“Emelt fővel”, szól az Argevieso család jelmondata, nem csoda hát, ha Escar szerte gőgjükről ismertek. Az Argeviesók ugyanis büszke család, büszkék hatalmukra, büszkék otthonukra és büszkék származásukra.

Az Argevieso család története messze a királyság megalapítása előtti időkbe nyúlik vissza és a tények legendákkal keverednek benne. Merő legendának, a múltat megszépítő fantazmagóriának tűnik például, hogy az első Argeviesók már az ősi Auriqumor idején is a Giror-dombság helytartói lettek volna, és hogy váruk, Belmota a Vas Országának rejtélyes végzete idején a királyság nagyvárosaiból menekülők biztos mentsvárául szolgált. Alighanem ügyes hamisítvány az a Belmota várában látható, díszes kőtáblába vésett szöveg is, amely óbogun nyelven, a Zelengrádi császár nevében üdvözli Nofre Argeviesót, Belmota uralkodó hercegét.

Annyi mindenesetre igaznak tűnik, hogy a Hódító színre lépése előtti évtizedekben igenis létezett az Argeviesók országa, ami alighanem magába foglalta a dombság egészét, és könnyen lehet, hogy a Casula túlpartjára is átnyúlott. Amikor ugyanis a derasi polgárság végső elkeseredésében Eutelo Escar zsoldos-kompániájához fordult segítségért, éppenséggel a II. Ximon Argevieso, belmotai herceg vezette szövetség ellenében fogadták zsoldjukba a végzetüknek bizonyuló Hódítót.

Így esett, hogy az Argeviesók voltak az elsők a nagy nemesi családok közül, akik térdet hajtottak az új királynak, és azóta is elsőségre tartanak számot a hercegség nemesi családjai között.

Némi joggal érzik úgy, hogy habár annak idején, a hódítás jogán elismerték az Escarokat maguk felett valónak, de az országalapító dinasztiát követő Padrónokra vagy Girondákra már nem terjed ki ez a gesztus. A Padrónok hatalomra kerülésébe ugyan különösebb ellenvetés nélkül beletörődtek az Argeviesók – nem utolsó sorban, azért, mert a  család köreiben először felbukkanó rejtélyes betegség foglalta le a figyelmüket.

Ellenben, amikor Szép Cibrao örökös nélküli halálával magja szakadt a Padrón dinasztiának IX. (Görbe) Ximon Argevieso volt az első, aki megtagadta a hűséget Boudrain Caladrininek. Az Argeviesók lázadása jelentette az Escari Viszály nyitányát, és közel három évvel előzte meg a Girondák táborba szállását. Meglehet épp ez volt a baj: az Argeviesók eleinte egyedül küzdöttek, és mire az ország többi része is csatlakozott hozzájuk a lázadás mezején, már túl sok veszteség és vereség tapadt a nevükhöz, hogy az ellenállás mindenki által elfogadott vezetői lehessenek.

