A Keserű-síkság alighanem még a Vas Országának tündöklése idején is gyéren lakott, mindenki által elkerült vidék volt. Errefelé nem akadnak évezredek óta gazdátlan málladozó romok, a környék egykori nagyságáról és gazdagságáról nem szólnak a mesék vagy legendák.

A Keserű-síkság mindig is a maguknak valók és magányra vágyók otthona volt. Alighanem ezért talált magának hazát pont itt Szent Galló.

Szent Galló hányatott sorsa

Szent Galló békét és magányt keresve érkezett a Keserű-síkságra, legalábbis, ha a Rendházban őrzött ezeréves tekercseknek hinni lehet – és miért ne lehetne?

Galló a Bogun Birodalom nemesének született, és abban a hitben nevelkedett, hogy a Sorsok fényűzést és kényelmet szabtak neki osztályrészül. Csakhogy tévedett. A Birodalom a végnapjait járta akkoriban, a határtartományokat a lázadás és engedetlenség tüze perzselte, a városokat járványok pusztították, maga a természet is mintha a dicső Birodalom végét követelte volna.

A birodalom haldokolását Szent Galló maga is megszenvedte. Eleinte mindössze a családi vagyon és hatalom indult apadásnak, az igazi csapás azonban a fosztogatók érkezése volt. Szeretteit és őt magát is szörnyű kínzásoknak vetették alá, elrejtett kincseiket keresve. Galló, családtagjaival ellentétben túlélte a megpróbáltatást, de megtört, nincstelen roncs lett belőle. Mivel nem volt maradása többé, útnak indult.

Hosszú vándorútja során szenvedés és szükség voltak az útitársai. Míg az önmarcangoló birodalom veszélyes útjait járta mindvégig a sors és a végzet kérdésein jártak gondolatai. Arra jutott, hogy az életben nem az számít, hogy honnan indul, hanem hogy hol – és hogyan – ér véget. Hogy az ember valódi sorsa csak akkor mutatja meg magát, amikor végre beteljesül.

Idővel Gallóból Votisz nagyúr követője lett, és a Keserű-síkságra már a bogun sorsistenség papjaként érkezett meg. A legendák szerint könnyes szemmel és nehéz szívvel hagyta maga mögött a birodalmat, de tudta, hogy habár a birodalom végzete végre beteljesült, rá még munka vár.

A Tengermellék ekkoriban ezer éve gazdátlan, szörnyek és démonok járta vidék volt, ahol az emberek rövid és kegyetlen életet éltek. Gallóra és tanítványaira is számos veszedelem és megpróbáltatás várt ezen a vidéken is, de az egykori bogun uracska eddigre hitében megingathatatlan, lélekben megkeményedett aszkétává lett.

Némi bolyongás után a Keserű-síkság szívében talált rá arra a helyre, amelyről úgy gondolta ott mindentől és mindenkitől távol folytathatja elmélyült elmélkedését a sors és a végzet természetéről.

Szenvedők mentsvára

Ha Szent Galló békét és magányt remélt új otthonában, csalatkoznia kellett. A síkság környékén élő apró közösségek között idővel híre ment az aszketikus életet élő igazhitűeknek. Voltak, akik gyanakvással, voltak, akik mohón tekintettek feléjük, de Szent Gallóék ezekkel az érzelmekkel még könnyedén elboldogultak. A legnagyobb kihívást a hányatott sorsú vidék azon lakói jelentették, akik reménykedve emelték rájuk a szemüket, megmentőt és vezetőt keresve bennük.

Mert nekik csalódást kellett okozniuk. Votisz igazhitű követőjeként Galló nem dacolhatott az embereknek rendelt végzettel, mindössze annyit tehetett, hogy a beteljesülését kissé elviselhetőbbé tette.

