Alessio Roccamare város szűk utcákkal tűzdelt, zsúfolt kikötőnegyedének peremén született. Egypetéjű ikertestvérével, Lucióval együtt látták meg a napvilágot egy elszegényedett polgári családban. Apjuk, a világból kiábrándult és italhoz szokott, lecsúszott kikötői raktárírnok volt, míg anyjuk gyógynövényekkel és házi főzetekkel kereskedett a piacon.
A testvérek hamar megtanulták, hogy a törvény ritkán védelmez, de annál gyakrabban üldöz. A város mocskos sikátorai és a rakparti ivók világa korán megkeményítette őket. Bár a család az édesapa italozása miatt elszegényedett, a fiúk mindig megszerezték azt, ami éppen kellett nekik.
Tizenéves korára Alessio és Lucio már hírhedt figurák voltak Roccamare sötétebb utcáin. Aki ismerte őket, tudta: a „Kikötői Ikreket” jobb békén hagyni. A helyi hatalom, az Accontanto, egy régi és jól szervezett bűnszövetkezet, hamar felfigyelt rájuk. Nem feltétlenül azért, mert erőszakosak, hanem inkább mert hatékonyak voltak: mindig ott bukkantak fel, ahol a legnagyobb zsákmányt lehetett kaszálni.
Az Accontanto kezdetben futárként, megfigyelőként vetette be őket, de kiemelkedő teljesítményük miatt gyorsan lépdeltek felfelé a ranglétrán. Alessio higgadtsága és Lucio vakmerősége kiegészítették egymást. Közösen zsaroltak meg kocsmárosokat, szedték be a védelmi pénzeket, és néha olyanokat is eltüntettek, akik túl sokat ártottak, vagy túl sokba kerültek az Accontanténak. A város egyik hírhedt végrehajtója, Don Varisto, különösen megkedvelte őket, mert sosem kérdeztek – csak elvégezték a munkát. Nyilvánvaló volt, hogy Alessio átlag feletti képességekkel megáldott fiú: lehengerlő modora, éles esze, mosolygós, de gyakran kegyetlen természete, a megfelelő pillanatban hűvös tekintete egyedivé tette az Accontanto köreiben. Szerette megalázni a nemeseket, elcsábítani szép nemes leányokat és úgy alakítani a dolgokat, hogy az mindig az Accontanto érdekeit szolgálja. Lucio testvéréhez hasonlóan eszes, de vele ellentétben kevésbé szalonképes, inkább az egyszerű, vakmerő és gyors hatékonyságot részesítette előnyben. Elválaszthatatlanok voltak. Külön jelbeszédet fejlesztettek ki egymás között, amit csak ők értettek, egy ágyban aludtak és ugyanolyan ruhát és fegyvert hordtak.
A Ikrek lassan nemcsak a kikötőben, hanem a felsőbb körökben is ismertté váltak. Több olyan megbízás köthető a nevükhöz, amelyben eltűnt egy-egy korrupt bankár, kereskedő, vagy ahol kényes titkokra, esetleg érthetetlen öngyilkosságra derült fény. Alessio közben egyre tudatosabban használta ki a mások bizalmát – mosolygott, bókolt, barátkozott, aztán szúrt, ha kellett. Ekkor még vakon követte a szervezetet és feltételek nélkül szerette a fivérét. A kérdés, hogy mi a helyes, ritkán merült fel benne, mert fontosabb volt a kaland és a zsákmány.
A törés Alessio és Lucio között nem üzleti vitán, hanem vérrel pecsételt sorscsapáson keresztül következett be. A tragédia csak egy átlagos megbízásnak indult, mint annyi más már korábban: egy előkelő nemesi család ellen kellett fellépni, akikről azt állították, keresztbe tettek az Accontanto tengeri szállítmányozási érdekeinek. Alessio először nem akart részt venni benne, de Lucio ragaszkodott hozzá – azt állította, ez politikai ügy, „magasabbról jött” parancs.
Azonban a helyzet bonyolódott. Alessio időközben – a szervezeten kívül, titokban – kapcsolatba került a célszemély lányával, Elisettával, egy éles eszű, kifinomult, de bátor nővel, aki nem csak a rangjával, hanem tisztaságával is megragadta Alessiót. A kettőjük között kialakult kapcsolat szerelem volt első látásra. Mély és őszinte beszélgetéseik során Elisetta megmutatta Alessiónak, hogy a világ lehet más is, mint amit addig ismert. A leszámolásokon, a rabláson, a sikátorokon kívül ott van a nagybetűs élet, ahol nem kell mindig gyanakodva hátrafelé tekintgetni.
