A Szent Crara Rendház

Egy ezred évvel ezelőtt az egyezményes vallás első hívei apró, világtól elzárt, de eltökélt közösséget alkottak. A sorvadozó Bogun Birodalom elnyomó seregei elől a Sodo-fennsík sziklás, száraz vidékén építettek maguknak nehezen megközelíthető, jól védhető vallásos közösségeket. Mikor a Végzet után a bogun légiók elhagyták a fennsíkot, a magukra maradt pásztornépek a vallás makacs, a légiók elleni harcokban edződött követőihez fordultak védelemért. Arendháznak mondott erődítmények árnyékában hamarosan népes közösségek hálózata alakult ki.

Azóta sok hullám mosta a Tengervidék partjait, és a vallás is számos változáson esett át, de a rendházak továbbra is meghatározóak a vallásban. Az escari rendházak ugyan nyomába sem érnek az Áldott Ligát alkotó, teokratikus városállamok mintájára működő közösségeknek, de így is fontos szerepet töltenek be az emberek életében. Ezek közé a rendházak közé tartozik Szent Craráé is, a fővárostól északra.

Szent Crara Votisz, a beteljesült sors istenének igazhitű követője volt a királyság alapítása előtti időkben. Akkoriban Votisz még nem volt tagja a panteonnak, és heves vallásháború zajlott az Áldott Liga és Votisz mrekniai hívei között. A háború ugyan leghevesebben a Liga és Mreknia közös határvidékén tombolt, amelynek a gennyes sebként terpeszkedő, Gyilokhatár néven ismert romlott vidék a mementója, de a Tengervidék népei sem maradhattak ki belőle teljesen. Így esett, hogy a békés természetű, életét a betegek ápolására feltevő Szent Crara mártírhalált halt a derasi csőcselék keze által.

Egy emberöltővel később, Votisz panteonba iktatása alkalmával a bűnbánó derasi polgárság volt az, aki rendház építés céljára Votisz egyházának rendelkezésére bocsátotta Crara asszony egykori otthonát. Ennek most már közel hatszáz esztendeje, és a Szent Crara rendház mostanra a Lélekőr escari egyházának központjává nőtte ki magát.

Helyileg a fővárostól északra elterülő festői Giror-dombvidéken, az Almergos felé vezető forgalmas út mellett található. A környék palás talajú domboldalain zöldséges- szőlős- és fűszerkertek nyújtóznak a végtelenbe, de a dombvidéken termesztett olajbogyónak, fügének és mandulának is igen jó a híre. Errefelé sok falu mondhatja magát királyi birtoknak, de az Argeviesok és a de la Cerdák is kiterjedt uradalmakkal rendelkeznek a dombvidéken. A Szent Crara rendház ellátásáról két falu gondoskodik.

Maga a rendház alacsony kőfallal körülvett birtokon terül el, füge és olajfák gyűrűjében. A Ligában található nagy testvérei mintájára számos különböző funkciót ellátó épület együtteséből áll, Votisznak szentelt szentélytől kezdve a papnövendékek új generációjának kineveléséért felelős szemináriumon át a gazdasági épületekig. A több tucat Votisznak ajánlott egyházi személyen kívül – legyen szó akár a nebulókról, az életüket a rendházban letöltő szerzetes testvérekről, vagy a vidéket járva időről-időre be-be térő Votisz papokról – háromszor annyi laikus is lakik, akik a rendház fenntartásáért felelnek, hogy a testvérek fontosabb elfoglaltságoknak szentelhessék életüket.

A rendház feladatai

A Szent Crara rendház lakói mind különböző, ám egyaránt fontos feladatot látnak el. Sokan közülük valamely, minden Votisz papnak fontos tudományt oktatják. A rendház tanítói időnként még az arklinai magiszterek elismerését is elnyerik, ha a síkok, a történelem vagy éppen az orvoslás kérdéseire terelődik a szó. Nem egyszer előfordult már az is, hogy valamely befolyásos hatalmasság szívességként kérte, hogy pártfogoltja a rendház diákjai között tanulhasson, annak ellenére, hogy az ifjú tanuló nem készült egyházi pályára.

