A Plázs
Larmes dobogó szíve és egyik legfőbb látványossága. Az aprócska, mindössze 200 lépés széles és 500 lépes hosszú mesterséges tavacska – amelyet csak “Acce könnye” -ként emlegetnek a zarándokok – körül széles, kövezett sétány fut körbe. A sétányt toronymagas cédrusok szabályos sora borítja kellemes árnyékba még a legnagyobb melegben is. A fák között és vízparton virágágyások és a városalapító zarándokoknak emléket állító szobrok vidítják fel a szemet.
A Plázs egyszerre a városba özönlő zarándokok úticélja és a larmesiek kedvelt találkahelye, így aztán nincs olyan napja az évnek, amikor a tavacska partját ne lepnék el az emberek. A larmesi urak legszebb ruháikban korzóznak, ifjú hölgyekkel az oldalukon, garde-dame-októl és testőröktől kísérve, halk beszélgetésbe feledkezve. Hosszú úttól megfáradt zarándokok csapatai gázolnak bele gyapjú alsóruháikra vetkezve a gyógyvízbe. Városi fiatalok űzik kedvelt játékukat, a “lancer de cartes” néven ismert kártyadobálást, de a gyakorta tömegverekedésbe torkolló “la soule” labdajáték egyik gólterülete is hagyományosan a tó északi partján található. A fiatalok hangoskodása mellett vándor énekesek és komédiások, végidőket jósoló igazhitű prédikátorok is mindennapos látványosságnak számítanak Acce könnyeinek partján.
A larmesiek a Plázs alatt azonban nem csak a tó körül körbefutó sétányt értik, de a tavat körbe ölelő utcákat is. Larmes egyik legsűrűbben lakott része ez. Tősgyökeres larmesi polgárok emeletes kőházai borulnak errefelé a szűk utcácskák fölé. A környéken népszerű, éles peremeiről és hegyes sarkokról elnevezett aiguille stílusban épült házak keskeny, de magas ablakaikról és részletgazdag faragványaikról híresek.
A Plázs kényelmetlenül szűk utcáinak se füle, se farka; minden logikát nélkülözve kanyarognak. A magas házak kitakarják az eget, egyik utca olyan, mint a másik. A Plázs utcáit még a larmesiek szerint csak az ismerheti ki egyedül, aki ide született. Mindenki másnak marad a kóborlás, azt remélve, hogy előbb utóbb kikeveredik a labirintusból.
Quartier du Centre
A Plázst délről határoló városrész elnevezése, mely a Megbocsátás tere (Carré du Pardon) köré szerveződik. Errefelé kicsit szélesebbek az utcák, alacsonyabbak a házak és a díszek között többször bukkannak elő a vallási motívumok, elsősorban Bölcs Acce jelképei. A macskaköves tér közepén emelkedik a Maxime Barbu katedrális. Az égbe kapaszkodó tornyairól, masszív mégis könnyed falairól és festett ablakairól híres templom a város büszkesége. Homlokzatáról a város múltjának jeles alakjai és Acce szentjei szemlélik Larmes sürgölődő népét, mindegyikük olyan élethű, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatnának. Faragott, díszes kőcsipkékkel, hatalmas keresztboltozatokkal és két masszív harangtoronnyal hirdeti Acce nagyságát. A több mint kilencven évig épült katedrális jeles alkalmakkor akár háromezer lélek befogadására is képes.
A Megbocsátás tere ad helyet a vallási ünnepek alkalmával megrendezésre kerülő aeternáliáknak, amikor a város lakossága táncos-zenés előadások keretében adja elő a panteon legendáit. De a tér a hétköznapok alkalmával sincs híján az érdekességeknek: mindig látható errefelé pár gólyalábon egyensúlyozó mutatványos, kötélen táncoló artista, nagy hangon éneklő komédiás.
