Amikor a Gyilokhatár borzalmait kikerülni szándékozó karavánok az Öregúton először érkeztek a mai Escar földjeire, ott egymással civakodó uradalmak, városok és törzsi közösségek tarka szövedékét találták csupán. Roccamare felé tartó útjuk egyik utolsó állomásának Deras városát tették meg a Lassú-Bonatara partján, gazdagságot hozva a város lakóinak. De ahol gazdagság van, ott hamar megterem a hatalomvágy és az irigység is, és Deras idővel elhúzódó háborúban találta magát szomszédai ellenében.
Szorult helyzetükben a várost vezető Céhek Tanácsa Eutelo Escarhoz, a Vörös Oroszlánok zsoldoskompánia vezetőjéhez fordultak oltalomért. A zsoldosok három éven keresztül becsülettel küzdöttek és véreztek a város védelmében, ám a harmadik év végeztével még Deras is kifogyott az aranyból és adósa maradt a kompániának. Eutelo Escar ahelyett, hogy kétségbe esett volna, seregét inkább a város ellen fordította és a Kinyilatkoztatás 664. évében rövid ostromot követően megtette magát királlyá. Eutelónak 18 évnyi uralkodása alatt még két alkalommal kellett ostrommal bevennie saját székesvárosát, és amikor épp nem új alattvalóival, akkor szomszédaival viaskodott. Mégis, mikor 682-ben teste megtért a földbe az Escar dinasztia, és a zsoldosokból lett földesurak hatalma már gyökeret eresztett a Sárvölgy termékeny talajában. A hódítás óta eltelt öt évszázad alatt a Sárvölgy népe ugyan elfogadta maguk közül valónak az új urakat, de a királyi udvar és a főváros viszonya soha nem enyhült meg teljesen. Mondják, nem véletlen, hogy a királyi vár legmagasabb falai a város felőli oldalon emelkednek.
Kalandötlet
A városi temetőben Eutelo Escar sírhelye fölé az idők során aprócska erődítményt emeltek, amelyet a királyi vár védelmével is megbízott Arany Oroszlánok őriznek árgus szemekkel. Ennek persze jó oka van: a derasi ifjúság körében népszerű bátorság próbának számít az országalapító sírjának megrongálása. Elképzelhető, hogy a JK-k egy barátja bajba jutott, amikor megkísérelte a bejutást az Escar Mauzóleumba. De persze az is megeshet, hogy a felnőtté válás küszöbén a JK-on a sor, hogy részei legyenek a hagyománynak. És vajon, ha sikerrel járnak, pusztán egy fél évezredes sírt találnak odabenn, vagy valami sokkal ijesztőbbet?
Escar aranykorát nem az alapító dinasztia, hanem az őket váltó Padronok alatt érte el, mégpedig V. Xenaro Padron (896-933) hosszú uralkodása idején. V. Xenaro jó szemmel mérte fel és használta ki szomszédainak időleges meggyengülését a legutóbbi katasztrófakorszakban. Amikor Callo királyság székesvárosát Cheorr kegyeltjeinek machinációit követően földrengés rázta meg, az escari csapatok egy hónapon belül ott voltak, hogy rendet tegyenek a káoszban. Amikor a mai Észak-Escar területén akkoriban létező Collunhára lecsapó ichorvihar miatt Antona grófnő boszorkányos udvaroncai védelme nélkül maradt és menekülni kényszerült otthonából, V. Xenaro tárt karokkal fogadta őt. Házasságukkal Escar területe megkétszereződött, és az escari dinasztiák története egyszer és mindenkorra összefonódott az északi boszorkányokéval.
V. Xenaro uralkodásának derekán a formálódó Escari birodalom határai nyugaton az Adrana folyam partjain terültek el, Khayrat karavánvárosa éves ajándékokat küldött a derasi udvarba és még a Kopasz-hegység nyakas lakói is megtanulták elfogadni a királyi igazságszolgáltatást. Bár a birodalom csillaga már V. Xenaro életében elkezdett veszíteni fényéből, ő azóta is mint dicső, igazságos és bölcs uralkodó él az escariak meséiben. Időről időre a mai napig összeülnek Xenaro Örökösei, escari nemesek, akik a dicső múlthoz és a hódításokhoz való visszatérést tervezgetik fátyolos tekintettel.