Morroqui rontásfogója
Eluira Argevieso esett először áldozatul az átoknak. Ereje teljében lévő, eladósorban lévő lány volt, egészséges és életvidám. A betegség hirtelen jött el érte és mindössze pár nap alatt felismerhetetlen porhüvellyé silányította testét, és véget nem érő szenvedéssé elkövetkező évtizedeit. Elsőként a haja és a fogai hullottak ki. Izmai sorvadni, csontjai görbülni kezdtek és hamarosan már az ágyból sem volt képes kikelni.
A család közel és távol kereste a gyógyírt, de helyette mind újabb és újabb családtagok estek áldozatául ugyanannak a kórnak. A Belmota árnyékából érkező javasasszonyok és Esqi Taqból fogadott gyógyítók egyaránt tehetetlennek bizonyultak, mígnem egy napon megérkezett Morroqui.
Ha hinni lehet a családi legendáriumnak, az ébenbőrű nő az Elsüllyedt Tenger túlpartján látta meg a napvilágot, és senki máshoz nem foghatóan értett az ichor kifűrkészéséhez. Ő volt az, aki felderítette és a család tudatára hozta: Belmota mélylén valami ősi és gonosz ébredt fel. Azt is elmondta, a családnak, hogy sorsuk örökre a várhoz kötődik és sem a mélyben élő gonoszt nem bolygathatják, sem a várat magára nem hagyhatják.
De vigaszt is nyújtott a családnak, elmondta azt is, hogy tudja hogyan szabjon gátat a rontás terjedésének. Az Argeviesók aranyat és vért nem kímélve hordták Morroqui lába elé a kobibazaltot, az ichorkövet és a vajákosvasat, a rejtélyes varázsló pedig munkához látott. Harminc nap és harminc éjjel munkálkodott, de végül megalkotta a rontásfogót, ezt a derékmagas, cizellált, farkába harapó kígyót ábrázoló gyűrűt.
Morroqui meghagyta az Argeviesóknak, hogy minden körülmények között tartsák a varázstárgyat a várukban, és hogy gondoskodjanak megfelelő ápolásáról – amelyet csak tárgymágiában jártas mesterek végezhetnek – cserébe megígérte, hogy a rontásról nem kell többet tartaniuk.
Morroquinak nem lett teljesen igaza, a rontás távoztával is fel-fel ütötte a fejét a család tagjai között, de csak igen ritkán. Legalábbis addig, amíg a rontásfogó a várban volt. Csakhogy Belmota a Hosszú Háború alatt khayrati kézre került, és a Sarc idején, ötven esztendővel ezelőtt, a rontáshozónak nyoma veszett.
Azóta a belmotai rontás újra egyre gyakrabban szedi áldozatait a vár lakói között. Mondani sem kell, hogy az Argeviesók minden követ megmozgatnak a rontásfogó visszaszerzéséért, ám mindezidáig nem jártak sikerrel.

Kalandötlet
Az Argevieso család még fél évszázad elteltével sem adta fel a reményt, hogy ráakadhatnak Morroqui rontásfogójára. Így amikor hírét veszik, hogy a Sámánhordából kiszakadt Ulagan nemzetség dargája egy farkába harapó kígyót ábrázoló különleges tárggyal büszkélkedik, azonnal a magukat már több hőstettel kitüntető karakterekhez fordulnak segítségért.

Belmota
Miért, ugyan miért tartanak ki az Argeviesók a család ősi erőssége mellett, dacára annak, amit Morroqui a tudtukra adott?
Talán mert a vár és a család neve egybefonódik a királyság lakóinak elméjében. Mióta világ a világ az Argeviesók Belmotában laktak, és soha nem maradt a vár Argeviesók nélkül. Még a Hosszú Hódoltság idején is, amikor a vár fokán khayrati lószőrös lobogók lengtek, az Argevieso család több tagja hosszú várfogságát töltötte ősi otthonában.
Meglehet azért, mert a vár párját ritkítóan gyönyörű helyen magasodik. Nem véletlenül kapta a nevét a vár a gyönyörű dombokról! A Giror-dombság szívében, Almergostól nyugatra, festői és gazdag vidék terül el a vár körül, amely évszázadok óta gondoskodik a család vagyonának és hatalmának megújulásáról.
Vagy talán azért, mert az ősi kövek még manapság is tiszteletet parancsolnak maguknak. A dombtetőre épült soktornyos, elegáns falú erődítmény falai meglepően strapabíróak, és az Argeviesók gondos odafigyelésének hála a legújabb haditechnológiai újításoknak is megfelelnek.
De, józanul gondolkodva, még mindez sem kellene, hogy elég legyen az Argeviesóknak, hogy kitartsanak elátkozott otthonuk mellett. Nem, az igazság az, hogy az évszázadok hosszú során keresztül egyetlen Argevieso családfőben sem merült fel a gondolat, hogy új otthont keressen a család számára, mások felvetései pedig heves, sőt agresszív ellenkezésre találtak a köreikben. Hogy miért, arra igazán nehéz választ találni.

