Ha a vadregényes észak csábításának ellenállva a Velilai Szívkeresztnél – vagyis ahol az Ércösvény találkozik a Király Útjával – inkább folytatjuk utunkat kelet felé a Sárvölgy sűrűn lakott és gondosan művelt földjein átvágva előbb utóbb Batirre környékére ér az utunk. A Bonatara túlpartján már messziről látszanak a város narancsos színben tündöklő égetett tégla falai és az árkok és sáncok gyűrűjén túl elterülő gyümölcsösök és kapálók. Tovább tekintve, a Batirre hátában magasodó sziklaoldal tetején magasodó Torrevieja vára uralja a látképet. Batirre a királyság második legnépesebb városa és lakosai, valamint a környék urai már több alkalommal is vastag betűkkel írták be magukat a királyság krónikáiba.

A város történelme

A Sárvölgyet lakó barrenó-k büszkén hirdetik hagyományaikat és gazdag történelmüket. Mint mondják, Deras mindössze nagyra nőtt kistestvére Batirrének, és a derasiak bizony jól tennék, ha az idősebbnek járó tisztelettel kezelnék a Sárvölgy fővárosát. Állításuk igazának ugyan lehetetlenség utána járni, de tény, hogy amikor Euteló Escar hódítása idején Batirre nagyobb és gazdagabb település volt a későbbi fővárosnál. A Kis Escarok idején írt Hódítókönyv is külön megemlíti Batirre urát azon hatalmak sorában, akik összeszövetkeztek Hódító Euteló ellen.

Kalandötlet Daniello Farnese roccamarei kereskedő, sok más hasonszőrű társától eltérően nem azért érkezik Batirrébe, hogy a Gyapjasréti Sokadalom alkalmával pár garassal olcsóbban tegye rá a kezét az escar gyapjúra. Nem, ő felbecsülhetetlen kinccsel megrakodva érkezik, egy kivételes állapotban megőrzött pergamentekerccsel, amelyen Hódító Eutelo aláírása virít, és ha hinni lehet a tekercsnek rendkívüli előjogokkal ruházza fel a várost.
Daniello Batirrébe tartva nem rejtegette kincsét, mint ahogy azt sem, hogy tekintélyes vagyonra számít a felbecsülhetetlen értékű iratért cserébe a várostól. A batirrei jópolgárok ugyan vonakodnak az összeg hallatán, de Daniello biztos benne, hogy előbb-utóbb előkerítik, amit kér.
Csakhogy nem mindenki szeretné, hogy a batirreiek rátegyék a kezüket a tekercsre, ezért egy rejtélyes alak, aki csak “a királyság jóakarójaként” mutatkozik be, megbízza a karaktereket, hogy gondoskodjanak róla, hogy a tekercs semmisüljön meg, vagy legalábbis Farnese úr veszítse el minden szavahihetőségét a világ szemében.

Minden bizonnyal az Escar hódítást követő elhúzódó háborúskodások is hozzájárultak Batirre hanyatlásához, amely a Bonatara máig emlegetett 873-as Nagy Áradása idején csaknem a város elnéptelenedéséhez vezetett. Mikorra V. Xenaro idején Batirre egyszer és mindenkorra a derasi uralkodók birtokába került, a város árnyéka volt csupán egykori önmagának. Igaz, hogy az azóta eltelt közel három évszázad alatt Batirre újra a virágzás és gazdagodás útjára lépett, de többé már nem szállhat versenyre Derassal, az egykori kistestvérrel.

Ennek ellenére Batirre többször is igen fontos szerepet játszott el a királyság történetében, elég csak a Hosszú Háború legsötétebb éveire gondolni, amikor Deras tizenöt évnyi megszállása alatt a Gironda dinasztia Batirrébe költözött. Sajnos, bár ez a másfél évtized akár büszkeséggel is eltölthetné a barrenókat, de ekkor került sor Escar történetének legsötétebb napjára, amely azóta a Gyalázat Mezeje néven vált hírhedté.

A kinyilatkoztatás szerinti 1129-es évben a Hosszú Háború már egy emberöltő óta tartott, Deras pedig tizenhárom éve nyögte a khayrati jármot. Abban az évben II. Ferran király parlamentre hívta megmaradt országa nemességét a batirrei Gyapjasrétre. Még javában tartott a szokás szerint vitába torkolló tanácskozás, amikor csatakiáltásokat kurjongatva feltűntek a khayrati nyargalók. Az escar nemességet felkészületlenül érte a támadás, fejvesztve menekültek a város biztonságot nyújtó falai közé, de még így is százával vesztették életüket a királyság nagyurai – többek között maga Ferran király is.

