Escribano Vigilante levelei az Úlcerai eseményekről
Sú Excellencia!
A kapott utasításoknak megfelelően elindultam, hogy utána járjak az északról eredő hírek igazságának. Utam első szakasza a Hordógurító úton eseménytelenül zajlott. Az elém kerülők közül nem sokan hallottak az Olircát sújtó katasztrófáról, aki pedig hallott csak a már a fővárosban is ismert pletykákat szajkózta tovább.
Almergosban nagyobb szerencsével jártam. A Karmazsin Kompánia egyik tagjától tudom, hogy Thaliel exarcha megüzente a város vezetésének és a Kompánia kapitányának, hogy kettőzött erőkkel őrizzék a városi földek határát, mivel “Olircából fekély lett a földön és a mélyéből ichorfattyak törnek a napvilágra”. Többet, biztosabbat, a zsoldos nem tudott mondani, amiben talán szerepet játszhatott, hogy mire sikerült beszédbe elegyednem vele, már ittas állapotban volt.
Mivel a zsoldos szavai alapján Thaliel exarcha többet tud az eseményekről, mint amennyi Almergosban kideríthető, a holnapi nappal Belmez irányába veszem az utat.
Maradok hűséges szolgája, névtelenül, mint mindig.
Sú Excellencia!
Az események túlélője, bizonyos Lupe el Flaco, beszámolója alapján írom e sorokat Belmez várának árnyékában. Lupe egész életét Olirca falvában élte le. Feleségét gyermekágyi lázban, legidősebb fiát a háborúban vesztette el. Két telken gazdálkodott megmaradt családjával és egy sució-szolgával. A Panteon szentélyének kulcsáraként, valamint a falubíra segédjeként fontos tisztségeket látott el a falu életében. Egy szó mint száz, jelentéktelen életet élt a föld egyszerű fiaként.
Az esemény négy nappal ezelőtt történt, Barázdaáldás napján. Lupe éppen a földek felé tartott fiával, unokahúgával és sució-szolgájával, amikor felfigyeltek a földmozgásra. “Mintha az istenek megrázták volna alattunk Escart.” A recsegő hangra felfigyelve a falu felé fordultak, és a távolban látták, ahogy több épület is összedől. Fekete füst száll a magasba. Feltámadt körülöttük a szél, füsttel és porral vakítva el őket. Hamarosan pernye és “forró kavicsok” hullottak alá az égből.
A látványtól megrettenve, de otthonát féltve Lupe, a rokonaival együtt, a falu vette az irányt. A sució-szolga ezen a ponton megtagadta az engedelmességet, és elmenkült ura oldaláról. Két nappal később, gyanakvó suciókopók felszolítására bevallotta bűnét Almergos határában. A kopók harminc vesszőben részeltették és átadták a szerencsétlent az exarchának.
Lupe a faluba visszatérve a “Féreg poklával” szembesült. Olirca falu közepén egy pallone pályánál is szélesebb hasadék tátongott. Lupét, bár unokahúga kérlelte, hogy térjen belátásra, hatalmába kerítette Kemi kíváncsisága. A hőséget már a hasadék felé közeledve megérezte. A mélyből vibrált elő, megremegtetve a levegőt, és a mennyek felé lökve a pernyét. Lupe ennek ellenére vagy harminc lépésnyire megközelítette a hasadék száját. Mire idáig elért Lupe ruhája és haja is megpörkölődőtt – amit nekem is megmutatott, így saját szemeimmel láthattam szavai igazát. Lupét azonban nem ez tántorította el attól, hogy folytassa útját, hanem a mélyszörny felbukkanása.
