Manoa észrevétlenül, szélsebesen haladt az erdőben, akár a hiúz. A császár legújabb rendelete szerint larmes-i polgárként nemkívánatos és kivégezhető személynek számított a birodalom területén, ezért kerülte az utakat, az embereket, a járőröző lovagokat. Számára ez nem jelentett gondot, mert törvényen kívüli családból származott, emiatt születésétől fogva a természet volt az otthona. Kevély Bodinelquart szolgálatában pedig az erdei utak felderítőjeként segítette a kétes hírű kereskedőherceg üzleteit. Most azonban más feladata volt. Üzenetet vitt, de csak szavakban, az emlékezetébe égetve.
Manoa már tizedik napja járta az erdőt. Larmes városa rég eltűnt mögötte a messzeségben – a paloták, a kőfal, a piactér zsibongása, az istállók és a csatornák bűze –, most a fák, a bokrok, a gyökerek, a domborzat és a szél suttogása határozta meg az irányt. A fák hajlása, a mohapamacsok, a madarak viselkedése – elmondtak mindent, amit tudni kellett. Manoa szeme olvasta az erdőt. A bokrok elhajlásának formájából meg tudta állapítani, hogy épp milyen állat ösvényén jár, apró kaparásnyomból, hogy borz kereste ott az éjjeli zsákmányát. A szétrágott makkból, hogy az éppenséggel egy mókus elesége volt és még azt is, hogy milyen korú és nemű példányról lehet szó. A gombák fajtájából és köréből, hogy a talaj milyen tápanyagokat tartalmazhat.
Boldogan rótta a rengeteget, mert végre egyedül lehetett, szabadon. A Larmes-i tanács benne bízott a legjobban, mert tudták, hogy kiváló erdőjáró. Az egyik legjobb, akit a kereskedőhercegek ismertek. A legendás javasasszonyt, Damarát, Kemi istennő papnőjét kellett megtalálnia és Bodinelquart szerint erre Manoának volt a legnagyobb esélye.
A kunyhó nem szerepelt semmilyen térképen és még a kereskedők is fejcsóválva suttogtak róla: „Az asszony, aki szót ért a fűvel, aki kígyókkal társalog.”
Manoa szeme megakadt egy odvas fa törzsén. A kéregbe régen valaki alig látható csigavonalat karcolt. Odalépett, ujját végig húzta rajta, majd útját kelet felé folytatta tovább. Úgy érezte, hogy az erdő beszélni kezdett.
A cinkék neki csicseregtek és nem egymás között kommunikáltak. A lombok közt beszűrődő napfény hol fátyolos és törékeny, hol erős és meleg volt – a vadász tudta, mit jelent: közeledik céljához.
Lassan a talaj változni kezdett: puhább lett, gazdagabb illatú, egyre több fűszer- és gyógynövény szegélyezte az utat. A levegő nehezebb lett, édesebb, és Manoa hamarosan egy tisztás szélén megállt.
Ott volt két tölgyfa között megbújva egy alacsony, kupolás házikó. A falait sárga agyag és nemez borította, a tetőn száradó növénycsomók lógtak, illatuk összefonódott a környező virágok és füst nyomaival.
A kunyhó ajtaja nyitva állt. Odabentről halvány derengés szűrődött ki. Manoa belépett, a levegőben gyógynövények és égő gyanta füstje keveredett. A papnő már várta. Ott ült a tűz mellett, kezében mozsarat tartott, és lassú, ritmikus mozdulatokkal tört valamit.
– Elkéstél – mondta, anélkül, hogy ránézett volna.
Manoa leült a bejárattól balra eső hokedlira, hátát a vályogfalnak vetette:
– Az utak ismerik a saját idejüket.
A papnő mosolygott, bár ajkán inkább keserűség, mint derű látszott. Arcát az idő finoman szabdalta, de szeme villogott, mozgása fiatalos, sima volt. Akár az erdő valamelyik öreg fája, régóta élt, de nem hajlott meg.
– Hozzálátunk a vacsorához – mondta. – De előbb mondd, amit mondanod kell.
Manoa bólintott.
– A tanács küldött. Larmes veszélyben van. A császár sereget gyűjt, ostromra készül. A tanács azt kéri, hogy Theopolis Magna küldjön erősítést. Most, hogy győztek északon, lesz erejük és idejük délre jönni. A kereskedőhercegek rendkívül hálásak lesznek.