Mások a rendházhoz súlyos betegséggel érkezők gyógyításáért, vagy amennyiben ez már nem  lehetséges, utolsó napjaik kényelmesebbé tételéért felelnek. Végül, de nem utolsó sorban, a Szent Crara rendház a királyság legkedveltebb temetkezési helye is. 

Miután a zsarnoki hajlamú Cibrao Padrón király átkos emlékezetű ichorvérűjei istenkáromló módon kivégezték Adan Girondát, a meggyalázott holttestet a Szent Crara rendházban fogadta be a szentelt apaföld, annak ellenére, hogy a rendház lakói ezzel kivívták az őrült Padrón király haragját. A hamarosan trónra kerülő Girondák nem feledték a rendház bátorságát, és azon túl, hogy bőkezű adományokkal látták el azt, a mai napig ide temetkeznek – így itt nyugszik többek között az Ifjú Oroszlán, Xenaro herceg is.

Xenaro herceg búcsúztatása után a Szent Crara rendház temetőkertje amolyan látványosság lett, ahová a fővárosba tartó uraságok kötelességüknek tartották a betérést, hogy leróják tiszteletüket a túl fiatalon meghalt hős előtt. Aztán a Sámánháború során újabb túl fiatalon meghalt hősök csatlakoztak az Ifjú Oroszlánhoz. Bár az escari nemesség jellemzően saját birtokain temetkezik, mégis sok fiatal, csillogó szemű lovag utolsó kívánsága volt a háború csataterein, hogy a dicsőített herceg oldalán helyezzék őket nyugalomba.

Az escar nemességen kívül a derasi nép is egyre gyakrabban temetkezik a rendházban, bár merőben más okból. Deras köztemetője ugyanis már évtizedek óta túlzsúfolt, sírhelyet kiváltani egyre több derasinak tűnik megfizethetetlen luxusnak, így aztán sokan közülük, ha a vég közeledtét érzik, kocsist fogadnak, és a rendházba vitetik magukat. Ha szerencséjük van, még az is megeshet, hogy a rendház tudós lakói gyógyírt találnak a panaszaikra, ha pedig nem, úgy Votisz sokat látott követői ellenszolgáltatás nélkül gondoskodnak a temetésükről.

A rendház egyben Votisz egyházának a központja is a királyság területén. Bár fősége sokáig komoly vita tárgya volt, hiszen a Keserű-síkság mélyén megbúvó Szent Galló rendház sok száz évvel öregebb nála, de a fővároshoz való közelség mindig is a Szent Crara rendház előnyére vált. A vitát végülis a Szent Galló rendház pusztulása zárta le a Sámánháború első éveiben. Így aztán manapság a rendház és a rendházat vezető Bernardo főapát primátusa Votisz egyházának escari hierarchiájában megkérdőjelezhetetlen.

Kalandötlet
Toribio de Hervas istenítette az Ifjú Oroszlánt és egész életében az ő nyomdokaiban akart járni. Ha másban nem is sikerült neki, de legalább ő is fiatalon hunyt el. Pár hete a fejébe vette, hogy szerencsét próbált az Oroszlánligetben, amihez még a királyi tanács hozzájárulását is elnyerte, elvégre az erdő bestiái egyre több gondot okoznak a környék népének. Vadászokat és szolgákat gyűjtött maga köré és vadászatra indult. Nem sokkal később riadt képű szolgák hozták meg a halálhírét az édesapjának: rémfarkasok cserkészték be a lovagot és vadászait, a szolgák pedig mindent hátrahagyva elmenekültek. A gyászoló apa a karakterekhez fordul, és busás jutalmat ígér nekik, ha fia maradványait előkerítik, és eljuttatják a Szent Crara rendházba.

Votisz követőinek feladatai

Votisz kultusza rettentő hosszú történetre tekinthet vissza. Votiszhoz már akkor számolatlan szálltak az imák és könyörgések, amikor Acceról, Marináról, vagy a panteon egyéb tagjairól még senki sem hallott. Erre a tényre persze a Lélekőr követői felettébb büszkék, és ritkán szalasztják el a lehetőséget, hogy szóvá tegyék.

Az évszázadok számolatlan sora alatt Votisz kultusza számos formát öltött, a hívők életében betöltött szerepe generációról generációra és vidékről vidékre értékelődött újra. Napjainkban Votisz istenség bogun, mrekniai vagy éppen escar hívei könnyen lehet, hogy mindössze az isten mindenhol egységesen használt nevéről találnának egymásra.