Lupe csupán elcsukló hangon és tömören tudott beszélni az élményről. Először a mélyből jövő morgásra figyelt fel, és a hőség fokozódására. Könnybe lábodó szemekkel kezdett el hátrálni, már azelőtt, hogy a kéz előtűnt volna a hasadékból. A szerencsétlen paraszt elmondása alapján olyan volt, mintha “lávakőből faragott szoboré lett volna”. Lupe hátrálás közben megbotlott és “seggre ült”, így, mivel menekülni nem tudott, a félelemtől ledermedve vehette szemügyre a mélyszörnyet. Háznál is magasabb, sötét kőből faragott kőemberként írta le a látványt, amelynek gonosz, démoni vonásai vannak. Kérdésemre elismerte, hogy a mélyszörny testét sárga és fehér fénnyel csillogó kristályok és brilliánsok is tarkították. A lény minden bizonnyal nem vette észre Lupét, mert figyelmét a falu még épségben lévő épületei felé fordította. Lupe látta, hogy puszta kézzel tépte darabokra a házakat, lökte le a tetőket, döntötte be a falakat. A mélyszörny érintésének nyomán lángra kapott, ami lángolni képes, megolvadt, ami nem.
Mikoron az egyik távolabbi házból előmerészkedő és menekülni próbáló asszonyságot “vérrel töltött marhahólyagként” robbantotta darabokra a mélyszörny pillantása, Lupén végleg eluralkodott a rettegés, és végre menekülőre fogta a dolgot.
Nagy szerencséjére a lény nem figyeltek fel rá. Lupe azóta rokonaival együtt megtalálta az utat Belmez várához, ahol volt szerencsém találkozni és elbeszélgetni vele a Kicsorbult Ekevas jele alatti ivóban.
Maradok hűséges szolgája, névtelenül, mint mindig.
Sú Excellencia!
Két nap telt el legutóbbi levelem óta. Ebben az időben volt alkalmam több más, Olirca környékéről érkező menekülttel is beszélni, akiknek beszámolói megerősítik a Lupétól hallottakat.
Thaliel exarcha a köztes időben felderítésre küldött egy kisebb lovascsapatot, és Belmez vára alá szólította a vidék nemességét. Szánalmasan csekély számban jelentek meg, említeni is talán csak Xeraldo de la Torre y Mendozát és Hugo Angel Medinaceli lovagot érdemes. De la Torre y Mendoza alighanem pusztán személyes érintettsége – hiszen Olirca falva az ő birtokán fekszik – okán jelent meg Thaliel exarcha hívására, így aztán mindössze Medinaceli lovag az egyetlen, akiről kijelenthető, hogy a kötelesség hívó szavának engedve csatolta fel vértjét.
A lovag egyébiránt igen rossz egészségi állapotnak örvend. A háborúban szerzett sebek nap, mint nap szörnyű szenvedést okoznak neki, fújtatókat megszégyenítő hanggal veszi a levegőt, és botra vagy apródjaira támaszkodva képes csak járni. Lovának nyergébe is csak segítséggel képes felszállni. Bizonyára csak az Eszménybe vetett hite és makacssága bírja mozgásra, és elképzelhetőnek tartom, hogy a dicső és méltó halál reményében szállt táborba. Sajnálattal kell figyelmeztetnem excellenciádat, hogy a közeljövőben a herceg büszke kíséretének újabb tagja távozhat közülünk, gyászt és jajgatást hozva a királyságra.
Jómagam, az exarcha balsorsát saját javamra fordítottam – ahogy azt, tudom, excellenciád elvárja odaadó szolgáitól – és oldalamra kardot kötve, háborút megjárt zsoldosként bemutatkozva szerződést tettem az exarcha toborzói előtt.
Maradok hűséges szolgája, névtelenül, mint mindig.
Sú excellencia!
Ez elmúlt napok során megjártuk Úlcerát, és vele együtt, olybá tűnik, a bogun poklot is.
A legutóbbi levelemet követő napon Thaliel exarcha vezetésével közel száz fős csapatunk kilovagolt Belmezből arra felé, ahol egykoron Olirca állt, és amit mostanság csak Úlcerának emlegetnek.
Utunk során szembe jött velünk a mélyszörnyek tombolásának híre. A Lupe által elmondottakhoz hasonlatosan a környező falvak lakói is háznál magasabb, forróságból és vulkáni kőzetből faragott gólemek felbukkanásáról számoltak be.
