Talavera sorsa, hogy soha sehova ne tartozzon igazán. A déliek szemében Talavera észak legnagyobb városa – még ha el is törpül Deras, Batirre vagy Almergos mellett – az északiak pedig csak az első déli várost látják benne. A Yerbal folyó, amely partján Talavera elterül, a királyság egyetlen folyója, amely nem találja meg az utat a Bonatarába, helyette az országhatár és végül a Casula felé rohan, ezzel is elszigeteltségre ítélve a várost.

Végső soron pedig maguk a talaveraiak tesznek azért, hogy különállóságuk fennmaradjon, azzal, hogy úton-útfélen felemlegetik a királyság előtti időkbe visszanyúló dicső múltjukat, és abból fakadó különleges előjogaikat.

 Talavera, Észak fővárosa

Talavera ugyan apró, de gyökerei a mélybe nyúlnak. Évszázadokkal, sőt talán évezredekkel Euteló Escar hódítása előttre. Annak idején, ha hinni lehet a talaverai meséknek, a Kopasz-hegység bércein épült műhelyeikben Cheorr mester és tanítványai vasba öltöztették a seregeiket, hogy aztán azok messzire vigyék és büszkén kitűzzék Auriqumor zászlóját. Tal’vayra, a birodalom vezéreinek egyike, azt kapta feladatául, hogy a Yerbal folyó partján erődítésre alkalmas helyet találjon. Ő meg is találta a szerinte legalkalmasabb helyet a folyó középső folyásának egyetlen gázlójánál. Az erődítmény körül idővel egyre növekvő városka nőtt ki a földből. Az ősi város minden jel szerint jómódú és egyre növekvő település volt. Talavera szívében a mai napig számos emlék és épület őrzi az első századok emlékét: Elég csak a város bármely pontjáról látható, régóta lakatlan és igencsak omladékos Atatigua toronyra gondolni, amely egykor talán nem másnak, mint Tal’vayrának lehetett az otthona. A de említhenénk a torony árnyékában álló Örökség Termét is, ezt a masszív csarnokot, amely a város polgárainak gyülekezőhelyéül szolgál, és amelynek építését állítólag nem más, mint Cheorr mester felügyelte.

Kalandötlet
Makacsul tartja magát a legenda, hogy a torony vagy az Örökség Terme alatt rejtőzik valahol Cheorr, az istenné lett mesterember egykori műhelye. Az évezredek során számtalan lelkes hívő és kapzsi kalandor töltötte napjait hiába az eldugott zugok vizsgálatával, hogy aztán csalódva távozzanak Talaverából. A Sámánháborúban azonban az ősi épületek is a pusztítás áldozatai lettek, a romok alatt pedig feltárult egy rejtélyes, elfeledett folyosó. Több bátor talaverai is szerencsét próbált a föld alatt, de nyomuk veszett a mélyben. Törött Joffre, a város újsütetű polgármestere a drága talaverai életeket féltve inkább a karakterekhez fordul segítségért.

Tal’vayra erődjéből aztán az évszázadok során Talavera városa lett, amely még a Vas Birodalmának bukását is túlélte. Auriqumor végzetével nehéz évek köszöntöttek Talaverára, hiszen démonok és élőholtak hordái lepték el akkoriban a Tengervidéket. Talavera dacos lakossága magas falakat emelt otthona köré, és foggal-körömmel védelmezte otthonát. Véres és embert próbáló időszak volt, amelyet csak kevés településnek sikerült átvészelnie, és bizony Talavera városa sem maradt sebhelyek nélkül. Az erre járók a mai napig megcsodálhatják például a városfalak legősibb szakaszain a démonok karmainak nyomait.

A sötét idők végeztével a Tengervidékre visszatérő remény egy megkínzott, de a létezéshez makacsul ragaszkodó Talaverát talált. Az Öregúton végig vonuló karavánok ugyan messze elkerülték a környékét, de a megélénkülő kapcsolatok és a tengerpartról északra merészkedő telepesek hullámai errefelé is elhozták a virágzást.

Hamarosan Talavera urai, a Collunha grófok kisebbfajta birodalom urai lettek, amely a Yerbal folyó forrásvidékétől egészen a Casula partjáig terjedt. A Collunhák fénykora nem tartott sokáig, és ugyanúgy ért véget, ahogy elkezdődött: északfölde boszorkányainak köszönhetően. Ha Machin mester korabeli, de meglehetősen ellenséges beszámolójának hinni lehet, a Talavera vidékére lecsapó ichorvihar a rachezadai boszorkányok félresikerült rituáléjának eredménye volt. Az égben vörös villámok cikáztak, az időjárás megbolondult, és a város környéke évekre ichor nélkül maradt. A lábon elhaló termés, elszabaduló ragályok és a nyargalók betörése olyan szörnyű helyzetbe hozta Antona grófnőt, hogy kétségbeesésében felajánlotta kezét és országát Escar királyának, V. Xenarónak.