Kalandötlet
Xenaro Örököseinek legutóbbi gyűlésér sok év kihagyás után, mindössze hat nemes jelenlétével került sor. Ők hatan fontos felismerést tettek: ha most nem cselekednek V. Xenaro öröksége végleg elveszik. Meggyőződésük szerint Escar V. Xenaro halála óta szinte folyamatosan csak sorvad és gyengül. Itt az ideje hát, hogy az escari nép újra kezébe vegye a sorsát – és ha veszni kell, legalább dicsőséggel tegye. Ezért úgy döntenek háborút kell kirobbantaniuk a szomszédos Rabassiarral, méghozzá a mindig is vitatott hovatartozású Santava zarándokhelyét felhasználva. Egyikőjük maga mellé gyűjti a Jk-kat, hogy közösen elfoglalják Santava zarándokhelyét és a rabassiari uralkodó nevében fizetséget követeljenek a zarándoklatra érkező escariaktól.
Vajon beavatják-e a Jk-kat a terv részleteibe, vagy áldozati báránynak szánják őket? Sikerül-e a tervvel kiprovokálni a helyi escari nemesúr ellencsapását, és ha nem milyen további atrocitásokkal próbálja meg tovább emelni a tétet a Jk-k megbízója? És vajon mi történik, ha a hírre nem az escariak, hanem Adrasteia felháborodott papsága reagál elsőként?
A jelenleg is hatalmon lévő Gironda dinasztia százharminc esztendővel ezelőtt került hatalomra, az Escari Viszály idején. A Viszály kezdetét Cibrao Padron örökös nélküli halála hozta el és közel egy évtizeden keresztül tombolt Escar földjén. Cibrao király, mikor már csak vajákosok mágiája tartotta benne a lelket, örökbe fogadta felesége unokaöccsét, Boudrain Caladrinit, Nova Caladrini hercegi családjának sarját. Ha Boudrain úgy vélte, hogy azzal, hogy gyermekkori otthonából hívott kalandorokkal és ichorvérűekkel tölti meg királyi udvarát, és birtokokkal és tisztségekkel halmozza el őket, sikerül elfogadtatnia uralmát Escarban, tévednie kellett. Mindössze három évvel Cibrao halála után már több nemesi felkelés is versenyzett azon, hogy melyiküknek sikerül Boudraint kikergetni Escarból. Ezek közé a próbálkozások közé tartozott a Gironda család tragikus lázadása is. Mindössze egy esztendővel az után, hogy Adan Gironda először követelte magának a királyi címet Boudrain ichorvérűi ugyanis elfogták a lázadó főurat és példás kegyetlenséggel, nagy nyilvánosság előtt kivégezték.
Apja halála után I. Xosé (1045-1060) emelte magasba a lázadás zászlaját. Ügyét nagyban segítette Escar történetének legvéresebb „boszorkányüldözése”. A Boudrain oldalán harcoló ichorvérűek kegyetlenségei, a nyomukban járó Romlás, na meg persze a Girondák propagandája tettre sarkallták az escari népet. Az ichorvérűek üldözése Derasban kezdődött és éveken keresztül fel-fel ütötte fejét szerte a királyságban, még Boudrain bukása és elmenekülése után is. Mire a kedélyek lecsillapodtak többszáz ember végezte kötél végén lógva, kerékbe törve vagy épp a hóhér bárdja alatt ichorvérűség gyanújával.
Bár Boudrain futása után a Girondák elfoglalták jogosnak gondolt helyüket Escar trónján, de az Üldözött Király öröksége még mindig él. Bár Boudrain leszármazottai nyolcvan éve nem tették lábukat Escar földjére – akkor Kis Boudrain, az Üldözött Király unokája hallgatott a Girondák uralmával elégedetlen nemesek hívására – de most, a Gironda dinasztia kiveszésének küszöbén, mind gyakrabban emlegetik fel a Padour birodalomban élő, magát továbbra is Escar királyának hivató Guillot Caladrini nevét Escar udvarházaiban.
Kalandötlet
Feltámadó népszerűségének híre Guillot Caladrinihez is eljutott, és elültette lelkében a dicsőséges hazatérés reményét. Előre is küldte ügynökét, hogy támogatókat szerezzen az escari előkelők és hatalmasságok között. Ennek azonban már hosszú ideje, és az ügynöke nem adott életjelet magáról, így felbérli a JK-ket, hogy keressék meg őt Derasban. Vajon mi várja őket ott? Meglehet Guillot király ügynökének holtteste csupán, de az is, hogy az ügynök kompromittálódott és találkozójukra lecsapnak a Gironda trónbitorlók fegyveresei. És vajon milyen feladattal érkeznek a karakterek Derasba? Talán a türelmetlen száműzött megelégelte a várakozást és a karakterek által számított csomagban Xosé Girondának szánt méreg lapul, amit az ügynök segítségével épp a karaktereknek kell célba juttatni. Vagy talán épp ellenkezőleg, Guillot egyezkedni akar a Girondákkal és arra kéri az ügynökét segítsen a karaktereknek a király vagy a kancellár színe elé kerülni, hogy amnesztiáról és a családi birtokok visszaszolgáltatásáról tárgyalhassanak.