A tér közelében kap helyet a Fények Háza (Maison des Lumiéres), Larmes büszkesége, a csillogó tetőcserepeiről már messziről szembetűnő színház. A színházat a Cazenave család patronálja tekintélyes összegekkel, legelőkelőbb páholyait a családtagoknak és közeli barátoknak tartják fenn. A Fények Házának színésztársulata, a Les Comédiens Joueurs de Lumière, vagyis a Fénnyel játszó komédiások, az évek során számos híres darabot színpadra vitt, sőt soraiban tudhatja a híres drámaírót, Malle Poullain asszonyságot is. Gyakorta fogadnak vendégelőadókat is, a közelmúltban például nem más, mint a birodalom csalogánya, Tulipános Amelie tette tiszteletét a larmesi Fények Házában.
A színház alagsora külön életet él. Itt található a sokak által emlegetett, de csak kevesek által ismert Árnyak menedéke (Le Repaire des Ombres), ahol a színtársulat tagjai, a város erkölcsöktől mentes előkelőségei, na meg a város híres-hírhedt kurtizánjai önfeledten átadhatják magukat a tabumentes mulatozásnak.
Óváros
Az Óváros volt az első lakónegyede Larmes-nak, mely a Centretől délre terül el. Itt áll Larmes első épülete, az évtizedek során többször átalakított és bővített, de a helyiek által nagy becsben tartott Bronzszarvas fogadó, amely közvetlenül a Centre és az Óváros határában helyezkedik el. Az Óvárosban élnek az Aranykalmárok Ligájának helyi vezetői és családjaik, valamint gazdagabb kereskedők és magas rangú lovagok, tisztek. Az Óvárosban a legkisebb ház is pompásabb és előkelőbb, mint a Plázsban épültek. A Liga vezetői nyolc kisebb várpalotában, vagy helyi szóhasználattal hôtelben élnek. A hôtelek jellemzően négyszögletes, várszerű épületek, saroktornyokkal és egy alacsonyabb külső falgyűrűvel. A hôtel és a külső fal között kapnak helyet a melléképületek, istállók, futtatók; de egyre gyakrabban a parkok és a szoborkertek is. Ezen hasonlóságok ellenére is jelentős különbségek fedezhetőek fel az egyes hôtelek között. Hadvis Cazenave várpalotáját például kétembermagas, mérgező tüskebokor veszi körbe, és saroktornyok helyett a katedrális magasságával vetekedő központi lakótoronnyal rendelkezik. Kevély Bodinelquart hôtelje folyamatos építkezések helyszíne, a jóérzés helyett is vagyonnal rendelkező kalmár-herceg már több főépítészt is a sírba vitt szeszélyes és sokszor megvalósíthatatlan követeléseivel. Ennek megfelelően a Kevély várpalotája féltucat építészeti és díszítési stílus tarka kavalkádja, amelynek már puszta látványa is szédülést okoz.
Az Óváros utcái szélesek és tiszták. Az errefelé lakó nagyurak számára becsületbeli kérdés, hogy otthonuk környékét ne szennyezze ürülék, így aztán szolgahadak járják az utcákat, hogy azon nyomban eltakarítsák a lovak és egyéb élőlények mocskát. Esténként bálnaolajjal töltött lámpások tiszta fénye gondoskodik a közvilágításról, és a milícia őrjáratai a közbiztonságról. A várpaloták és a tiszta utcák ugyan igazi látványosságnak számítanak Larmesban, de sem a zarándokok, sem a helyi szájtátik nem szívesen látott vendégek errefelé; a céltalanul őgyelgő semmirekellőket hamar távozásra szólítják fel a kalmár-hercegek szolgálói.
Az Üllő (L’Enclave de l’Enclume)
A kovácsok és egyéb mesteremberek otthonául szolgáló városrész a Plázstól az északi Bányakapuig terül el. Alacsonyabb, szélesebb épületek jellemzik a környéket, na meg a céltudatosság. A felesleges díszítőelemek errefelé műhelyeknek, a parkok lerakatoknak adják át a helyüket. A számtalan alacsony, szélesen elterülő mesterembereknek és műhelyeknek otthont adó ház között óriásként magasodnak ki a 8-10 méter magas raktárépületek. Ide érkeznek meg a környékbeli bányákból fejtett ércek és a szekérkaravánokkal szállított töméntelen mennyiségű szén, amely a helyi kohókat tüzeli, hogy aztán innen a kovácsok műhelyeiben kössenek ki. Ide érkeznek vissza a larmesi kovácsok mestermunkái, hogy aztán a Liga kalmárjainak segítségével megkezdhessék világjáró hódításukat. A városrész folyton munkában van, a kohók fekete füstje kitakarja az eget, trubadúrok éneke helyett “az üllő muzsikája” tölti be a levegőt, a katedrálisban parádézás helyett a negyed lakói verejtékből és fáradtságból mutatnak be áldozatot Cheorrnak a kohók tüze előtt.