Talavera ezzel az Escar királyok birtokába került, akik távolról, Derasból uralkodtak városuk felett. Mindez, a saját fontosságukkal tisztában lévő talaveraiak berzenkedése ellenére, egészen az Escari Viszály idejéig így is maradt. Mikor azonban apja kegyetlen kivégzése után Xosé Gironda magasba emelte a lázadás zászlóját Carles Cuyar, Talavera bírója titokban meglátogatta a trónkövetelőt. Az eredmény a Talaverai Kiváltságlevél lett, amely a támogatásért cserébe egészen különleges előjogokkal ruházta fel a Cuyar családot és a várost.

Talavera azóta is a Cuyar család birtokában van, és büszkén hirdeti különlegességét.

Talaverai Kiváltságlevél (részlet)

“Én, I. Xosé Gironda, Escar és Collunha jogos uralkodója rendelkezem Talavera város szabadáságának és kiváltságainak megőrzéséről és kiterjesztéséről, úgy is mint a város szabadságának hagyománya, amely a városfalakkal veszi kezdetét, és amelyet még a király személye sem sérthet meg.”

Kalandötlet
A Kiváltságlevél komoly fejtörést okoz a Déli Exarchának. A király által kinevezett hadúrként az ő dolga, hogy Derastól Talaveráig gondoskodjon a biztonságról és a békéről, de – mivel a király nevében jár el – sem ő, sem megbízottjai nem tehetik be a lábukat Talaverába a polgármester beleegyezése nélkül. Így amikor Késes Marcos, a Király Útjának Testvériségeként ismert notórius rablóbanda egyik tagjának talpa alatt felforrósodik a talaj egyenest Talavera felé veszi az irányt, menedéket keresve.
Kétségbeesésében az exarcha a karakterek segítségét kéri, aranyat és kitüntetést ígér nekik, ha kirángatják az útonállót a városból. Lelkükre köti ugyanakkor, hogy óvatosan és titokban járjanak el, hiszen a város vezetése szemében ők sokkal inkább a város törvényei ellen járnak el, mint Késes Marcos.
Ráadásul Marcos Talaverában nincs segítség és barátok nélkül. A település szerencsétlen állapotát, és a Yerbal folyó istenekadta természetét kihasználva a város az elmúlt évek alatt egy népes és nagyhatalmú csempészbanda, a Tutajosok otthona lett, Késes Marcos pedig náluk húzta meg magát.

Talavera két végzete

Escar legészakibb városa egészen hamar felkeltette a Sámánhorda portyázóinak a figyelmét, és a Csontmezei mészárlás után visszajáró vendégek lettek a nyargalók a város legelőin. A király seregeinek készülődése ugyan egy időre óvatosságra intette a Sámánhorda lovasait is, de miután a barac-i síkon vérbe fulladt észak felmentésének terve Talavera tarthatatlan helyzetbe került. Mások, máshol talán dél biztonságát választották volna, de Talavera makacs népe úgy döntött farkasszemet néz a hordával: megerősítették a városfalakat, készleteket halmoztak fel és vasba öltözve várták a sámánokat. Nem kellett sokat várniuk.

A barac-i csata után a Sámánhordából kivált egyik csapat nyugat felé vette az irányt, és hamarosan Talavera falai alatt találta magát. A városiak ostromra készültek, bízva benne, hogy mint az sokszor igaznak bizonyult már az évszázadok során, a nomádok nem bírnak a kőfalakkal és pár nap, talán egy-két hét után megunják a táborozást és tovább állnak. Csalatkozniuk kellett, két nappal az előhadat követően Talavera alá érkeztek Sorocan és Temuge ifjúsámánok is, harmadnapra pedig már a város főterén csutakolták lovaikat a nyargalók.

Aznap többszáz talaverai polgár tehette tiszteletét Votisz nagyúr színe előtt, és több patinás épület is a lángok martaléka lett. Kis híján a Cuyarok dicső családjának is magja szakadt, Drul’ger áldozati oltárán végezte a gróf, a felesége és két fiúk is. A család szerencséjére Bernarda kisasszony eddigre már a királyi udvar vendégszeretetét élvezte.

A nyargalók nem időztek sokat első látogatásuk alkalmával, hamarosan nyugat felé elhagyták Talaverát és a királyságot is a Töredékhercegségek felé. Talavera üszkös, véres árnya volt ugyan egykori magának, de a falai még mindig álltak, és a Sámánháború vészterhes évei alatt Észak-Escar biztonságot kereső lakóit fényre gyűlő molyokként vonzotta a biztonság illúziója. A halottak helyét hamarosan százával, ezrével foglalták el a menekültek, különösen miután Talaverától északra úgy tűnt végleg berendezkedett a horda.

Az északról érkezők dicső múltú családok dicstelen végének hírét hozták magukkal. Beszámoltak róla hogyan hajtották el a nomádok a híres toledanói ménest, a de Osmák egykori büszkeségét. Arról, milyen sorsra jutottak a Gabaldonok, Atenasok, Munellsek udvarházai, és arról, hogyan lett a nomádok prédája Valdespiro Cerón és Fuerte Sedillo erős vára is.

