Derasból Velilába nagyjából három napig tart az út, ha olyan szerencsénk van, hogy hintón vagy lóháton utazhatunk, és persze a panteon akarata megkímél minket a rossz időjárástól és az útonállóktól. Még ha így járunk is, utunk akkor sem lesz esemény-mentes, hisz a Király Útja bőven tartogat számunkra érdekességeket.

A Király Útja

Az első csoda, amely szemünk elé tárul majd nem más, mint maga a Király Útja. A királyság ütőeréül szolgáló útvonal mindig is híres volt, ha másért nem, hát fontossága okán. Újabban azonban más oka is van, hogy az escarok felemlegetik. A Sámánháború évei alatt ugyanis az út új köntösbe öltözött, kivirult és megszépült, olyannyira, hogy régi idők vándorai bizonyára rá sem ismernének. A háború végső, nagy offenzívájára készülve ugyanis a stratégák úgy látták, hogy a Király Útjának elengedhetetlenül fontos szerepe lesz a seregek felvonulása és ellátása során. 1169 őszén mérnökök és felmérők hada lepte el a Sárvölgyet, hogy meggyőződjenek róla, az út el fogja tudni látni feladatát. Elszörnyedve kellett látniuk, ahogy a Lassú-Bonatara vize elönti a Sárvölgyet, több szakaszon hetekre nehezen járhatóvá téve a Király Útját. A mérnököket hamarosan a diplomaták követték, majd a bankárok. Még az évforduló előtt elkezdődött munkások összegyűjtése és a munkálatokra való készülődés: végig az út mentén halomban állt a rengeteg utcakő, munkástáborok nőttek ki a földből és mindenki csak a talaj olvadására várt. Szerencséjük volt, az 1170-es tél enyhének bizonyult, és a kubikosok hada már télutón munkába állhatott. Külhoni mérnökök és Cheorr escari követői vezették a munkálatokat, escar lovagok és tengervidéki zsoldosok hada őrizte a vidéket a nyargalóktól, és otthonukból elüldözött escar jobbágyok és suciók tízezrei ásták a földet, emelték a töltést és fektették a követ napkeltétől napnyugtáig.

Nem telt bele hét hónap, és a királyság történetében példátlan vállalkozás meghozta a gyümölcsét: Derastól Batirréig és tovább töltésre került és kőborítást kapott a Király Útja.

Az út lenyűgözően kígyózik végig a Sárvölgyön, mint egy masszív földszörnyeteg, amely a szántók fölé emelkedve szeli át a sík, vizenyős tájat. Alulról felfelé nézve látni, ahogy a töltés hatalmas földtömege szilárdan tartja a 3 méter magasra emelt utat, mindkét oldalon lassan lejtve, hogy a víz ne mardossa szét az évek alatt.

Az út felszíne aprólékosan megmunkált, fennen hirdetve a mesterek szakértelmét. A kockaköveket olyan pontossággal illesztették egymáshoz, hogy szinte eggyé olvadnak össze, tökéletesen sima felszínt képezve, amin gyorsan áthaladhatnak a katonák és szekerek. Minden egyes kőlap tompa fénnyel csillog a napfényben, illadó tündérfényként jelölve ki az utat a horizontig. Az út szélei felé enyhén lejt, hogy a töltés tetejét verő esővíz könnyedén lecsuroghasson az oldalán.

A Király Útja egyenes és széles, elég helyet biztosítva akár két szekérnek is. A töltés két oldalán gondosan művelt földek húzódnak, a távolban pedig a Lassú-Bonatara kanyarog méltóságteljesen. A folyó vize a Mesta gyapját és a Kopasz-hegység gyomrából felhozott ércekkel megpakolt uszályokat sodor Deras felé, halászcsónakokat és vízimadarakat ringat a hátán. Időnként vízilovak bőgnek fel, amire szügyig sárba süllyedt bivalyok válaszolnak. Az ártér nagy része, amikor épp nincs víz alatt, szorgos földművesektől hemzseg, hisz a Sárvölgyet annyira kedvelő rizs és kapásnövények rengeteg törődést igényelnek. Észak felé, ahol a táj lassan a töltés szintje fölé emelkedik olajfák és szőlőtőkék sorjáznak ameddig a szem ellát. Jómódú falvak között halad át az út, és dolgukra igyekvő utazók hada kémleli aggódva a messzeséget, a Király Útjának Testvériségétől tartva.