Az Üllő lakosai számos szervezetre oszlanak. Bár céheknek nevezik magukat, de régen leszámoltak már a más vidékek céhjeire jellemző, a találékonyságot gúzsba kötő szigorú szabályoknak. Helyette az Üllő felett versengés szelleme uralkodik. A páncélverők, fegyverkovácsok, lakatosok, lószerszám-készítők és egyéb kovácsmesterségek büszke művelői folyamatosan igyekeznek felülmúlni egymást és saját magukat. A Liga kalmárjai évente megrendezésre kerülő, komoly elismeréssel és tekintélyes pénzjutalommal járó mesterversenyek megrendezésével hevítik az Üllő kovácsainak belső tüzét.
Nem csoda hát, ha a helyi mesterek közül sokan meghallják Cheorr mester hívását, vagy éppen, hogy Cheorr mester követői közül sokan találnak utat Larmes és az Üllő felé. Nemhiába tartja a larmesi közmondás, hogy errefelé minden műhely szentély is egyben.
Vásárnegyed
A Centrétől keletre, az Üllőtől délkeletre terül el Larmes legnagyobb, legforgalmasabb, legsűrűbben lakott negyede, amely nevét arról kapta, hogy helyet ad a város legnagyobb piacának, a Marchénak. Kisebb kipakolások a városban sok helyütt megtalálhatók, ahol pár mészáros, vagy épp környékbeli paraszt árulja holmiját, és természetesen boltból is rengeteg akad Larmesban. Aki azonban igazi ritkaságra vágyik, annak a Marché felé kell vennie az útját. Itt árulják portékáikat a Ligának dolgozó árusítók, a messzi vidékekről idetévedt kereskedők, de persze számos környező paraszt és larmesi kézműves is. Amit itt nem lehet megvenni, itt azt is meg lehet venni, szól a larmesi bon mot. És valóban, aki kitartóan keres alighanem megtalálja errefelé, amit keres legyen az olyan hétköznapi áru, falon kívüli termőföldeken termelt paradicsom, paprika, füge, szőlő, a tanyákon nevelt szamarak, ökrök, lovak, tehenek, disznók, csirkék, vagy akár a Liga kereskedői által mutatóba hozott fraelig borostyán, salmer selyem vagy esqi taqi fahéj.
De a Marché területén nem csak árut vásárolhat az ember, kocsmákban, szabóságokon, borbély- és bordélyházakban is szívesen látják a fizetőképes vendégeket. A betegeket piócások és köpölyözők, a bánattal küszködőket örömlányok és jövendőmondók, a vállalkozásra indulókat bankárok és ügyvédek hada szolgája ki errefelé. Tán mondani sem kell, hogy a Marché közelében még az Üllő muzsikáját is túlszárnyalja a zsivaj. Hajnalhasadtakor elkezdődik a jövés menés, a friss áruk kirakodása, hogy aztán a reggeli órákban már egymást túlkiabálva csalogassák az árusok és vendéglátósok magukhoz a vásárlókat. A negyedben lehetetlen fenntartani a rendet, a lopás mindennapos, de a verekedések és a leszámolások sem mennek ritkaságszámba. A Vásárnegyed ugyan veszélyes és nyughatatlan vidék, de lakói éppen így szeretik, hisz a negyed szabatossága mindössze az ő személyiségüket tükrözi. Nyughatatlan, feltörekvő alakok mindahányan, akik gyakorta térnek éhgyomorral nyugovóra, mégis mosolyogva álmodnak a most már bármelyik nap a nyakukba szakadó gazdagságról.