A papnő letette a mozsarat, felállt, és odalépett Manoa elé. Letérdelt, hogy szemmagasságba kerüljön, és lassan, hangtalanul felemelte a Vadász nyakába akasztott medált. Hold alakú volt. Régi ezüst, fakó fényű, de tiszta vonalakkal. A papnő ujjai végigsimítottak rajta.
– Azt mondják, aki e jelet viseli, azt a sors kiválasztotta magának. – A hangja halkan csengett, mintha maga is idézetet mondott volna. – Át fogom adni az üzenetet.
Manoa hallgatott. A medált egy öregasszony akasztotta a nyakába, amikor az első vadászatáról sikerrel tért haza. Azóta hordta. Néha elfelejtette, hogy ott van, annyira megszokta már.
A vacsorához leültek a tűz köré. Szárított húst ettek, árpakenyérrel és fűszeres gyökérrel. Keveset beszéltek, inkább a csendes összetartozást érezték egymáson. Damara néha furcsa kérdéseket tett fel – például, hogy mit álmodott Manoa aznap hajnalban, vagy, hogy mit mondott neki utoljára a szél. Manoa belül elmosolyodott, de igyekezett a legjobb tudása szerint válaszolni. Úgy gondolta, hogy amíg ő csak érzi, addig Damara érti is a természetet. A papnő puha nemezpárnákkal és szénával bélelt takaróval megágyazott neki a sarokban. Manoa letette a fejét és az erdő hangjaival a fülében, gyorsan elszenderedett.
Száraz ág reccsenésére ébredt, az ösztönei azonnal jeleztek. A papnő már mellette térdelt, ujja a száján, másik kezével mutatott kifelé.
– Emberek. Acce hívei. Fegyverben. Legalább hatan. Egyikük Inclinatus Raphael. Régen még kérdezett, ma már csupán ítél.
Manoa már markolta az íját. Valami a levegőben megváltozott. Feltámadt a szél és a kunyhó körül a fák úgy susogtak, mint akik szemtanúi lesznek valaminek.
– Kemi szolgája! Teremtő Acce nevében szólítalak! Add meg magad! – Inclinatus Raphael hangja mély volt, érces és kegyetlenül biztos önmagában. Nem kiáltott, hanem szólt – és a hang harangzúgásként töltötte be a tisztást. Egy pásztorbot tartott, aminek a végébe aranyozott korona volt foglalva. Mögötte hat páncélos gyalogos katona követte az erdőből, palástjukon császári címerrel. Hosszúkarddal és pajzzsal voltak felfegyverezve és lassan két oldalról közelítettek a kunyhó bejárata felé.
A papnő kilépett a házból. Vállán hímzett palást viselt, mezítelen talpai alatt nem roppantak meg az avar levelei.
– Raphael – szólalt meg halkan. – Negyven éve találkoztunk utoljára.
– Én negyven éve várok erre a pillanatra – felelte a pap, és előrelépett. – Tisztátalan szellemeket szólítasz, ami eretnekség! Kemi nem isten, csak árnyék! Árnyék, amit az egy igaz fény elpusztít!
A papnő szeme megvillant.
– A fényed vakít, nem világít. És vak, aki követ téged.
– Add meg magad! A máglya még megtisztíthat! – kiáltotta gúnyosan. – Vagy ismerd el az egy igaz rendet, hagyj fel az eretnekséggel és ajánld fel lelkedet Accénak!
– Egy igaz rend? Ahol gyermekeket égetnek, mert reggelente gyógyfüvet szednek?
Raphael felemelte a botját, melyen a szimbólum kékes fényben izzott. A levegő sistergett körülötte. A következő pillanatban sercegő, vakító villámok csaptak ki a kezéből. A sugarak egy része hatalmas csattanással telibe találta Damarát, másik része a ház tetejébe vágódott. A száraz zsúpfedél azonnal lángra kapott.
Damara megtántorodott, palástja oldalán lángoló lyuk nyílt, alatta elővillant a hólyagosra égett bőr. A fájdalom ugyan megrázta, de talpon maradt. Ajkai hangtalanul mozogtak, mintha egy másik világ szavait mormolná. Kezét felemelte, majd gyors kézmozdulatokkal jeleket rajzolt a levegőbe.
A talajból gyökerek törtek elő. Vastag, sötét indák, amelyek felcsavarodtak Raphael és katonái lábára. Egyikük felkiáltott, ahogy a hajtások összezúzták a térdét, a másik szinte teljesen eltűnt a föld alá, ahogy a gyökerek magukhoz rántották.
És akkor jöttek a rovarok.
A lombokból, a bokrok közül, a föld réseiből sötét, zümmögő árnyként törtek elő. Méhek, darazsak, bogarak – minden, ami zúg és csíp, ami bosszút hordoz a testében – özönlöttek rá a támadókra.