Így lett Szent Galló otthonából a szenvedők és haldoklók mentsvára, az utolsó megálló az élet országútján. A rendház ezer évnyi létezése alatt tíz- és százezrek adták meg magukat a sorsnak a komor falak között, tíz- és százezrek köszöntötték kissé könnyebb lélekkel a végzetüket, több reménységgel Votisz nagyúr eljövetelét a nagyúr követőinek kezei alatt.

Szent Galló örökösei a haldoklás és az eltávozás értő szolgáivá lettek, együttérző, gondoskodó társakká a végső pillanatokban.

A Rendház felvirágzása

Szent Galló örökösei hosszú történelmük során mindvégig gondosan távol tartották magukat az élők ügyes-bajos dolgaitól. Soha nem keresték a hatalmat, sem a vagyont, és mindvégig szemük előtt tartották szent céljukat, hogy az eltávozók szolgálatára legyenek, és mind jobban megismerjék a halál misztériumát.

Legalábbis a rendház főapátjai mindig is ezt hangoztatták, de ez persze csak részben igaz. Tény, hogy a főapátok ambíciói – egy-két tragikus kivételtől eltekintve – soha nem terjedtek messzebb a rendház falainál, hogy nem tápláltak nagy politikai ambíciókat, hogy szinte mindig bölcsen távol tartották magukat a viszályoktól és a hatalmasok játszmáitól. Ezért is volt lehetséges, hogy miközben a környéken országok jöttek és mentek, királyok és hercegek vetélkedtek, seregek vonultak és hordák portyáztak, a rendház mindvégig békében virágzott.

A rendház idővel mégis tekintélyes vagyonra tett szert. Bár Votisz követői soha nem kértek fizetséget szolgálataikért, de az életüket a rendház falai között befejezők közül számosan akadtak, akik hálájuk jelenként kisebb birtokokat, ritka vagyontárgyakat hagyományoztak a rendházra.

A pusztulása előtt a Szent Galló Rendháznak a királyság minden szegletében, sőt a környező országokban is akadtak birtokai: egy falu Batirrétől délre, egy vízimalom a Secco mentén, egy méretes legelő Rabassziarban. A szétaprózott, de tekintélyes vagyonnak köszönhetően egyre-másra nőttek ki az újabb és újabb épületek a Keserű-síkság terméketlen földjéből. Ott, ahol egykor csak Szent Galló és tanítványainak szerény házacskája állt, Bölcs Xosé király uralkodásának éveire már díszes katedrális, messze földön híres könyvtár, szellős ispotályok és szerzetes-szállások terpeszkedtek.

Mondják, hogy Szent Galló rendházának nem akadt párja az Áldott Ligán kívül.

A Rendház nevezetességei

Szent Galló Rendháza számos okból volt híres. Elsőként természetesen az ispotályokat kell megemlíteni, hiszen hosszú létezése során a rendház mindig is tárt kapukkal fogadta a betegeket és öregeket. Gyógyírt ugyan nem ígért a falai közé érkezőknek, de testi-lelki megnyugvást igen. Votisz gondos és együttérző szerzetesei kényelmes, napsütötte ágyakat biztosítottak nekik utolsó napjaikban, és fohászaikkal gondoskodtak róla, hogy a nagyúr és az ő angyalai kiemelt odafigyeléssel kísérjék porhüvelytől megszabadult lelkeiket a Túlvilágra.

Talán azért, hogy még nagyobb hozzáértéssel állhassanak a távozásra készülők szolgálatára, a rendház szerzetesei rendkívül fontosnak tartották, hogy mind jobban megértsék a halál misztériumát. Ezért aztán a Tengervidék egyik legjobban ellátott könyvtárát gyűjtötték össze, ahol minden, az elmúlással akár csak érintőlegesen is foglalkozó iromány megtalálható volt; a filozófiai eszmefuttatásoktól kezdve, a vallási vitairatokon át, az orvosi kézikönyvekig. Rossznyelvek szerint a könyvtárnak még rejtett szekciója is akadt, ahol az eretnek és betiltott könyveket tartották, köztük a hírhedt nekromantikus ereklyét, a Fekete Könyvet is.