A Király Útja jelenlegi formájában nem csupán egy útvonal, de az emberi szakértelemnek és kitartásnak állított emlékmű, kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy a Tengervidék lakóinak hite és eltökéltsége még a katasztrófák évei alatt sem tört meg.

Fogadó az Öreg Tölgyhöz

Nagyjából egy napi gyalogútra Derastól található a Fogadó az Öreg Tölgyhöz, mely nevét az udvarában álló, színes szalagokkal ékes tekintélyt parancsoló fáról kapta. Akár a fővárosba tartanak, akár onnan érkeznek, a fogadóba majd minden utazó betér. A fogadó az úttól északra emelkedik, egy apró dombon, amelyet embermagas palánkkerítés vesz körbe. Körülötte, alacsonyabban fekvő földeken narancs- és citromfák sorakoznak. Az udvarra szélesre tárt kétszárnyú ajtó vezet.

Maga a fogadó nem kínál rendkívüli szolgáltatásokat vagy kényelmeket, de esetleges hiányosságait megfizethető árakkal és vendégszeretettel ellensúlyozza. A nap bármely szakában érkezzen is az utazó, a küszöbön átlépve szinte bizonyosan terített asztallal kerül szembe. A hosszanti irányban elrendezett masszív asztal mögötti nyitott tűztér felett nyársra húzott malac, birka, kecske, vízimadár egyaránt előfordulhat. A tűz mellé rakott edényekben pedig leves és pörkölt rotyog. Szemközt egy hosszú söntéspult uralja a teret, amelynek oldalában csapra vert sörös- és boroshordók sorjáznak. A főépületben egyedül a fogadós és családja alszik, az utazóvendégeket a tercián álló apró vendégházak várják éjszakára.

A Fogadó igazi látványossága az udvar közepén mered az égre. A masszív fa kérgébe többszáz utazó vésett ájtatos üzeneteket az évek során, ágairól kopott-tépett színes szalagok lógnak, földből előtüremkedő gyökerei között döngölt föld keménységűre koptatott barna földfelület jelzi a helyet, ahol a biztonságos utazás reményében az utazók tömegei elmormolhatnak egy-egy fohászt Kemi úrnő szarvascsontból faragott oltáránál.

Kalandötlet: Egy, a fogadóban játszódó rövid kaland, a Váratlan levél, megtalálható a kalandmodulok között.

A Boldog Múzsa szobra

Nem messze az Öreg Tölgytől gyakori a csődület a Király Útján. Az errefelé járó utazók könnyen azon találhatják magukat, hogy a széles kőutat szekerek és málhás állatok állják el, akik mellett alig lézeng pár vigyázó. Ennek persze jó oka van: nem messze; ott, ahol a Király régi Útjának maradványa kanyarog áll a Boldog Múzsa szobra, amelynek meglátogatását senki sem akarja kihagyni.

A szobor két és fél méter magas, travertinből készült műremek, amely Adrasteia úrnőt mosolyogva, tánc közben ábrázolja részletgazdag valósághűséggel. Vörösre festett ruhájában, lobogó szőke hajával, kipirosodott orcájával, táncmozdulatba ragadva első pillantásra valóban élőnek tűnik. Rendkívüli munka, amelynek akkor is a csodájára járnának az emberek, ha nem lenne egyben a boldogság varázslatos forrása is. Mondják, hogy ha valaki tiszta és nyitott szívvel járul a szobor elé, elég egy pillantást vetnie rá és órákon keresztül földöntúli, tiszta és minden világi gondot legyűrő boldogság lesz úrrá rajta.

A szóbeszéd igaz. Ursola asszony, a szobor megalkotója ugyanis azzal a feltett szándékkal vágott bele alkotásába hat esztendővel ezelőtt, a Sámánháború legsötétebb évei alatt, hogy egy kis örömöt és reményt csempésszen a megtört escarok szívébe. Ennek érdekében pedig a mágia alkalmazásától sem rettent vissza. A szobor ugyanis egy varázstárgy, amely a Fénylő érzelmek varázslatot foglalja magába. Mindenkiben, aki rápillant, ha elvéti mágiaellenállását, k6 órára a boldogság alapvető érzelem hatása alá kerül.