A Gyalázat Mezejének emléke elevenen él a barrenók emlékezetében. Mikor, közel ötven évvel később, híre ment, hogy Xenaro herceg életének nomád ármány vetett véget, Batirrében hamarosan véres pogrom vette kezdetét, és tucatjával lelték halálukat azok, akiknek arcvonásain a városi nép a Fűtenger örökségét vélte felfedezni. A kegyetlen emberüldözés a Sámánhorda közeledtének a hírére is megismétlődött, és Batirre az elsők között tiltotta ki a városból a suciókat.

A város környezete

Batirre a Sárvölgy szívében fekszik, de környezete kissé eltér a völgyben megszokottól. Míg a Sárvölgy nagy részében ugyan akadnak olyan halmok és dombocskák, amelyek a legnagyobb áradások idején is szárazon maradnak, de ezek kiterjedése ritkán nagyobb annál, hogy egy kisebb falu és esetleg egy nagyobb szántóföld elférjen rajtuk. Ez alól egyedül a batirrei dombhát jelent kivételt a Sárvölgyben.

Errefelé a folyó déli oldalán az egymás oldalához dörgölőző dombok kellemesen kiemelkednek a Sárvölgy lapályos területéből, széles, egész évben száraz területet biztosítva nem csak Batirre városának, de több órányi járóföld szélességben présházaknak, vidéki villáknak és falvaknak is. A környék legmagasabb pontja a helyiek által csak Atalayának, vagyis Figyelőnek nevezett domb, amelynek tetején áll Torrevieja vára, a néhai Atalvinos család, majd Xenaro koronaherceg otthona.

Batirrével átellenben a Keserű-síkság egészen a folyópartig ér. Az északi part a legtöbb helyen a Bonatara fölé magasodik, oldala meredek és sziklás. Itt található Borrás városrész, nyírók, mosók, kártolók, gyapjúfestők és bálázók otthona, na meg persze a Mesta évről évre épülő és szépülő palotájáé.

Batirre városát a Hosszú Háború óta lenyűgöző védművek veszik körül. A városfalak egységesen tucat méter magasak. Keményre égetett téglából épültek, amely könnyedén ellenáll a legerősebb faltörő kosnak, vagy katapultából hajított kő becsapódásának is. A Vörösfal néven ismert erődítés lenyúlik a városnak otthont adó dombok aljára, és lábainál tíz méter széles várárokban csörgedezi körbe a várost a Bonatara. 

A várárokban folydogáló vizet kihasználva, a dombok közötti völgyekben található a batirrei Mélyfertály, a városfalon kívülre szorult előváros, ahol a legkellemetlenebb ipari tevékenységek zajlanak, amelyeket a jó polgárok nem tűrnek meg a közelükben: a vágóhidak, tímár- és cserzőműhelyek vidéke ez.

A város környékéhez tartozik még három további, gyéren lakott, de intenzíven művelt domb, ahol szántóföldek, szőlők, legelők és gyümölcsösök zsúfolódnak össze egymásra. 

Torrevieja

Batirréből jól látszik a város fölé magasodó tekintélyes vár, Torrevieja. Évszázadokon keresztül a várost is birtokló nemescsalád, a híres Atalvinosok otthona volt. Az Atalvinosok királyi tanácsosokat, híres hadvezéreket és főpapokat egyaránt adtak a királyságnak, az Escarok és Padrónok megbízható támaszának számítottak. Nem csoda, hogy az Escar Viszály idején sokáig kitartottak az utolsó Padrón király választotta, Érdemtelen Boudrain mellett, de a Girondák győzelmével hamar hűséget tettek az új dinasztia mellett. Azóta, közel kétszáz éven keresztül, békével szolgálták őket is. Mégis, a Viszály idején rájuk került szégyenfolt soha nem tűnt el igazán, és a következő másfélszáz esztendő során az Atalvinosok szép lassacskán vesztettek befolyásukból, hatalmukból. Talán, hogy bizonyítsanak, talán őszinte lelkesedésből, de az Ifjú Oroszlán hadjárataiban a család majd minden férfitagja lelkesen részt vett.

Ez lett a család veszte. Fernando Atalvinos a theopolisi csatában lelte halálát, Nicolao Atalvinosszal a kegalen-hágói rajtaütés során végeztek az acceriánusok, Arias Atalvinost pedig a salmer katonái vágták le a gerincdombi csatában. Az utolsó Atalvinos, az agg Hernán nagyúr nem sokkal később követte fiát és unokáit Votisz nagyúr színe elé, az ő halálával pedig a család birtokai visszaszálltak a koronára.