Kis Boudrain lázadása után VI. (Kegyetlen) Euteló a Zsarnokság Évei alatt a nemességet mellőzve, az egyezményes papságra támaszkodva uralkodott Escarban, míg életének egy összeesküvés véget nem vetett. Bár a részletek a mai napig nem tisztázottak, Euteló királynak Durius ünnepén a várost körbejáró felvonulás közben egyszer csak nyoma veszett, hogy aztán csonka holttestét napokkal később, és a várostól mérföldekre sodorja partra a Bonatara. A felelősök előkerítése helyett azonban Euteló öccse és utóda, Ciriaco király pár héttel koronázását követően kiadta a Derasi Kiváltságlevelet, amelyben rögzítette, az ország ötévenkénti parlamentek, vagyis nemesi gyűlések szokását.
Nem sokkal később Escar belekeveredett a Hosszú Háborúba, Khayrat és Rabassiar fél évszázados konfliktusába, méghozzá a rabassiari oldalon. Pár szerencsétlen csatát követően az ichorvérű sámánok által támogatott khayrati nyargalók még a fővárost is elfoglalták, és tizenöt éven keresztül megszállva tartották. Ezen idő alatt a királyi udvar Batirrébe költözött át, és Escart bizony a teljes felbomlás fenyegette. Végül az escari uralkodónak és a rabassiari hercegnek 1131-ben igen súlyos feltételek mellett sikerült csak békét kérni a khayrati uralkodótól. A Sarc keretében mérhetetlen mennyiségű kincs, ősi családi ereklyék tucatjai, a toledanoi ménes legjobb csődörei és kancái, sőt még Eutelo Escar oroszlánsörényes palástja is Khayratba vándorolt, mint ahogy több határmenti erődítmény is végleg khayrati kézre került. Nem csoda hát, ha az escariak szívében azóta is elevenen él a khayratiakkal, és tágabb értelemben a Fűtenger nomádjaival szembeni gyűlölet.
Kalandötlet
Az Argevieso család is egyike volt azoknak, akik családi ereklyékről voltak kénytelenek lemondani a Sarc alatt. Ők pedig, sok más escari családhoz hasonlóan soha nem voltak hajlandóak belenyugodni a sorsba. Most, a Sámánháború forgatagában esély adódott az ereklye visszaszerzésére, ezért a karakterekhez fordulnak segítség reményében. De vajon miféle ereklyéről van szó? Közönséges kincs csupán, amelynek mindössze az Argeviesók számára van jelentősége, vagy valóban varázslatos tárgy, amely hordozóját különleges képességekkel ruházza fel? Esetleg olyasmi, aminek visszatértére egyszerre vágynak az Argeviesók, és tagadják le, hogy valaha is az övék lett volna? És merre sejtik most az ereklyét? Talán az Észak-Escarban új otthont kialakítani próbáló nomád családfők egyikének sátrát dísziti, vagy épp valamely csatatér alatt hever eltemetve és elfeledve?
A Hosszú Háborúból és a Sarc éveiből kikeveredve Escar a Skizma vallásháborújának borzalmaiban találta magát. Alighanem az eddigre hitét vesztett escari nemességet lepte meg legjobban mennyi dicsőséget hozott számukra ez a konfliktus. A nagy vallásszakadás idején Escarban már Bölcs Xosé király uralkodott, sőt daliás fia, Xenaro herceg is learatta első babérjait és elnyerte sarkantyúit. Miután a király határozott fellépéssel elejét vette, hogy az acceriánus eretnekség gyökeret eresszen Escarban, fiával az oldalán Xiteus sírjának védelmére vezette az escari lovagokat. Bár a sír idővel az acceriánusok kezére került, de Xiteus csontjainak meggyalázására csak az escari lovagok hazatérte után került sor, így ez az esemény nem csorbította a király és az escariak hírnevét.