Mondani sem kell talán, hogy Talavera minden tőle telhetőt megtett, hogy felkészüljön a nomádok visszatértére. Rájuk jellemző dacossággal emelték a város falait egyre magasabbra, építették éjt nappallá téve a dárda- és kővető gépezeteket. Veremraktáraikat megtöltötték élelemmel, sörrel, borral, de nyílhegyekkel, vértekkel és fegyverekkel is.

Mikor aztán a nomád hadak visszatértek, Talavera készen állt. Sorocant eddigre már utolérte a végzete Oquendo lovag hideg pengéjének képében. Temuge sem siethetett ezúttal a nyargalók segítésére, hiszen Talavera felé tartva nyoma veszett a Robleja sötét erdőjében,  majd mindenki szerint a várost védelmező árnylányok közbenjárásának köszönhetően.

A horda azonban el volt szánva az ostromra, és ha a városiak a lovasok felkészületlenségében reménykedtek csalatkozniuk kellett. A nomádok a környék népét, rabláncra verve, a városfalak alá vezették és hamarosan ostromtornyok és faltörő kosok ácsolásába kezdtek. Az ostrom a Kenyérszegés napjától az Újbor Ünnepéig tartott, de mindez csak az elkerülhetetlen vég elodázása volt. Ahogy azt a város makacs népe már előre tudta jól, nem érkezett felmentő sereg, és idővel elkészültek az ostromtornyok és a lovaikat ezúttal hátrahagyó nyargalók rohamra indulhattak végre.

A horda ezúttal sokkal alaposabb munkát végzett. Akit nem hánytak kardélre az csatában, azt rabszolgává tették, és elvitték északra, hogy rejtélyes templom-piramisuk építésére fogják őket. A város falait ledöntötték, és a város négy pontján nagy tüzeket kezdtek, így Talavera hamarosan a lángok martaléka lett.

Talavera két végzete mérhetetlen pusztítást végzett. Tűz martaléka lett a Collunha grófok évezredes tornya, Durius lovag legnagyobb escar szentélye, és az Örökség Terme is. De még ennél is nagyobb veszteség, hogy a város közel tízezer lakójának nagy része, megszámlálhatatlan tömegek kerültek a nyargalók fogságába, és alig akadt közülük olyan, aki megélte volna a háború végét.

Talavera, a dacos város

Van egy mondás északon: mondd azt egy talaverainak, hogy nem szabad repülnie, és figyeld ahogy szárnyat növeszt. Nincs talán még egy város Farián, amely képes lenne olyan dacos makacssággal ellenszegülni mindennek, mint Talavera. Észak sok települése örökre elveszett a háború forgatagában. Toledano talán örökre rommező marad, Valdespiro Cerón árnyéka sincs egykori önmagának. De Talaverát más fából faragták.

A nyargalók második elvonulását követően ijedt képű, kormos és kiéhezett túlélők másztak elő a romok alól. Kevesen voltak és bizonyára reményvesztettek, de a híres talaverai dac mozgásra bírta őket, és hamarosan munkához láttak. Napról napra, hétről hétre tűntek el a romok, álltak helyre a falak, költözött vissza az élet Talaverába. A túlélőknek szószólója is akadt, egy bizonyos Törött Joffre, akit az életben maradt harmincnégy eredeti polgár közfelkiáltással polgármesternek választott.

Most, az 1174. évhez közeledve, a nyargalókat – miután közel egy évtizeden keresztül mérhetetlen szenvedést és pusztítást okoztak – kiverték végre a királyságból. Nemesi családok tucatjai, falvak, városok és várak százai, életek tízezrei estek a Sámánhorda áldozatául. De Talavera nem engedett a Sorsnak. A várost vezető polgármesterhez hasonlóan megtörve és megkínozva bár, de Talavera is bizakodva tekint a jövőbe. A város falai mélyén ugyan az egykori tömeg töredéke húzza meg magát, és négy házból három még mindig romokban hever, de már állnak a város falai, és az égre szállnak a dicsőítő fohászok Durius újra szentelt szentélyéből. Meglehet, hogy hiányzik az Örökség Termének teteje, de ez nem akadályozza meg a Törött Joffrét és a városi tanácsként szolgáló harmincnégy polgárt, hogy összejöveteleik alkalmával makacsul felemlegessék Talavera dicső múltját és fényes jövőjébe vetett hitüket.

Kalandötlet
Bernarda Cuyar kislány volt, amikor hátra hagyta Talaverát a királyi udvar kedvéért. Most, hogy felnőtt nővé cseperedett és megtartották a kézfogót Eligio de Soler feltörekvő országnaggyal csak idő kérdése, hogy mikor veszik az irányt Talavera felé. Törött Joffre és a városi tanács számára ez meglehetősen ellenszenves kilátás. Amikor szükségük lett volna rá nem kaptak segítséget senkitől, most, hogy jól elvannak magukban is nem kérnek sem a Cuyarokból sem a Solerekből. Ezért is keresi fel egyikük a mindenre kapható és skrupulusoktól mentes karaktereket, és ajánl nekik tisztes summát, ha megoldják valahogy, hogy a Cuyar kisasszony ne kívánjon hazatérni ősei birtokára.