Bár Görbe Ximon sokáig reménykedett benne, hogy megszerezheti az Argeviesók számára az ország trónját, Xosé Gironda növekvő népszerűségét és erejét látva kevesebbel kellett beérnie. A Viszálynak véget vető Batirrei csata idején már Görbe Ximon fia, (Hűséges) Gaspar Argevieso vezette a Gironda sereg rohamra induló centrumát.

Az Argeviesók kiváltságai
Görbe Ximon nem adta ingyen az Argeviesók támogatását. Családjának a Padrónok birtokainak felét, magának a kamarási tisztséget kérte. A vagyon és a hatalom mellett, vagy talán még azoknál is jobban az Argeviesók az elismerésre vágytak, így Ximon további előjogokat is kiharcolt a családja számára. Például azt, hogy a Girondák hivatalos bullában ismerjék el az Argeviesókat a királyság “leghűbb és legérdemesebb” családjának, hogy a család fejének, Belmota mindenkori urának még fejet se kelljen hajtania a király előtt, vagy hogy, amikor a  király hívására táborba szállnak az Argeviesók sátrának a királyi sátor jobbján legyen a helye.

Bár az Argeviesók és az uralkodó dinasztia kapcsolata az elmúlt százötven év során nem volt mentes a súrlódásoktól, de fegyveres ellenállásra a király döntései ellenében csak egyetlen alkalommal került sor, méghozzá a Skizma okán.

Az 1140-es években Elena Argevieso, a jelenlegi családfő tehetséges, ichorvérű testvére, Acce követőjeként több lelkes beszédben és széles körben forgó levélben is a Skizmát okozó “me ti chári” kitétel védelmére kelt.

“me ti chári”
“A kegyelméből”, ezt a kitételt akarták belecsempészni a hívek hitvallásába Acce követői 1127-ben a theopolisi zsinat alkalmával. Azóta közel ötven év telt el, és mennyi, de mennyi szenvedéshez és viszályhoz vezetett ez a pár szó! Az acceriánusok szerint ugyanis Acce az egyedüli istenség, aki igazán az akarata alá hajtotta az ichort, és a pantheon többi tagja csupán Acce kegyelméből – már megint ezek az átkos szavak! – képes csodát tenni Faria kontinensén. Mondani sem kell, a többi istenség papjainak felforrt a vére a pártfogóikat másodrendű létezővé silányító szavak hallatán. Mivel sem ők, sem az acceriánusok nem tagadhatták meg a hitüket, kezdetét vette a Skizma, amely azóta is rágja, szaggatja az Egyház testét.

Ráadásul mikor Bölcs Xosé király kitiltotta az acceriánus tanokat a királyi birtokokról, Elena úrnő nem átallt hatszáz Argevieso fegyveres élén Deras elé utazni, hogy tüntetőlegesen a király birtokán mutathasson be áldozatot Teremtő Accének. A következő években több kisebb összecsapásra is sor került Elena úrnő miatt az Argeviesók és a Girondák között, és a komolyabb harcokat alighanem csak az akadályozta meg, hogy 1147-ben Elena úrnő úgy döntött, hogy az Áldott Ligába utazik, hogy ott legyen a szent ügy szolgálatára, ahol a leghasznosabb lehet.

Elena távozásával Xosé király és az Argeviesók megállapodásra jutottak és a királyság fellélegezhetett. Az Argevieso család acceriánus tagjai újra hitet tettek a pantheon mellett, a király pedig a továbbiakban szemet hunyt afelett, hogy az Argevieso birtokokon háborítatlan élhetnek az acceriánusok – amíg nem folytatnak nyílt térítői tevékenységet.

Az Ifjú Oroszlán váratlan halála óta az Argevieso család többször, hangosan és látványosan, hitet tett az ország békéjének megőrzése mellett, és a Sámánháború során a család nem kímélte sem vagyonát sem saját vérét a királyság szolgálatában. Ugyanakkor a királyság minden lakója biztos benne, hogy, ha Xosé király halálát követően a király rokonsága a gyengeség legkisebb jelét is mutatja, hogy ha az örökléssel kapcsolatban a legkisebb kérdés is felmerül, az Argeviesók az elsők között próbálják majd kihasználni a kínálkozó lehetőséget.