Az escari expedíció idejekorán való hazatértét a salmer despota árulása idézte elő. A Skizma okozta felfordulást látva ugyanis Salmeria uralkodója elérkezettnek érezte az időt, hogy valóra váltsa régóta dédelgetett vágyát a Mir Sin Vela északi partjának hódoltatásáról. Colella, Raehur, Khandian: számos fontos kikötőváros került salmeri kézre mindössze pár hónap alatt. A felkészületlen és belső feszültségektől fűtött helyi seregek esélytelenek voltak az előrenyomuló ellenséggel szemben. Némi manőverezést követően aztán a Kereskedőszövetség, Rabassiar és Derfir egyesített csapatai a Gerincdombon adtak csatát a salmer despotának. A despota csapatai ugyan az első napon fölényes győzelmet arattak, ám győzelmi vigasságuknak hamar véget vetett Xenaro herceg és az escar lovagok érkezése, akik a gyalogságot is hátrahagyva vágtattak szövetségeseik megsegítésére.
A gerincdombi diadal hírénél csak a jelentősége volt nagyobb. Nélküle Salmeria kielégíthetetlen étvágya felemésztette volna talán az egész félszigetet, ehelyett a győztes csata után Xenaro herceg mindössze párszáz vértes lovas élén hetekig űzte-hajtotta maga előtt a megvert salmer sereget. Mire a salmer despota a következő tavasszal újra összedobolta seregét egykori hódításai mind elvesztek, és Xenaro herceg vezetésével egységes és harcra kész ellenség várta salmerek érkezését. A háború ugyan még évekig eltartott, de mindenki számára egyértelmű volt, hogy a despota terveit meghiúsította egy huszonéves herceg vakmerősége.
Xenaro herceg persze ekkorra már korát meghazudtoló harci tapasztalattal és hűséges társak odaadásával párosíthatta vakmerőségét. Nyughatatlan természete tinédzser korától kezdve veszélyes kalandokba és hosszú utazásokba hajszolta őt, királyi atyja aggodalmai és ellenkezése dacára. A minden bizonnyal ichorvérű herceg legendás kalandokat élt meg rövid élete során. Mondják az Skizma háborújában Hugo Angel Medinaceli lovag oldalán kettesben védelmezték Xiteus próféta csontjait az acceriánus hordáktól. Diulio Zacombe iránymutatását követve utat talált Parisier posványos mocsarán keresztül, Serennel az oldalán felszámolta az Arklinába beférkőzött féregimádók fészkét, felmentette Hector Atenast a salmer seregek által szorongatott Breamo várából. És minden egyes hőstettével nőtt követői és társai tábora; Hugo Angel Medinaceli, Diulio Zacombe, Seren vagy épp Hector Atenas neve mára elválaszthatatlanul egybefonódott Xenaro herceg legendájával.
Xenaro hercegben V. Xenaro második eljövetelét látták sokan, Ifjú Oroszlánnak, Escar Bajnokának nevezték. Hírneve még az ichorvérűek elfogadottságát is előmozdította Escarban. Mindenki biztos volt benne, hogy Xenaro herceg uralkodása a királyság aranykorát hozza majd el, amiért persze Bölcs Xosé király is minden tőle telhetőt megtett. Egy esetleges unió reményében fűzte mind szorosabbra a szálakat a szomszédos Rabassiarral, és egyengette az utat Xenaro herceg és a rabassiari uralkodó lányának házassága előtt. Mielőtt azonban megtörténhetett volna a kézfogó szörnyű tragédia történt.
A rabassiari hercegnőt nomád portyázók ragadták el és hurcolták magukkal észak felé. Xenaro herceg természetesen az elsők között eredt a nyargalók nyomába és csakhamar utol is érte őket hű társaival az oldalán. Senki, valószínűleg Xenaro herceg sem gondolta volna, hogy ez a kaland lesz a veszte. Döbbent hitetlenség fogadta a hírt Xenaro herceg haláláról, majd düh és a felelősök utáni bosszúszomjas kutakodás. Hogy történhetett, hogy a dicső herceg koszos nomádok áldozata lett? Miért nem védelmezték meg kísérői? Miért nem mentette meg életét társainak mágiája? Bizonnyal cselvetés, csapda volt a herceg végzete; a nomádok, az acceriánusok, a féregimádók bosszúja; a rabassiárok vagy éppen irigyeinek árulása.
Xenaro herceg haláláról bővebben a Xenaro herceg utolsó kalandja című novellában lehet olvasni.
Az escari nép soha nem tudta elfogadni Xenaro halálát, már csak azért sem mert az Ifjú Oroszlán halála óta eltelt tizenhét esztendő nem volt kegyes Escarral.