Thaliel exarcha úgy döntött, hogy nem enged a hírek délibábjának, így továbbra is Úlcera felé folytattuk utunkat. A második nap délutáni óráiban érkeztünk meg az egykori település alá. A mélyből feltörő fekete füst már messziről irányzékul szolgált a számunkra, mégsem voltunk felkészülve a látványra, amely ott fogadott bennünket.
Úlcera közelében szörnyűséges forróság uralkodott. A nehéz vértezetet öltött harcosok, ahogy egyre közelebb értünk a királyság fekélyes gyulladásához, nem állhatták meg, hogy le ne vegyék sisakjaikat, meg ne oldják vértjeiket, de még így rettenet mód küzdöttünk mindahányan a hőségtől. A valaha talán száz léleknek otthont adó falu házai közül csak a legszélsők álltak, de ott tartózkodásunk ideje alatt azok egyike is lángra kapott, szemlátomást minden segítség nélkül. A néhai település szívében lévő épületekből addigra már csupán izzó parázs maradt. A lángok ropogásán és a forró levegő süvítésén túl más hang nem hallattszott, Úlcera mostanra elhagyatott senkiföldje lett.
Csapatunk nagyja a faluhatárban maradt, Thaliel nagyúr mindössze pár önfeláldozó emberét és néhány önkéntest vitt magával a hasadék kikémlelésére. Jómagam is köztük voltam, természetesen. A hasadék szélére érve már valóban embertelen volt a hőség, arcomba verejték csorgott, szememet elhomályosította az erőlködés. Letekintve több, mint száz ölnyi mélységet láttam, és egy széles földalatti kamrát, amelyben lassan fortyogva kavargott a megolvadt kőzet vöröslő lávája.
Pár pillanatig időztünk ott csupán, majd megnyugodva a tudattól, hogy újabb mélyszörnyeknek nem láttuk nyomát, visszahúzódtunk.
Éjszakára Úlcerától kőhajításnyira vertünk tábort, ott, ahol már nem érezni a talpunk alól előtörő forróságot. Most, ahogy itt írom eme sorokat, szemem meg-meg akad a falu romjait még most is bederengő mélységi fényen.
Thaliel exarcha a nyugovó elrendelése előtt tanácsot tartott, majd döntéseiről minket is értesített. Másnap csapatunk a mélyszörnyek üldözésére indul. Mindössze pár őrt hagyunk hátra a fekély megfigyelésére.
Maradok hűséges szolgája, névtelenül, mint mindig.
Sú excellencia!
A szörnyet Talavera alatt értük utol. Könnyedén követhettük a nyomait, hiszen haladásának irányát felperzselt földek és romba döntött falvak jelölték ki a számunkra. Ahogy a nyomokat követve egyre északabbra kerültünk, úgy erősödött a gyanúnk, hogy Talavera városa is az ichorfatty útjába fog kerülni. Rettegve vártuk a látványt, ami a sokat szenvedett városban várt ránk.
A falvak lakói ugyan még idejekorán elmenekültek a lény elől, de a városukat féltő jó Talaverai polgárok a Sámánhorda ellen felhalmozott minden eszközt bevetettek a lény megfékezésére. Kő- és dárdavetők lövedékei záporoztak a nyakába, a nyílvesszők elhomályosították a napot – legalábbis nekem így mesélték. Az egyik kőtömbnek állítólag sikerült telibe találnia a mélységből elszabadult szörnyeteget, de megállítani még az sem tudta. Végül a makacsságáról híres város fiai nehéz vasakba öltözve rontottak rá, vadkanölő lándzsákkal szúrkálták, lóhátról rohamozták.
Mikor pár órával később a helyszínre értünk Votisz zord követői éppen a halottak elföldelésével voltak elfoglalva. Kilenc talaverai polgár vesztette életét az ütközetben, és háromszor ennyi szenvedett súlyos sérüléseket, amelyekből talán soha nem fog teljesen felépülni. Mégis, midez a bátorság és hősiesség feleslegesnek bizonyult volna a helyiek beszámolója szerint, ha nem siet váratlanul a segítségükre “Madre Sombra szelleme”.