Kalandötlet: Ursola asszony lassan hetven felé járó, egyenes tartású és barátságos tekintetű ichorvérű szobrászmester. Bár híres művész, és szobrai messzi földek híres épületeit és tereit díszítik, mégis a Király Útja közelében, Pentes falvában lakik, műhelyét is itt rendezte be. Ennek leginkább az az oka, hogy a Boldog Múzsa szobra közelében akart maradni, hogy gondoskodhasson arról, hogy a szobor továbbra is boldogságra gyújthassa az elé járulók szívét. Ennek érdekében ugyanis pár havonta újra kell azt festenie, különben elveszíti varázserejét. Ursola asszony, bár ichorvérű, de nem rendelkezik elegendő varázserővel, hogy magából merítsen hatalmat a Fénylő érzelmek megújításához, ezért kénytelen festékeit különleges alapanyagokból kikeverni, hogy azok segítsék a varázslat fogantatását. Mondani sem kell, mennyi aggodalmat okoz neki, amikor hiába várja, hogy a szobor ismételt átfestéséhez szükséges alapanyagok megérkezzenek, hiszen tudja jól, hogy napok kérdése csupán, hogy a Múzsa szobra elveszítse varázserejét. Szerencsére épp arra járnak a karakterek, akiket megkérhet rá, hogy derítsék ki mi történt a Batirre felől várt kereskedővel, aki a varázslat alapanyagokkal őt el szokta látni.

Nyereghíd

A Király új Útján zajló munkák természetesen nem kerülték el az Észak-Escart megszállva tartó nyargalók figyelmét sem, és bizony az aggodalmukat is felkeltette, hiszen nem volt nehéz rájönniük, hogy az építkezés hadi célokat is szolgál. Ezért kelt útra, még az építkezés hónapjai alatt, Sorocan ifjúsámán vezetésével kéttucat válogatott nyargaló, hogy elejét vegyék az út megépülésének.

A hírük megelőzte őket, és mire Sárvölgybe értek az építkezést felügyelő Őrző lovagok Nuno Malon Oquendo vezetésével már felkészülve várták őket. A lovagok és a nyargalók összecsapására az épülő út tövében, az útburkolat céljára magasra halmozott lapos bazalttömbök árnyékában került sor. Véres, kétségbeesett összecsapás volt, amelyet sem az ifjúsámán, sem Oquendo lovag nem élt túl. A harcnak csak az vetett véget mikor Sorocan átkai és rontásai, Oquendo lovag mágiától telt csatakiáltásai és ichortól tüzelt csapásai mind közelebb hozzák a Romlást.

A katasztrófa, a kevés túlélő beszámolója szerint, végül akkor szabadult el, amikor Oquendo lovag lesújtott az ifjúsámánra. Sorocan testéből szörnyű forróság csapott elő, a környéken pedig megremegett a föld és mély hasadékok nyíltak a földben, hosszú szakaszon ledöntve az épülőben lévő töltést. A forróság, amely a lovagot csaknem azonnal elemésztette, olyan erejű volt, hogy még a bazalttömböket is megolvasztotta, hogy aztán a láva méltóságteljes lassúsággal beleömöljön a hasadékokba.

A megolvadt bazalt idővel kihűlt ugyan, és a visszatérő munkások megpróbálták újfent megépíteni a hasadékok fölé a töltést, de fáradozásuk feleslegesnek bizonyult. Pár héttel később, egy különösen meleg és napsütéses napon ugyanis a bazalt újra fortyogni kezdett, ismét ledöntve a fölé hordott töltést. A bazalt azóta is megkövül és felolvad rendszeres időközönként. Bár komoly hőt még olvadt állapotban sem áraszt magából, de lehetetlenné teszi, hogy töltés épülhessen rá.