Amikor kiderült, hogy a célpont nem más, mint Elisetta apja, Alessio tiltakozni próbált, de Lucio nem hallgatott rá. Sőt meg volt győződve, hogy a testvérét elvakította és befolyása alá vonta a nő. Egy viharos őszi éjjelen tört be a család palotájába, Alessiót gondosan kizárva a műveletből. Alessio csak késve érkezett, már a halálsikolyok hangjára. Az apa holtan feküdt kandallója előtt. Elisetta a harc zajára felébredt, kirohant hálószobájából, és amikor megpillantotta halott apját, majd Luciót, sikoltani kezdett. Lucio egyetlen vágással örökre elhallgattatta. Így talált rájuk Alessio. Könnyek szöktek a szemébe és szótlanul nézte testvére véres pengéjét, a halott nőt, akit szeretett, és akinek a halála a bosszú értelmetlen, személytelen következménye lett. Lucio ránézett az összetört Alessio-ra, odalépett hozzá, átölelte és azt mondta neki vigasztaló hangon: „Te jelentesz nekem a világon mindent Alessio! Közénk senki és semmi nem állhat!”
Ez volt az a pillanat, amikor Alessio végleg kiábrándult. Megvetően nézett Lucióra, majd eltaszította magától és elment. Azon az éjjelen minden kapcsolatát megszakította Roccamareval. Az Accontanto egyik alvezére Don Varisto személyesen küldte a legjobb embereket a nyomába, köztük Luciót is, de Alessio eltűnt.
Hosszú hónapokig bujkált Escar poros falvaiban, majd végül Rabassiarban telepedett le. Eleinte zsoldos munkákat vállalt – testőr, kém, futár –, de ügyelt arra, hogy mindig árnyékban maradjon. Nevet váltott, múltját titokban tartotta és gyakran maszkírozta át az arcát. Egy kisebb nemesi ház szolgálatában kezdett dolgozni, ahol felismerték mozgásának természetes eleganciáját és ösztönös küzdőképességét. Az idős, visszavonult párbajhős – Daniel Antonelli mester – vette szárnyai alá, és ajánlotta fel neki, hogy tanítja. A vívás nem csupán fegyveres küzdelemmé vált számára, hanem kifinomult játék lett – stratégia, önfegyelem és megtévesztés. Alessio gyors volt, de nem vakmerő; pontos, de kiszámíthatatlan. Míg mások az erejüket fitogtatták, ő megfigyelt, kivárt, és akkor csapott le, amikor már késő volt védekezni. A harcban egyfajta vigaszt talált, ami segített neki elhallgattatni a múlt kísérteteit.
Különösen híres lett arról, hogy fegyvereit mérgezi. Ha a túlélés vagy a megbízás sikere megkívánta, bármilyen eszközt felhasznált. Ez nem a becsület ellen szólt – csak emlékeztette az ellenfelet, hogy a világ túlmutat a lovagi erkölcsökön. Ugyanakkor az is igaz, hogy szabályos párbaj során mindig betartotta az etikettet és kerülte a mérgek használatát. Mire a harmadik évét töltötte Rabassiarban, már neve volt: a„Kígyó”, aki ravasz, elegáns, de sebzése mérgező.
Líria hercegné udvarába is ismert párbajhősként érkezett. A Sámánháború poklában harcoló férjét hiányolni kényszerülő hercegnőt nem törte meg a magány. Líria Gironda, ez a negyvenes éveiben járó, rendkívüli szépséggel és még kifinomultabb politikai érzékkel megáldott hölgy férje nélkül is megtalálta magának a boldogságot.
A rabasz hercegi udvar nyüzsgő forgatagában, az arisztokraták, grófok, trubadúrok, lovagok, nemesek és gazdag kereskedők pávatánca közepette is felkeltette a harcegné figyelmét Alessio hírneve és cinikus, szakrasztikus udvari modora. Líria jókat mulatott Alessio néhány megjegyzésén, pláne azokon, amelyeket az általa megvetett, lenézett nemesek felé intézett. Emellett azonban Alessio annak is bizonyságát adta, hogy hűséges, diszkrét és megbízható, ami különösen értékes erénynek számított az asszony számára, aki saját hatalmát kénytelen volt cselszövések és titkos szövetségek hálójában megőrizni. Líria úrnő saját szolgálatába állította – először, mint testőrt, később, mint testőrt és végrehajtót, majd végül teljesen a bizalmába fogadta. Helyzete formálisan nem volt kiemelt, de a régensnő udvarában mindenki tudta: amit Alessio mond, az a régensasszony véleményét tükrözi. Líria és Alessio kapcsolatát sokan találgatták és találgatják most is. Azt beszélték, hogy az úrnő gyakran maradt kettesben éles nyelvű párbajhősével. Az, hogy ez mit jelentett pontosan, senki sem tudta biztosan. Alessio diszkrét maradt, mindig a háttérben mozgott, és soha nem árulta el, mit gondol valójában azokról, akikkel kezet fogott, vagy akiket megölt. Az udvarban a Kígyótól mindenki tartott, mert akik gyanúsan közel kerültek Líriához, gyakran távoztak némán, szégyennel, vagy koporsóban. Alessio azonban nem vált kegyetlen mészárossá. A munkájában pontosság, a viselkedésében cinikus udvariasság jellemezte.