A lelkeket az aether folyamán átsegítő papokat a Tengervidéken közönségesen csak révészeknek szokták becézni. A királyság lakói életük során két alkalommal bizonyosan a révészek elé járulnak: életük elején és befejeztével. Az újszülött gyermekek homlokát a révészek illatos olajjal kenik be, óvó imádság kíséretében. Az imádság során a révészek azért könyörögnek, hogy a gyermek valóban csak sorsának beteljesülése után járuljon Votisz nagyúr színe elé. Az illatos olaj pedig azért szükségszerű, hogy a halál után a lélek utat találjon Votisz nagyúr színe elé. Komoly megnyugvást hoz a szertartás az aggódó szülőknek, hisz köztudott, hogy a túl korán elhunytak és felkenetlenek lelke könnyen tévútra tévedhet az aetherben, hogy aztán talán soha ne foglalhassa el a helyét a Túlvilágon.

Votisz révészei természetesen a hátrahagyott porhüvelyről sem feledkeznek meg. Escarban a fakoporsókba temetkezés a leggyakoribb szokás,  bár az arisztokrata családok körében a balzsamozás és kőszarkofágba temetkezés a jellemző. A temetkezés során a révészek feladata gondoskodni róla, hogy a hosszú útra induló lélektől megszabadulva a test szentelt földben örök nyugodalmat nyerjen, semmiképpen se másszon elő a sírból az élőket zargatni.

Ideális esetben már a temetést magát Votisz papjai vezénylik le, de sajnos erre nem mindig van mód. Escarban több, mint tíz falu jut minden révészre, sőt a Sámánháború ideje alatt egész országrészek maradtak hosszú évekre Votisz pap nélkül. Beszélik, hogy Észak-Escarban három éve nem járt révész, így aztán nem csoda, hogy a háború sújtotta országrész kitartó lakosságának újabban föld alól előmászott, rothadó, gombák által borított testű élőholtak hadával is meg kell bírkóznia.

A hasonló problémák elkerülése végett, az escari falvakban gyakoriak a kétszer temetkezések. Minden falunak van egy jól megépített, jól zárható, több koporsónak is helyet adó kriptája, ahol az elhunytak ideiglenes otthonra lelnek, amíg egy révész a falu felé nem téved. Ezt követően kerülnek át a koporsók a révész által felszentelt sírokba, a végleges nyughelyükbe.

Kevésbé gyakori feladat, de mégis sokkal súlyosabb teher a révészek vállán az élet kioltásának a felelőssége. Az panteon istenségeinek tanításai szerint a legsúlyosabb bűn, amelyet egy hívő elkövethet nem más, mint egy ártatlan élet megrövidítése, így aztán Votisz követőin kívül senki, még a király sem, döntheti el, hogy valaki megérdemli-e a korai halált. Ezért aztán a nekik rendelt vidékeket járó révészeket időről időre azzal fogadják a falvakban, hogy mondjanak ítéletet valamely, a közösség szerint halált érdemlő szerencsétlen fejére. Ilyen helyzetekben a révészek feladata a felsorolt bűnök mérlegelésével eldönteni, hogy a fogoly megérdemli-e a halált. Ha a révész a kivégzés ellen dönt, az persze még nem jelenti a fogoly szabadon bocsátását, de a bíróságnak be kell érnie valami más büntetéssel. Ha azonban a révész helyénvalónak ítéli meg a halálbüntetést, ők maguk végre is hajtják azt, többnyire lenyakazással vagy akasztással.

Kalandötlet
Malla falvában, Almergostól nyugatra, ritkán fordulnak meg utazók, így mikor a karakterek ide érkeznek, a helyiek elárasztják őket figyelemmel és vendégszerettel. A faluban épp esküvő van, a karakterek pedig díszvendégnek kijáró bánásmódban részesülnek. A helyiek úgy múlatnak, mintha nem lenne holnap, de erőltetett mosolyaik mögül aggódó tekintetek villannak a temető felé. Mindössze egyetlen család nem erőlteti magára a vidámság maszkját, Forentinék ugyanis a közelmúltban veszítették szeretett lányukat. Ráadásul, osztja meg a karakterekkel valaki az aggasztó pletykát, Ysabet még nem részesülhetett rendes temetésben, a kriptában – a zajokból ítélve türelmetlenül – várja, hogy egy révész a faluba tévedjen.
A mulatságnak a hajnali órákban szakad vége, amikor két a kripta környékén magányt kereső fiatal a kriptát nyitva találja. A falusiak félelme hamar beigazolódik, Ysabet valóban nincs már a kriptában.