Ennek a problémának az áthidalására épült meg a fából ácsolt, íves gerincű Nyereghíd, amelyről letekintve az utazónak igazán párját ritkító látványban lehet része, akár megkövült, akár folyékony állapotában van szerencséje látni a híd alatt elterülő bazaltfolyamot.

A hősi halált halt Oquendo lovag emlékezetére apja, a Keleti Exarcha jókora síremléket emeltetett a híd keleti végében. A kupolás síremlék belsejében mindössze egy hatalmas szarkofág található, amelynek faragványait nem más, mint Ursola asszony készítette el.

Tőrfok

A Bonatara északi oldalán kígyózva a Király Útja többnyire biztos távolságot tart a folyótól délre elterülő átkos mocsártól, az Ontétól. Mégis, dél felé tekintve a furcsa ívben csavarodó fák látványa, a bűzös lápból felszálló köd, a veszedelmes vidék mélyéről felhangzó bestiális üvöltések kikövetelik maguknak, hogy az utazók tudomásul vegyék a romlott vidék létezését.

Mindössze egyetlen hely akad Derastól Veliláig, ahol a Király Útját járók önszántukból, szinte vágyódva tekintenek az Onte felé, ez pedig a Tőrfok. Ezen a ponton, a Nyereghídtól fél napnyira kelet felé, a Bonatara egy apró, ám meglepően magas és meredek domb déli lábánál kanyarog, míg a Király útja a dombot északról megkerülve fut tova. Aki veszi a fáradtságot és felcammog a gyümölcsfákkal és tüskebokrokkal borított Tőrfok tetejére, onnan egészen messzire tekinthet minden irányban. Különösen mostanság, hogy a Király Útjának Testvérisége visszatért a vidékre, hogy a békés utazókon élősködjön, ezt sokan már csak azért is megteszik, hogy kikémleljék biztonsággal tovább mehetnek-e.

De, ha már ott vannak, nem csak az út vonalát veszik szemügyre, szemeiket az Onte fölött is megjáratják, Phirerr várának tornyait keresve. Cheorr egyházának tanításai szerint Phirerr Cheorr mester tanítványa volt, még a mester megistenülése előtti időkben, amikor a vidék még az ősi birodalomnak, Auriqumornak volt a része. Ha a legendáknak hinni lehet, akkoriban még nem létezett az Onte mocsara, és a Bonatarától délre is gazdag és vendégváró szántóföldek terültek el. Mesterének istenné válása után itt vert tanyát és épített magának csodákkal telt palotát Phirerr, amelynek legmagasabb tornyai a mai napig kikandikálnak a mocsár mélyéről. A palota persze már réges-régen elnéptelenedett, de még évezredek távolából is őrzi titkait. Phirerr nem hiába volt a mesterségek istenének tanítványa, otthonát tele szőtte titkos járatokkal és elmés csapdákkal, amelyek még ennyi év után, és az Onte romlása ellenére – vagy talán éppen azért – továbbra is halálosan működőképesek maradtak.

Akármi igaz is a legendából, tény, hogy tiszta időben szabad szemmel is láthatóak az omladékos tornyok csonkjai. A hívogató látvány persze rengeteg kalandvágyó kincsvadászt magához csábított már, és bár közel sem mindannyiuknak sikerült hazatérnie – hisz az Onte veszedelmes hely – azok, akik sikerrel jártak csak egy sokszorosan átkutatott és alaposan kifosztott ősöreg romhalmazról tudnak beszámolni, ahonnan pár faragott kőnél nagyobb kincseket nagyon rég óta nem zsákmányolt senki.

Persze, teszik hozzá az örök álmodozók, lehet, hogy csak mert nem sikerült ráakadniuk a titkos járatokra, amelyek Phirerr ereklyéit rejtik.

A Szószék

Velila falaitól épp csak elég messze, hogy a del Viók várának legmagasabb fokáról se látszódjon, található a Szószék, ez a lankás domboldal, amely selymes pázsitjával hívogatja a Király Útján utazókat. A Szószék egészen különleges helyet foglal el az escarok képzeletében: aki ugyanis a dombra lép ritka élményben, a véleményszabadság mámorító érzésében részesülhet. A hagyomány szerint ugyanis a királyság egyetlen alattvalóját sem érheti bántódás semmiért, amit a Szószéken mond.