Az eseményről és a rejtélyes asszonyságról, aki a szörnyeteget megállásra késztette több polgárt is megkérdeztem, de minden egyes beszámolóval csak egyre zavarosabb lett a bennem kialakult kép.
Mindaz, amit bizonyosan tudni vélek, mindössze ennyi: akkor, mikor a polgárok lelkében már kihunyni tűnt a harci kedv, “elhalványult a mindenség”, “szürkület terült a síkra”. Az “Árnyanya” hirtelen feltámadó szelek szárnyán bukkant elő a Talaverán túli erdőségek és a folyó irányából. “Varázslatból szőtt” szavai új erővel töltötték el a harcoló polgárokat, míg a szörny mozgása vontatottabbá és lassabbá lett; a jó polgárok egyike szerint ugyanis a boszorkány “sötétségbe borította az óriás elméjét”. Ezt követően “az éjszaka hidege” telepedett a csatatérre, és “jégbe fagyasztotta” a szörny forróságát. Végül “a mező vad burjánzásba kezdett”, és a hirtelen megnövekvő növények ágai és indái a szörnyre csavarodva mozgásképtelenné tették azt. Végül a talaverai polgárok csapásai nagy nehezen végeztek a lénnyel.
A boszorkány ahogy érkezett, fel is szívódott az árnyaiban.
Most, hogy eme sorokat egy fa takarásába húzódva írom, rálátok a mélyből előbújt förtelemre. Lupe el Flaco leírása nem túlzott, még kiterítve is impozáns látvány, tetőtől talpig minden bizonnyal több, mint kétszer olyan magas, mint excellenciád. Élettelen teste, melybe a boszorkány mágiájának múltával visszatért a hőség, fekete bazalt és vörösen izzó lávakő elegyének tűnik. Mindezek ellenére, talán ismerős arányai, vagy éppen az arcára ragadt fájdalmas kifejezés okán, mégis van benne valami kellemetlenül emberi. Ruházatot nem visel, és sem a talaveraiak, sem mások nem tapasztalták, hogy a pusztítás vágyán kívül bármi egyéb vezényelte volna. Az elmúlt napok során, ahogy üszkös nyomvonalat húzott maga után Úlcerától Talaveráig mérhetetlen kárt és szenvedést okozott, és egy felkészült város, valamint egy rejtélyes ichorvérű boszorkány együttes fellépésére volt szükség megállításához.
Thaliel exarcha igencsak megkönnyebbült, hogy a szörnyet halva találta érkezésünkkor, és nagy lakomát ígért a talaverai polgároknak bátorságuk jutalmául. Bizonyára idegen származása az okat, hogy mellbe vágta a jó polgárok válasza, akik büszkén utasították vissza a jutalmat és emlékeztették az exarchát, hogy a király katonáiként, a Talaverai Adománylevél értelmében nem vagyunk szívesen látottak a város földjein.
Az exarcha, miután dühöngéséből lenyugodott, elrendelte csapatunk feloszlatását, és ő maga, kísérete élén ellovagolt Belmez irányába.
Maradok hűséges szolgája, névtelenül, mint mindig.
Jegyzetek Escribano Vigilante 1173. év őszén született levelei margójára
A mélyszörny testét a talaverai polgárság szekérre rakva a városba szállította, és azóta is közszemlére állítva áll Durius szentélye előtt. Cheorr és Bölcs Acce követői is megvizsgálták a lény testét, és megerősítették Escribano Vigilante korábbi megfigyelését annak természetéről, de egyben arra is felfigyeltek, hogy a bazalt és lávakő közé beékelődve temérdek borsónyi ichorkő is található benne. Miután tolvajok több ichorkövet is eltávolítottak a testből Talavera városa állandó őrzést rendelt el a test közelében.