Batirre népe csak erre várt, egy héttel Hernán nagyúr halála után küldöttségük már a királyi udvarnál kilincselt, különleges királyi kegyben reménykedve. Kérelmük merész volt ugyan, de elnyerte a király tetszését, és 1156-ban Batirre királyi szabadságjogokat kapott.

Legértékesebb gyöngyétől megfosztva ugyan, de Xosé király ezt követően a fiának, Xenaro hercegnek adományozta az Atalvinos örökséget és vele Torrevieja várát.

A herceg ugyan azonnal megszerette festői új otthonát, de csak rövid ideig élvezhette azt, mielőtt tragikus halálát lelte volna az elrabolt rabasz hercegnő hősies megmentése során.

Xenaro herceg halála óta Torrevieja zarándokhely lett az escarok szemében. Évente kétszer, a herceg nevenapján és halálának évfordulóján százak keresik fel a gazdátlanná lett várat, hogy együtt emlegessék fel az Ifjú Oroszlán legendás hőstetteit és Votisz nagyúrhoz fohászkodva kívánjanak neki örök dicsőséget a túlvilágon.

Kalandötlet Nagyszájú Gil világéletében nagy rajongója volt az Ifjú Oroszlánnak, és már évek óta évente kétszer elzarándokol Torreviejába, hogy lerója tiszteletét a mártírhalált halt hős előtt. Legutóbb, a herceg nevenapján, elhamarkodott ígéretet tett az összegyűlt zarándokok előtt, mégpedig azt, hogy mikor legközelebb Torreviejában viszontlátják egymást rabláncon magával fogja hozni a herceg büntetlen maradt gyilkosainak egyikét, hogy a Xenaro herceg halálának évfordulóján végje elnyerje méltó büntetését.
Most, az évforduló közeledtével a zarándokok ismét Torreviejába gyűlnek, és többen közülük tudni vélik, hogy Gil sikerrel járt; a herceg haláláért felelős nyargalók egyikét sikerült kézre kerítenie. Bár még nem érkezett meg, de a várban máris lincs-hangulat uralkodik.
Carolina Lenero, Batirre polgármestere mindezt nem nézi jó szemmel, és megkéri a karaktereket, hogy ők maguk is látogassanak el Torreviejába, és járjanak utána mi igaz a Nagyszájú vádjaiból, vajon tényleg a herceg gyilkosainak egyikét sikerült-e kézre kerítenie. Ha igen, úgy a gonosztevő megérdemel minden szenvedést, amit a zarándokok a fejére mérnek. De, ha egyszerű bűnbakról van csak szó, úgy segítsenek neki kereket oldani.
De óvatosnak kell lenniük, hiszen a vár törvényen kívüliek kezébe került, akik aligha örülnének, ha megtudnák ki küldte őket.

A herceg halálával a vár vissza szállt királyi apjára, de Bölcs Xosé király soha nem kereste fel várát, soha nem nevezett ki az élére kapitányt, soha nem gondoskodott a várnép szükségleteiről. Torrevieja egykori várnépe, miután a királyság szemlátomást megfeledkezett róluk idővel a boldogulás új módjai után nézett.

Közülük még mindig több tucatnyian élnek a lassan málladozó falak között, és számuk egyre csak gyarapszik. Ahogy a Sárvölgyben híre ment a torreviejai szabadvilágnak. új lakók érkeztek a várba: a Király Útjának Testvériségét maguk mögött hagyó útonálló haramiák, szökevény suciók-szolgák és a háborúból megtért egykori katonák hada. Az évek során Joanes, egy egykori kapuőr a vár urának nyilvánította magát, és Torrevieja Őrurának hívatja magát. Saját bevallása szerint királyi felhatalmazással igazgatja a várat és őrzi az Ifjú Oroszlán emlékét. “Felajánlásokat” szed a zarándokoktól, és nem átall az egykori Atalvinosokra hivatkozva földesúri adót szedni a környező falvaktól – még olyanoktól is, amelyek soha nem voltak az Atalvinosok birtokában.

Joanes őrúr tevékenységének a híre végre nagy nehezen az olverai exarcha nagyot halló fülébe is eljutott, és ő el is küldte megbízható emberét, Roque Noguera lovagot, hogy beszéljen az önjelölt várúr fejével. Bár vérontásra ezen találkozás alkalmával nem került sor, de Noguera lovag távozása után nem sokkal Joanes ott folytatta zsarnokoskodását, ahol érkezésekor abbahagyta.