Aréne
A város legkisebb és legfiatalabb negyede már a falon kívül helyezkedik el. A Tűzpajzs lovagrend Durius-hitű lovagjai a déli kapu külső oldalán, az addig beépítetlen Camrault-síkon jelölték ki a maguk számára a szálláshelyet, és hamarosan bele is kezdtek, Durius nagyúr nagyobb dicsőségére, a negyednek azonnal nevet adó Aréna építésébe. A majd 200 méter hosszú lovagi tornapálya közepén már áll Phellipot Vaugrenard mesterműve, a Durius istenséget teljes lovagi díszben ábrázoló 5 méter magas bronzszobor. Az istenség szobra jobb kezében kardot tart maga elé, baljában pedig fáklyát tart magasra, amelynek füstje jelzi a városiak számára, ha az Arénában tornára készülődnek a lovagok. Ilyenkor a nép a tornapálya korlátjához gyűlik, ugyanis a nézőtéren még mindig zajlanak az ácsmunkák.
Az Aréna körül jól felszerelt katonai sátrakban élnek a lovagok és a családjaik, segédeik. A negyed, a tornanapokat leszámítva csendes és nyugodt, bezzeg olyankor a fél város a sátrak között tolong.
Újváros
A Zarándokok útja mentén elterülő Újváros ékes bizonyítéka Larmes hihetetlen gyors gyarapodásának. Itt élnek ugyanis, akiknek már jutott hely a falakon belül. Kihasználva, hogy nincsenek térbeli korlátok, az Újváros inkább hasonlít egy, a végtelenségbe nyúló falura, semmint Larmes falakon belüli részeire. A házakhoz errefelé gyakran tartoznak gazdasági épületek is, valamint nagyobb földeket is kikanyarítottak maguknak a letelepedők, amin kapásnövényeket és lábasjószágokat tartanak. Mondják is egymás között, hogy jobb kint a szabadban, mint a falak között zsúfolódni. Larmes vezetése teljes értékű polgárainak ismeri el az újvárosiakat, annak minden jogával (szavazati jog, kereskedelmi jog, védettség) és kötelezettségével (hadkötelezettség, adózás) együtt. Az itt élő emberek többnyire optimisták és vidám természetűek, hiszen többen a Teremtő Acce erőszakos térítői elől menekültek ide, és számukra bizony Larmes maga az ígéret földje
Bányásznegyed
A vasérc bányászatát földmérők és bányamesterek vezetésével azok a Larmes-ba érkezett munkások végzik, akik korábban a falat építették. Az Aranykalmárok Ligája helyi nagyságai a gyors kitermelés és feldolgozás érdekében számtalan járatot ásattak. Ezekben megállás nélkül, váltott műszakokban folyik a bányászat. A munkásokat nem fizetik jól, de számos kiváltságot kaptak többi polgártársaikhoz képest: vagyonuk nem lévén mentesek a többi polgárt terhelő adók alól, nem kötelesek szolgálni a milíciában; alighanem azért, hogy ne tegyenek szert harctéri gyakorlatra, és a panteon ünnepei alkalmával mindössze délidőig kell dolgozniuk a vájatok mélyén.
Ennek ellenére gyakori a körükben a berzenkedés, holott a város havonta egyszer még lakomát is rendez a számukra, amikor is kilenc megrakott szekér – minden képviselő úr nevében egy – szállítja számukra a sózott húst, sajtot, kenyeret és sört.
A negyedben egymás hegyén-hátán állnak a kalyibák, sátrak és düledező viskók, amelyek arra ugyan alkalmasak, hogy a bányamunkásoknak legyen hol álomra hajtani a fejüket, de kényelmet, meleget, avagy hűvöset nem remélhetnek az itt élők. A negyedben a milícia gyakran őrjáratozik és néha méla undorral egy-egy lovagi alakulat is elvonul errefelé, ékes bizonyságául annak, hogy mennyire tart a város a bányászoktól.
A bányamunkások élete ugyanis kemény és embert próbáló. A kimerültség, az idegeket próbáló szűkös járatok fülledtsége és az állandó por és sár számos betegség és kórság melegágya. A halál errefelé mindennapos, és sokan akadnak, akik úgy érzik nincs vesztenivalójuk. Gyakoriak a csetepaték, amelyek nem egy alkalommal torkoltak már kisebb lázongásba, amelyet azonban a larmesi milíciának mindeddig sikerült elfojtania.