Az Arklinai Egyetem és a Lulei Akadémia több jeles professzora is megerősítette a sejtést, hogy az Olirca mélyéről feltűnt szörnyeteg a padour nyelven csak souterránnak nevezett mélységlakó faj egyede volt.
Olirca, vagy ahogyan az események óta mind gyakrabban emlegetik, Úlcera, az exarcha által odarendelt katonák állandó megfigyelése alatt áll, ám az Escribano Vigilante által leírt események óta újabb incidensre nem került sor.
A környéken azóta több alkalommal is látni véltek souterránokat, és több rejtélyes tűzeset is történt. Bár ezek a beszámolók bizonyításra várnak, de aggodalomra ad okot, hogy az Úlcerai katasztrófa és az exarcha csapatainak a helyszínre érkezése között több nap is eltelt, amely idő alatt a souterránok – ha valóban többen voltak – szabadon tevékenykedhettek a környéken.
A boszorkány, aki felbukkanásával megmentette Talaverát, bizonyára az északon tevékeny és nagyhatalmú, ám kevésbé ismert Racherzadai boszorkányok egyike volt. Az, hogy a talaverai polgárok “Madre Sombra szelleme” és “Árnyanya” nevekkel illették, azt mutatja, hogy mindezzel a város lakossága is tisztában volt. Javasolt, hogy ennek okán újabb Escriban küldessék Talaverába.
| Név: Souterrán (régi szabályok szerint) | ||
| Leírás: ichorszülte mélységlakó szörnyeteg | ||
| Erőnlét: 7 Ügyesség: 1 Érzékelés: -2 Karizma: 0 Intelligencia: -1 Lelkierő: 2 Életerő: 30 Mozgás: 15 ME: 16 | Ismeretek Atlétika 7 Elmekontroll 6 Megfélemlítés 8 Vért: 7 | Kezdeményezés 6: 1 fő, 1 kieg. Támadásfajták Ököl KT: 60 Sebzés: 2k6+2 Lövedék (tűz) TávT: 40 Sebzés: 4k6 |
| Max. Vé: 120 | ||
| Képességek: Ellenálló test: Metamágikus és elemi varázslatok sebzése megfeleződik (felfelé kerekítve) ellenük. Éllettelen: Halálmágival nem lehet Ép sérülést okozni nekik, Életmágiával nem lehet Ép-t gyógyítani rajtuk. Immunisak a Betegségmágiára. Természetes úton képtelenek a gyógyulásra, elszenvedett sérüléseik véglegesen megmaradnak. Hősugárzás: Környezetükben lángra kapnak az éghető anyagok, az élőlények 5 méteres környezetükben körönként 1 Ép-t sebződnek. | ||
| Név: Souterrán (Ichor k100 szabályok szerint) | ||
| Leírás: ichorszülte mélységlakó szörnyeteg | ||
| Erőnlét: 60 Ügyesség: 25 Érzékelés: 15 Karizma: 20 Intelligencia: 20 Lelkierő: 30 Életerő: 30 Mozgás: 21 ME: -50 | Ismeretek Atlétika 20 (80) Elmekontroll 15 (55) Megfélemlítés 30 (90) Vért: 7 | Kezdeményezés 60: 1 fő, 1 kieg. Támadásfajták Ököl KT: 80 Sebzés: 2k6+2 Lövedék TávT: 35 Sebzés: 4k6 |
| VM: -20 | ||
| Képességek: Ellenálló test: Metamágikus és elemi varázslatok sebzése megfeleződik (felfelé kerekítve) ellenük. Éllettelen: Halálmágival nem lehet Ép sérülést okozni nekik, Életmágiával nem lehet Ép-t gyógyítani rajtuk. Immunisak a Betegségmágiára. Természetes úton képtelenek a gyógyulásra, elszenvedett sérüléseik véglegesen megmaradnak. Hősugárzás: Környezetükben lángra kapnak az éghető anyagok, az élőlények 5 méteres környezetükben körönként 1 Ép-t sebződnek. | ||