Más temetkezési formák Escarban

A Kopasz-hegységben vándorló életmódot folytató, akár 3-4 méternél is magasabbra növő óriás népek halottaikat bőrökbe csavarva a környék legnagyobb fáira (többnyire ernyőfenyő, feketefenyő, esetleg magyaltölgy) akasztják, hogy a lehető legmesszebbre kerüljenek a föld mélyén tenyésző gonoszságtól.

Az elmúlt évtizedben a királyság területén megszaporodtak az ég felé nyitott tetejű sírhalmok is, amelyekben ősi szokás szerint temetkeznek a Fűtenger nomádjai. Egy-egy halmon olykor egész közösségek osztoznak, és nem csak emberek holttestei kerülnek a halmokba. A nomádok gyakorta temetkeznek kedvenc hátasukkal, ékszereikkel, fegyvereikkel.

Talán mondani sem kell, hogy a sírhalmok kirablása minden másnál súlyosabb bűn a nomádok szemében, de sok escarnak nincsenek ilyen aggályai. Ezért aztán a suciók körében új szokás alakult ki: sírhalmaikat a vadonban, rejtve építik meg, és helyüket titokban tartják az escarok elől.

A visszatérők

Escarban ritka, bár nem példa nélküli, hogy a holtak testei nem nyernek nyugalomra a halálban. A révészek által, megfelelő gonddal eltemetettek esetében persze ez a veszély nem áll fenn, mivel ezek a holttestek még nekromantikus varázslatok célpontjai sem lehetnek.

Ellenben azok, akik nem részesülnek megfelelő temetésben olykor maguktól is felkelnek hogy húsra, vérre éhes visszatérőként gyötörjék egykori közösségüket.

Számos ok vezethet ahhoz, hogy egyes holttestek élőholtként térjenek vissza. Bizonyosnak tűnik például, hogy azok, akik a Romlást magukban hordozták életük során jó eséllyel erre a sorsra jutnak, mint ahogy azok is, akik romlott földben nyugodnak. A közhiedelem szerint az erőszakos halált haltak között is gyakoriak a visszatérők, bár ez könnyen lehet, hogy puszta babonaság.

Ha nem is magyarázza meg, miért lesz egyes holttestekből visszatérő, de a tudós fők már az előző katasztrófák idején feljegyezték, hogy a katasztrófa korszakok idején bizony megszaporodnak az élőholtak, és ezt a megfigyelést a közelmúlt tapasztalatai is alátámasztani látszanak.

Név: Visszatérő
Leírás: ösztönös élőholt
Erőnlét: 25 Ügyesség: 15 Érzékelés: 10 Karizma: 0 Intelligencia: 5 Lelkierő: 20 Életerő: 15 Mozgás: 15 ME: 3		Kezdeményezés és cselekedetek 30: 1 támadás és 1 mozgás vagy Harapás képesség 10: 1 mozgás Támadások Puszta kéz KT: 45 Sebzés: k5+2 VM: 0
Képességek
Megingathatatlan: Nem halmoz fel Sérüléseket. Ösztönlény: Gondolatmágiával pusztán az érzékei befolyásolhatóak, minden más gondolatmágiára immunis. Félelem nélküli: A visszatérő nem képes a félelemre, és nem rendelkezik önfenntartó ösztönnel sem, így a megfélemlítésre és a félelmet keltő varázslatokra immunis. Harapás: teljes körös cselekedet. A visszatérő végrehajt egy közelharci támadást (KT: 40, sebzés k5+1). Amennyiben támadásával Ép-t is sebez Ép-inek a száma ugyanennyivel nő. Halott hús: nem képes a természetes gyógyulásra, és nem lehet életmágia célpontja.