A Szószék hagyománya mostanra egészen hosszú, mintegy másfél évszázados múltra tekinthet vissza. Stéfano del Vio, az első a velilai del Viók közül sokszínű és párját ritkító alak volt. Mikor a Girondák sikeres lázadásában való részvételéért cserébe elnyerte Velila birtokát maga elé hívatta a város és a környező földek előkelőit. Felszólította őket, hogy adják elő kéréseiket és fenntartásaikat, és megígérte nekik, hogy a jövőben mindig nyitott lesz panaszaikra. A daliás nemesúr azonban nem tudhatta micsoda szellemet eresztett ezzel ki a palackból. Az escarok, a lehetőségnek megörülve elárasztották őt panaszaikkal és kéréseikkel, sokan közülük még messzi földről is érkeztek, olyan ügyekben, amelyekhez Stéfanónak semmi köze nem volt, csak hogy egy nagyúr színe előtt adhassák elő sérelmeiket.

Nem kellett hozzá sok idő, és Stéfanónak elege lett. Ingerülten elkergette maga elől a panaszosokat, azt kiabálva, hogy “Olyan helyen jártassák a szájukat, ahol nincsenek szem előtt.” Így is tettek, a városból kivonulva, látótávolságon kívül érve tábort vertek az azóta csak Szószéknek nevezett lankán és egymást, na meg az arra járó utazókat traktálták mondanivalójukkal. Mire a Szószék híre eljutott Stéfanóhoz, a del Vio nagyúr szerencsére már némileg lenyugodott, sőt még örömét is lelte a panaszkodók kötekedő engedelmességében, így megüzente számukra, mindaddig, amíg a Szószéken teszik, nem esik bántódásuk semmi miatt, amit mondanak.

A Szószéknek persze hamar híre ment más vidékeken is, és nem minden hatalmasság volt olyan elnéző a dombon felhangzó felforgató szólamokkal szemben, mint Stéfano volt. Az egyik elhíresült eset után, amikor de Landa nagyúr a helyszínen nyakazta le a túlzott robot miatt panaszkodó jobbágyát, Bölcs Xosé király elrendelte, hogy Stéfano del Vio adománya ezentúl az ő minden alattvalójára kiterjedjen.

Az évek során mindenféle népek mindenféle mondanivalóval megfordultak már a Szószéken. Voltak, akik személyes sérelmeiknek adtak hangot, de olyanok is, akik a királyság romlottsága ellen emeltek szót. Sokszor és sokan panaszkodtak itt a különböző főurakra, vagy éppen a Király Útjának Testvériségére, akkor amikor ez még veszedelmes tettnek számított. De a legmeglepőbb talán az, hogy acceriánus istentiszteletre is több alkalommal sor került a Szószéken, mindenki számára demonstrálva, hogy a Szószék hagyománya él és virul.

Persze, teszik hozzá a rossznyelvek, bolond, aki azt gondolja, hogy a Szószékre gyűlt hallgatóság között nincsenek minden időkben jelen a kancellár álruhás kémei.

Kalandötlet: A Szószék akkor sem üres, amikor épp a karakterek járnak arra. Nem más, mint Olar Bortei, sució-sámán hirdeti fennhangon, hogy Escartól északnyugatra még mindig zöldell a Fűtenger, és bőven akad legelő és folyó. Hallgatóságát, akik elsősorban a környező földekről elszökött, kötelesszolgákká lett nomádokból áll, arra bíztatja, hogy tagadják meg a szolgálatot és csatlakozzanak a hazát kereső hordához. Nem sokkal a karakterek érkezése után az elszökött szolgákat kereső suciókopók érkeznek a Szószékhez, és a munkához való visszatérésre szólítják fel a nomádokat. Ráadásul egyikük emlékezteti őket, hogy “Stéfano adománya csak a király alattvalóit védelmezi, a koszos sució szolgákat nem”. Olart nem hatja meg a fenyegetés, és bátorságra szólítja fel a nomádokat. Vajon tesznek valamit a karakterek mielőtt elszabadul a káosz? Vagy, ha nem járnak sikerrel, melyik oldalra állnak majd?