Hasonló indokból épülhetett meg a Testek Színháza is, ez a kerek épület, amelynek a rendház minden más részénél rosszabb a híre. A színház nézőteréről szerzetes-generációk tucatjai kísérhették értő figyelemmel a gyakori boncolásokat és időnként még nekromantikus kísérleteket is. Bizonyára nem akadt a Tengervidéken senki, aki Szent Galló örököseinél jobban ismerte az emberi test titkait.

A rendház közepén magasodó kéttornyú katedrálist ugyan idővel háttérbe szorította a Nova Caladriniben épült gigászi templom, sőt már Derasban is akad egy Votisz-katedrális, amely méreteiben vetekszik a rendház legfőbb kegyhelyével, de évszázadokon keresztül a Szent Galló Rendházé volt a Tengervidék legnagyobb Votisznak ajánlott katedrálisa.

Végül pedig talán a rendház temetőjét kell megemlíteni, amely számos escar nemes-család számtalan generációja számára szolgált végső nyughelyül.

A Rendház végzete beteljesül

A Szent Galló rendház dicső történetének a Sámánhorda vetett véget. A baraci csatát követő évben egy nagyobb nyargaló csapat járta a vidéket. Torno Montanast megkerülve felprédálták a Szekercés-szurdokot, a hegyek között leereszkedve visszakanyarodtak az Ércösvényhez, út közben felgyújtották az Avilés-család ősi kastélyát, míg végül a Bonatara áradása parancsolt megálljt nekik a Sárvölgy határában.

Ekkor visszafordulva a Keserű-síkság mélye felé vették az irányt, talán mert eddigre hallottak már a rendház mesés gazdagságáról, talán mert az Őrző lovagok és a keleti nemesség katonái a nyomukban jártak. Az escar csapatok a rendháztól nem messze ütköztek meg a nyargalókkal, és bár véres fejjel kellett megfutniuk a Fűtenger nomádjai elől, de azért sikerült Votisz színe elé küldeniük egy ifjúsámánt. Üldözőiktől megszabadulva a nomádok a rendház felé fordíthatták figyelmüket.

Votisz békés szerzetesei védtelenek voltak velük szemben. A mészárlás gyors volt és kegyetlen. Az ispotályok lakói számára lovasszablyák képében érkezett el a vég, a sorsukba minden bizonnyal bátor hittel beletörődő szerzeteseket pedig a nyargalók a katedrálisba terelték.

Votisz templomát megszentségtelenítve rettenetes temetési szertartásba kezdtek. A templom kincseit beolvasztva bronzba és aranyba öntötték halott ifjúsámánjukat, majd a templom közepére állították az egykori szent emberük testét őrző szobrot. A szerzeteseket megkötözve az ifjúsámán köré térdepeltették, mintha csak hajbókolnának a halott démonimádó előtt. Így, ebben a meghunyászkodó és megalázó pózban metszették el a szerzetesek tucatjainak a torkát.

Ezután a nyargalók felforgatták a rendházat, kincseket keresve. Magukhoz vettek minden értéket, amit csak mozdítani tudtak, majd lángot vetettek a maradékra és ellovagoltak.

Szent Galló Rendháza azóta is kiégve, megszentségtelenítve tűri az idő múlását. Lakói elhulltak, egykori híre megfakult, folyosóit csak rossz emlékek és szellemek járják. Sorsa végre beteljesült.

Kalandötlet: Szent Galló Rendházának a sorsa talán beteljesült, de még így is számos titkot rejteget, és nem egy kaland helyszíne lehet. A későbbiekben fel is fog kerülni a honlapra a rendház térképe, valamint egy klasszikus “dungeon crawl” jellegű kaland is a rendház – közel sem lakatlan – falai között.