Egyetlen fiának halála megtörte Bölcs Xosé királyt. Az egykor határozott és tetterős király öregségére visszahúzódó és a napi ügyektől elhatárolódó uralkodó lett. Xenaro halála utáni években ugyan még megpróbált gondoskodni dinasztiája sorsáról; végre tető alá hozva a hőn áhított házasságot a rabassiari dinasztiával, ám idővel egyre inkább tanácsosai vették át a királyi udvar és az ország irányítását. A Sámánháború kitörése előtti években már az Áldott Ligából elszármazott, Escarban sem birtokkal, sem kapcsolatokkal nem rendelkező Sariel Cavia volt az, aki legtöbbször magáének tudhatta a király fülét, és ahogy Xosé király mind ritkábban tisztelte meg jelenlétével a királyi udvartartást, egyre inkább úgy tűnhetett, hogy Cavia kancellár tartja kezében a királyság sorsát.
Az első sokat vitatott döntés, amiért az escariak egyértelműen Cavia kancellárt hibáztatták Baudilio Rabassiar előtérbe állítása volt. Miután Bölcs Xosé királynak sikerült tető alá hoznia a házasságot idősebb lánya, Liria, és a rabassiari trónörökös között, a kancellár tanácsára behívta az országba a vőjét és bemutatta a parlamentet tartó nemességnek. Baudilióval szemben ugyan sok escari táplált aggodalmakat, de mégis úgy tűnt talán viszály és háborúság nélkül megvalósulhat a két ország uniója. Csakhogy teltek az évek, Liriának és Baudiliónak mégsem született gyermeke, a nemesség körében pedig egyre gyakrabban merült fel a gondolat, hogy Xosé király halála után, ha Liria és Baudilio uralma úgyis csak elodázná a dinasztikus válságot, talán jobb lenne mihamarább végleges megoldás után nézni.
Mielőtt azonban a királyságot elemészthette volna a belviszály, új és minden korábbinál fenyegetőbb ellenség tűnt fel a határainál. Ahogy a királyságtól északra elterülő Fűtenger mélyéről előtört és mindent elemésztett a sivatag, új otthont kereső nomádok tűntek fel Escar határainál. Az első, kisebb csoportokban, családokban érkező menekülteket az escariak még viszonylag szívélyesen fogadták, bár surlódások már ekkor is akadtak. De a nomád menekültek száma egyre duzzadt, az escariak vendégszeretete pedig végesnek bizonyult. Amikor a Drul’ger igéretét terjesztő sámánok hírnökei felbukkantak Escarban már pattanásig feszült volt a helyzet a nomádok és az escariak között. Mikor pedig a sámánok nyargalói az első portyát vezették escari földre 1165-ben, futótűzként terjedt az escariak körében a nomádok árulásának nem teljesen alaptalan híre.
Az év végére Észak-Escar lángokban állt. A helyi nemesség hiába próbálta csapdába csalni a nyargalókat Munana falva mellett, a temetetlen holtakról csontmezeinek nevezett csatában az északiak színe-virága odaveszett. Az országát fenyegető veszély híre még az agg királyt is kizökkentette apátiájából, és maga állt a hadba hívott escari nemesség élére. Az északra vonuló escari lovagokat azonban a barac-i csatában elsöpörte az öregsámánok mágiája és a szabadjára engedett Romlás. Százával vesztek oda az escari nemesek, ezrével a katonák. A túlélőket nyargalók vadászták le, falvak és udvarházak lettek a hamu és pernye martalékává. A királyt Xenaro herceg egykori bajtársai, a Büszke Oroszlánok mentették ki a csatából és a nyargalók elől bújkálva megszégyenülten csempészték haza a királyi vár biztonságába. Xosé király azóta sem tette ki lábát a királyi várból, országa pedig a nyargalók martaléka lett.
Az Öregsámánok seregei éveken keresztül büntetlenül pusztította a Bonatarától északra, és escariak garmadáját vezették kötélszáron a sivatag mélyére, hogy vérükkel öntözzék a homokot. A király védelme nélkül az escariak kénytelenek voltak maguk boldogulni. Az északi nemesség a déli rokonoknál, vagy épp az országhatárokon túl keresett menedéket, a falvak népe pedig az erdők és mocsarak mélyén húzta meg magát az áldozatok után kutató nomádok elől. A hegyvidékieknek Torno Montanas masszív falai és a Kopasz-hegység meredek sziklaoldalai nyújtottak védelmet a háború alatt, míg a Sárvölgy nemessége önszerveződő ligákba tömörülve fejtett ki helyi ellenállást. Minden igyekezet ellenére azonban úgy tűnhetett, hogy Escar napjai meg vannak számlálva.