Manoa ekkor ugrott ki a házból. Két nyilat lőtt ki az íjából gyorsan és magabiztosan. Az első áthatolt az egyik támadó katona sisakján, a második ugyanannak a bordái közé fúródott, és a férfi nyögve rogyott össze a saját pajzsára.
– Hiba volt idejönnötök! – kiáltotta Damara, és újra felemelte a botját.
Raphael a földön feküdt, de a karja még mozgott. Botját oldalra suhintotta, és egy vízszintes mozdulattal félkört írt le a levegőben. Olyan volt, mintha a tér maga is megperdült volna.
– Nincs elég hatalmad, hogy legyőzz, némber! – üvöltötte. A levegő elsötétült, aztán egy fényvillanással elnyelte a gyökereket és elfojtotta a rovarzúgást.
A sötét raj széthullott, mint hamu a szélben. Az indák visszahúzódtak, a föld ismét mozdulatlan lett, csak a tűz ropogott a háttérben.
Damara előrelépett volna. A szája már nyílt, hogy új varázslatot kezdjen, de a fák közül, hangtalanul, egy nyílvessző suhant elő és egyenesen a mellkasába csapódott. A levegő kiszaladt a tüdőjéből. Hatra hőkölt, és megtántorodott. A nyíl mélyen beékelődött a bordák közé. Ujjai elernyedtek és térdei lassan összecsuklottak alatta. Arca elsápad. Elszántan nézett Manoára:
– Menekülj! – hörögte.
A fák közül egy számszeríjász bukkant elő. A katonák, most, hogy kiszabadultak a bűbájos gyökerek szorításából megújult erővel indultak rohamra Manoa felé. A lány futásnak eredt és bár gyors volt, az egyik üvöltve rohamozó fegyveresnek sikerült mélyen az oldalába vágnia. Felsikoltott a kíntól, de futott tovább. Tompa reccsenést hallott és újabb fájdalmat érzett a hátába, ahogy nyílvessző csapódott belé, de folytatta a menekülést.
A vér lüktetve nyílalt az agyába a sebeken át, de lábai ösztönösen vitték előre. – Még egy kicsit bírd! – bíztatta magát. – Még egy kicsit! Üldözői bár páncélban voltak és nem érezték az erdőt, mégis közeledtek hozzá.
– Állj meg kislány! Ígérem, hogy nagyon kedvesek leszünk hozzád! Mi mindannyian nagyon tudunk szeretni! – kiáltotta az egyik katona, mire a többiek harsány nevetésben törtek ki.
Manoa utolsó megfeszített erővel elérte az erdő szélét és a sebes folyót. Az Öreg Kígyó szélesen, szürke habokkal hömpölygött. A lány vízbe vetette magát, összerezzent a hidegtől, de csak azzal foglalkozott, hogy valahogy átérjen, átússzon a másik oldalra, ahol az erdőt sűrű bozótos, majd végtelennek tűnő róna váltotta fel.
Manoa a túlparton a legközelebbi bokor tövébe vonszolta magát, térde alatt felszakadt a bőr, a keze reszketett. A levelek között keresett magának menedéket. Üldözői több, mint kétszáz lépésnyire voltak a túlsó parton. Őt keresték, majd kisvártatva megindultak a sodrással szemben a szárazföldön. Talán ők maguk sem hitték, hogy Manoa súlyos sebekkel a folyóba ugrik.
Nagyot sóhajtott. Hogy ébren tartsa magát, halkan énekelni kezdett – egy réges-régi dalt, amit még gyerekként tanult az anyjától:
„Völgyek között alszik a szél,
Jaj falevél, ne zördüljél…”
A szavak megrekedtek a torkában. Fátyolosodott a látása, teste remegni kezdett. A sebeiből lassan, de kitartóan szivárgott a vér. Két ujját összeszorította, hogy a zsibbadás ellen küzdjön. Megharapta a nyelve szélét, hogy a fájdalom eszméletben tartsa.
– Maradj ébren! – motyogta magának.
Úgy hallotta, mintha ágak mozdulnának a közelben. Vagy a képzelete csapja be? Megpróbált biztos pontot keresni a látómezejében. Észrevett egy sárga levélen pihenő szarvasbogarat, de a körvonalak meginogtak, a fények elhomályosodtak.
A feje lecsuklott.
Elhallgatott. A levelek fölé hajoltak, a madarak elhallgattak, a légzése lelassult, végül elcsendesült.