Líria úrnőnek hűséget esküdött, amely bár megszokott volt a nemesek köreiben, mégis pletyka tárgyát képezte az udvarban, hiszen ők ketten meglepően bizalmas kapcsolatban álltak. Bár a régensasszony sokakat elhasznált, elküldött udvartartásából, Alessio azon kevesek közé tartozott, aki mindig a köreiben maradt, mint egy árnyék, amely túl értékes ahhoz, hogy bárki elüldözze – vagy túl veszélyes ahhoz, hogy megpróbálja. Alessio kétes erkölcsű „csirkefogónak” tartotta magát, de voltak határai – olyan belső szabályai, melyeket soha nem szegett meg, még akkor sem, amikor szemtanúk nélkül maradt. Ezek a szabályok nem vallási vagy jogi törvényeken alapultak, hanem a saját tapasztalataiból, veszteségeiből, és azokból a halálokból, amelyeket végignézett, vagy ő maga idézett elő.
„Gyerekhez, védtelen nőhöz, ártatlanhoz nem nyúlunk.” Ha a megbízás erre irányult, egyszerűen elutasította – vagy olyan formában hajtotta végre, hogy a célszemély túlélje.
Különös kettősség jellemezte. Képes volt hideg fejjel gyilkosságot végrehajtani, ha alapos indok volt rá, majd egy óra múlva csendben iszogatni és zenét hallgatni. Élvezte az életet: szerette a jó bort, a játékasztalt, a kifinomult társalgást, és néha egy-egy nő társaságát, de sosem engedte, hogy ezek elhomályosítsák a figyelmét. Komolyan nem tudott kötődni senkihez, mert rettegett attól, hogy ha valakit túl közel enged, akkor azt elveszíti.
Maximálisan kihasználta alvilági tapasztalatait, ha az előnyére vált, de csak akkor, ha azt össze tudta egyeztetni az elveivel. Egyszerre volt megbízható és kiismerhetetlen: bérgyilkos, testőr és társalkodó partner.
Manapság a múltról hallgat, de a tekintetében mindig ott van az a bizonyos Roccamare-i éjszaka, az elárult fivér és a meggyilkolt ártatlanság emléke. Roccamare valahogy időről időre újra feltűnik Alessio körül. A madarak gyakran csiripelnek roccamarei hírekről, ha például egy fontosabb személyt meggyilkoltak, vagy nyomtalanul eltűnt. Legutóbb azt a hírt kapta, hogy vezérváltás történt az Accontantónál. Az alvilág berkeiben „Notte di Sangue”-nek – Véres éjnek nevezett éjszakán, mikor is a vezetőséget lemészárolták és helyüket új, fiatalabb, hatékonyabb és kegyetlenebb nemzedék vette át.
Néha azon tűnődik, hogy szembe kellene nézni fivérével, de ezek maradnak csak gondolatok. A valóság más. Mert van valami, amit még ő sem tud biztosan: a múlt eltörölhető-e egyáltalán? Vagy csak elássuk, remélve, hogy sosem bukkan újra elő?
Az éjszakák csendjében, amikor minden más elhallgat, néha, képzeletben újra Roccamare poros utcáin jár. Hallja a hajókötelek nyikorgását a kikötőben, látja a tengert a rakpart végén, a sós szélben lobogó zászlókat, a zsibongó embereket és a fiúkat, akik vidáman kacagva, ártatlanul fogócskáznak. Látja magát is és Luciót is: ugyanúgy mozdulnak, ugyanúgy lépnek, ugyanúgy mosolyognak, csak éppen más irányba indulnak el. Alessio nem keresi – de nem is felejti Luciót, mert vannak kötelékek, amelyek elszakíthatatlanok: csak elvékonyodnak, láthatatlanná lesznek, mint a Kígyó nyoma a homokban.