Elvégre, tárják szét a karjukat az Argeviesók hívei, ki lenne méltóbb a trónra, mint az ősi és büszke Argevieso család?

Elena úrnő halálai
Elena úrnő Theopolis ostromakor vesztette életét, egyesek még azt is tudni vélik, hogy nem más, mint az ifjú Xenaro herceg vágta le.
De az is lehet, hogy Theopolis ostromát túlélve, Xiteus próféta csontjainak kimenekítése során érte utol Votisz nagyúr akarata, a Gyilokhatár mélyén bolyongva.
Viszont, a háborút megjárt zsoldosok között olyanok is akadnak, akik a saját szemükkel látták Elena úrnőt a kórus első sorában énekelni az acceriánusok katasztrofális veresége során, Melnesh falai alatt, mindössze évekkel ezelőtt.
Ha így is volt, Elena úrnő most már bizonyára tényleg halott, igaz?

Kalandötlet
Xylon pátriárka szerint, aki az egyházon kívülre helyezi magát, az a törvényeken kívülre helyezi magát. Ezért aztán a Elena úrnőnek, nem okoz különösebb lelkiismeret furdalást, hogy testvére, Alsen Argevieso és új felesége Marinetta, valamint minden unokaöccse és unokahúga halálát kívánja. Elvégre Elena úrnő tudja jól, hogy az ő haláluk révén megörökölhetné Belmotát, és a család élére állhatna. Márpedig hatalmas győzelem lenne ez az acceriánus egyház számára.
Persze óvatosan kell eljárnia. Hogy minden gyanún felül állhasson, felbérli a karaktereket, hogy kezdjék el egyesével eltenni a láb alól Alsen hét gyermekét, miközben ő régóta esedékes hazatérésére készülődik.

Terebélyes családfa
Talán annak köszöntően, hogy a családot sújtó rontás miatt a termékeny házastársak felkutatása mindig is igen fontosnak számított a család számára, bizony sikerült alaposan elszaporodniuk. Az Argeviesókkal örökös versengésben lévő de la Cerdák gyakorta emlegetik – nem csekély irigységgel a hangjukban – hogy az Argeviesók csatlósok nélkül is tudnak sereget állítani. Mostanra alig akad olyan – valamire is való – nemesi család a királyságban, amely ne tarthatna számot rokoni kapcsolatokra az Argevieso családdal.
Gyakori vicc a királyságban, hogy az ismeretlen, messziről jött idegenekre azt mondják, biztos “valami y Argevieso”. Ugyanis az egyébként kevésbé neves, szegényebb nemesi családok előszeretettel kérkednek Argevieso rokonságukkal. Elég csak az udvarmesterre, a feltörekvő Anacleto Mingo y Argeviesóra gondolni, aki, valahányszor bemutatkozik gondosan elharapja családnevét, és alapos odafigyeléssel hangsúlyozza ki édesanyja révén nyert Argevieso rokonságát.
Az összes rokonság közül persze a királyi családdal ápolt a legfontosabb az Argeviesók számára. A Girondák és az Argeviesók családfái az évszázadok során jó alaposan összegabalyodtak. Elég csak figyelembe venni, hogy Bölcs Xosé király apai és anyai ágon is közeli rokonságban áll az Argeviesókkal. Belmota ura és az Argevieso családfő, Alsen Argevieso egyenesen a király unokatestvére.

Kalandötlet
Senkinek nem volt rá oka, hogy Alsen Argevieso harmadszülöttjének, Alfonsónak a vadászbalesete mögött merényletet sejtsen. A negyedszülött Julia Argevieso de Covarruvias és egész családjának furcsa tűzhalála már gyanút ébresztett, a legifjabb, Ines Argevieso elleni balul sikerült merénylet után pedig már kétség sem merülhet fel: valakik Alsen Argevieso gyermekeire vadásznak, sőt talán magára a családfőre is.
Kétségbe esésében a Alsen Argevieso a karakterekhez fordul segítségért, busás jutalmat ígérve, ha megvédelmezik gyermekeit és kiderítik ki és miért kívánja a halálukat.