Csakhogy Escar határain kívül végre megfordult a hadiszerencse. A Liga diplomatáinak sikerült tető alá hoznia Faria történelmének legnagyobb szövetségi rendszerét Mreknia, a Kereskedőszövetség, a Padour Birodalom és többszáz kisebb állam bevonásával. Bár együttműködésük mindvégig döcögős maradt, de folyamatos egyeztetéseik révén sikerült hadicéljaikat és hadjárataik ütemezését eléggé összehangolni ahhoz, hogy a mind jobban szétszóródó nomád seregek ellenállását felőrölhessék.
Hogy Cavia kancellár machinációinak mennyire volt szerepe abban, hogy a szövetség legambíciózusabb hadjáratának felvonulási útvonala épp Escaron keresztül vezetett, azt nehéz megmondani. Ám ami tény, hogy a szövetség Escar minden rendelkezésre álló erőforrását kérte, és kapta meg a kancellártól a hadjárat idejére. A Kereskedőszövetség, a Liga, Escar és Lais egyesített seregei hosszas előkészületek után végül 1169-ben indultak meg észak felé. Az elővédként tevékenykedő escari lovagok 1170-ben érték el először az ország északi kapuját Fuerte Sedillót, 1171-ben pedig végleg áttevődött a háború súlya a sivatag mélyébe. Ennek ellenére még tavaly, 1172-ben is megtalálta útját Észak-Escarba egy nomád csapat.
Az sereg lassú előre nyomulása ugyan végül is kiszorította az Öregsámánokat Escarból, de az országot a nyakára telepedő hadigépezet ellátása végsőkig ki is merítette. Cavia kancellár még a hadjárat előkészületei során két exarchátusra osztotta az országot – majd Észak-Escar felszabadítása során felállította a harmadikat is – és az exarchák feladatául szabta a felvonuló szövetséges haderő ellátását és támogatását. Az escari nép és nemesség természetesen már az első naptól kezdve elnyomó, idegen rendszert látott az exarchátusokban és minden tőlük telhetőt megtettek a munkájuk akadályozására. Most, hogy Escar már nem felvonulási terület többé egyre hangosabban szólnak az exarchátusok megszüntetését követelő hangok, de a kérvények mindezidáig süket fülekre találtak.
Kalandötlet
A három exarcha közül is a zsoldosvezérből lett országnagy, Martalóc Thaliel, a déli exarchátus vezetője a leggyűlöltebb az escariak szemében. Nem csoda hát, ha összeesküvést szőnek ellene. Vajon a karaktereknek milyen szerep jut az összeesküvésben? Titokzatos escari nemesek bérelik fel őket az exarcha eltávolítására, vagy véletlen értesülnek a készülő merényletről? Vagy talán csak a félresikerült merénylet után keverednek bele az eseményekbe, amikor a támadói elől sebesülten menekülő Thaliel exarcha tőlük kér menedéket?
Cavia kancellár körül kezd végleg elfogyni a levegő. A háború során még akadtak, akik tisztán látták személyének, mint a szövetséggel jó kapcsolatokat ápoló államférfinak a fontosságát. A háború lecsillapodásával akadtak, akik azt várták önként változtat a vészes évek alatt szükségből hozott döntésein. És végső mentsvárként ott volt a remény, hogy Xosé király elódázható, de el nem kerülhető halálával a tetterős új uralkodó Baudilio Rabassiar majd megválik a túl befolyásos udvaronctól. De az ő reményeiket is kerékbe törte a hír, hogy Baudilio herceg a nyargalók áldozatául esett a sivatag mélyén, özvegyét és távolléte alatt született – és a rossznyelvek szerint távollétében fogant – kisded gyermekét hagyva maga után.
Ez tehát Escar 1173-ban. Egy kivérzett, felégetett, lerombolt ország, amelynek szívében még elevenen él a közelmúlt dicsősége. Élve eltemetkező bölcs királyát és fiatalon elhunyt hősét gyászoló, feltámadásban reménykedő nemzet. Szokásait és büszkeségét nem értő kormányzó alatt senyvedő megszállt vidék. Jövőbeli viszályoktól rettegő, szomorú jövő elé néző, fennmaradásáért küzdő állam. Királyság, a szakadék szélén.