Azonban vannak olyanok, akiknek alkalmazkodik a szervezetük a mostoha körülményekhez és különlegesen edzetté válnak. Őket nevezték el társaik „vakond” -oknak.
Új neveltetés: Bányamunkás „Vakond”
A karakter fiatal éveit bányászással töltötte. Gyakorlatilag, amikor nem aludt, akkor vasércet bányászott, vagy járatokat ásott. A világi dolgokról nem sok tudomása van, szűk járatokban és nyomorban élte eddigi életét. Szervezete alkalmazkodott a mostoha körülményekhez, kitartásban, szívósságban nem akad párja.
1. szinten megkapja a következő ismereteket:
Atlétika 1 fok
Észlelés 1 fok
Mechanika 1 fok
Vadonjárás (földalatti járatok) 2 fok
Szakma (bányász) 2 fok
A karakter megkapja a Szívós szabad képességet, valamint 6 Kp-t.
Nyomortanya
Azok az emberek, akik a fal elkészülte után nem kaptak munkát a bányákban, nincstelenné váltak és a falon kívül a város délnyugati részén tengették mindennapjaikat. A Nyomortanya mindig is rettenetesen egészségtelen és veszélyes vidék volt. A városvezetés soha nem tekintette Larmes részének, így aztán nem foglalkoztak a biztonság fenntartásával sem. Megtűrni is pusztán azért voltak hajlandóak a létét, mert a vidékre senki nem tartott igényt. Ide futottak ugyanis ki a város szennyét elszállító csatornák. Larmes utcáin számos kisebb csermely és patak fut körbe keskeny kővájatokban, szándékoltan meg-meg boruló nyomvonalat követve, hogy a bennük folyó víz sebessége mindenkor elegendő legyen a városi polgárok salakját és szemetét elszállítani. Ennek ellenére gyakoriak a dugulások, hisz Larmes folyamatosan gyarapodik és a város csatornái csak komoly nehézségek árán tudnak lépést tartani a polgárok fogyasztásával. A számtalan csatorna végül egyetlen közös kifolyásban ér véget a város legalacsonyabb részén. Az összegyűlő csatornák itt több méter szélesre nőnek, hogy aztán a városfal alá bukva a Fétide néven emlegetett csatorna-kivezetésen érkezzenek meg a Nyomortanya határába.
Mindezek után nem meglepő, hogy a tanya lakói szó szerint minden egyes nap az életükért küzdöttek. A mindennapi megélhetést sokan csak törvénytelen eszközökkel tudták biztosítani a maguk számára. Kijártak az újvárosi polgárok földjeire élelmet lopni, gyakran a várostól távolabb, a Vörös úton érkező kereskedőket, utazókat fosztották ki, vagy a bányászoknak szánt élelmiszer szekereken ütöttek rajta. De állandó kihívást jelentettek a Fétide felszálló bűzében tenyésző betegségek is. A Nyomortanya sokáig Larmes legnagyobb problémái közé tartozott. Ezért is jutottak a város vezetői arra, hogy a bányászokhoz hasonlóan a Nyomortanyára is juttatnak élelmiszert.
Jelentős változást azonban csak a Sikolyok Éjszakája hozott a tanya lakóinak életében. A Theo atya által feltüzelt nincstelenek pokoli hévvel vetették rá magukat a városban rekedt acceriánusokra. A mészárlást, fosztogatás kísérte és sokan életükben először érezhették úgy, hogy végre van valamilyük. Ráadásuk Theo atya tartotta a szavát, és a Nyomortanya lakóinak nagy része beköltözhetett a városban megürült házakba, sőt a milíciában is helyet kaptak. Mostanra csupán néhány tucat szerencsétlen ember él a tanyán, olyanok, akik kimaradtak a Sikolyok Éjszakáján elszabadult őrjöngésből, és akikre emiatt gyanakodva tekint a város vezetése. Suttogják, hogy Theo atya újabb ötlete a tanya teljes felszámolása és sóval behintése….
