Mireia
Szent Remund sírjának csendjében meredten bámultam Arnaura. Biztos rosszul hallottam, amit mondott.
– Hogy érted, hogy nem vagyunk jegyesek? – Kérdeztem óvatosan, és továbbra is tartottam felé a kezemet.
Milliónyi kérdés kavargott bennem, de Szerelmem még nálam is zavaradottabbnak tűnt. Támogatni akartam, megölelni, mellette lenni. Arnau szomorúan megrázta a fejét, és nehézkesen feltápászkodott. Nem fogadta el a segítségül nyújtott jobbomat.
– A nagyanyád két és fél éve megkeresett Rafelt és engem a seregben. A háború közepén, csak hogy felbontsa az eljegyzésünket. – További magyarázatot várva kérdően néztem Arnaura, aki továbbra is kerülte a tekintetemet. – Sajnálom, ami… kettőnk között történt… – Módosított mondandóján társai fürkésző tekintetét magán érezve. – De azt hiszem, nincs mit tenni.
Elhűlve álltam a kripta hűvösében.
– Akkor ezért nem válaszoltál a leveleimre? Ezért nem írtál? Biztos vagy benne, hogy valóban ez történt?
– Most már igen. Nagyanyád felbontotta az eljegyzésünket. Sajnálom, hogy akaratlanul is megvezettelek.
Almány eddig bírta. Gondosan kivette földre ejtett kosaramból a féregimádók ereklyjét, majd a földhöz vágta. Az áldozati tál csörömpölve hullott darabjaira.
– Te nem vagy igaz, Arnau Atenas! – Kiáltotta felháborodottan. Tarcal csitítóan huga vállára tette a kezét, és intett társainak, hogy kövessék kifelé.
– Ez nem ránk tartozik.
Oren még visszafordult az ajtóból.
– Engem biztos nem érdekelne, hogy egy fogatlan szipirtyó mit szól hozzá, én szívesen feleségül… – Kezdett bele mondandójába, mire Tarcal tarkón vágta, és tovább terelte kifelé a társaságot. Kintről még hallottam Yaven hangját.
– Hangosabban és mások előtt is nevezd fogatlan szipirtyónak Gironda hercegnőt. Kíváncsi vagyok hogy nézel ki kifordítva. Azt beszélik, egyszer…
A hangok egyre halkultak, majd hallótávolságon kívül értek.
– Igazán fel kellene fogadnod őket, Tarcal igazán figyelemre méltó. – Mondtam halkan, miközben a földön egy széttört sárkánytojásdarabkát porlasztgattam a csizmám sarkával.
– Mégis miből fogadnám fel őket? Mivel nem vagyunk jegyesek a Castrillon gróf kölcsön ígérete sem érvényes többé… Az a vén banya megfosztott az összes lehetőségemtől, az összes jussomtól.
– Szóval én a jogos jussod vagyok csupán – mondtam, és dacosan felemeltem a fejem.
– Te is tudod, hogy nem így értettem, – felelte Arnau. Nagyot sóhajtott, és ő is belerúgott egy nagyobb edénytöredéket. – A fenébe is! Mikor kezdenének rendeződni a dolgok, jön valami és…
– Biztos vagyok benne, hogy José Maria akkor is támogatja a birtokod újraélesztését, ha nem vagyunk jegyesek. Elvégre rokonok vagytok, a felesége Atenas lány volt. – Arnau az orra alatt pusmogott valamit, majd egy újabb ereklyedarabot pusztított el a dühében. – Mindig lesz valami… – szóltam békülékenyebb hangon. – A kérdés csak az, hogy hogyan akarsz szembenézni a valamikkel… – Kinyúltam a fejéért, és arcát magam felé fordítottam, és eltökélten a szemébe néztem. – Mert én együtt!
– Milyen jövőnk lehetne együtt? Nincstelenként vándorolnánk a világban, Miasoltól rettegve!
Nyeltem egyet, nem volt jó válaszom.
– Mégis, hogy történt pontosan?
– Mielőtt a Menzil Jadid-i ütközet volt, felkeresett minket Rafellel, és egyszerűen csak… felbontotta az eljegyzést. Azt mondta, nem vagyok méltó, hogy rokonságba kerüljek a becses családjával és nem tehetek ez ellen semmit.
– Ha ez valóban igaz, miért nem tudtam erről? Miért nem mondta el?
Arnau a homlokát ráncolta.
– Annak csak az istenek a tudói. Talán abban bízott, nem kell elmondania, mert a nyargalók elvégzik helyette a piszkos munkát. Talán megbízott valakit, hogy biztosra menjen. – Vont vállat Arnau. – Az istenekre, végezhetett volna alaposabb munkát! – Kiáltott fel jegyesem, miközben sorra törte darabokra a sárkány ereklyéjének utolsó maradványait.
– Akkor ezért nem adtatok magatokról életjelet Menzil Jadid után? Azt hittük, hogy meghaltatok.
Arnau eltűnődött.
– Én nem írtam, mert nagyanyád is és Rafel is világosan az értésemre adta, hogy…
– Rafel… – bosszankodtam. Biztosra vettem, hogy bátyám egy szalmaszálat nem tett keresztbe azért, hogy az eljegyzésünket mentse. Gyakran magyarázta nekem Xenaro herceg halála után, hogy Arnaunál jobb partit kellene találni nekem, mert közelebb kerültünk a trónhoz, és szükség van az erős támogatókra. Persze szüleim helyén kezelték hagymázas elképzeléseit. Azt mondták, csak féltékeny. Nagyanyámban nyilván jó szövetségesre talált, és nem lennék meglepve, ha kiderülne, az egész az ő ötlete volt. Arnau persze azonnal védeni kezdte barátját.
– Rafel valószínűleg sejtette, hogy nagyanyátok az életemre törhet, és azért nem írt haza, hogy túléltük a mészárlást, hogy engem biztonságban tudhasson. Nem beszéltünk erről, de én biztosra vettem, hogy jelezte felétek, hogy életben vagyunk. Sajnálom, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam. – Mondta egy pillanatig mélyen a szemembe nézve, majd újra elfordítva a fejét. Kezdett idegesíteni az irányomban újfent feltámadt szemérmessége.
– Nézd, ha Miasol nagyi meg akart volna öletni, kezdhette volna azzal. Nem kellett volna előtte felbontani az eljegyzést. – De ekkor kezdett egy ötlet csírája formát nyerni a gondolataim között. – Miután… eltűntettek a Menzil Jadid-i ütközetben… és azt hittük, meghaltatok, Nagyanyám az irántad való eljegyzésemre hivatkozva utasította vissza a nem kívánt kérőimet. Nem egyszer. És ez az előnyünkre válhat. Egész Deras tudja, hogy téged gyászollak, hogy téged… szeretlek.
– A kancellár is… – Suttogta maga elé Arnau alig hallhatóan, és újfajta fény gyulladt a szemében.
– Hogy jön ide a kancellár?
– Az a külföldi kurafi! – Kiáltotta Arnau, majd vissza se nézve megindult a kripta kijárata felé
– Mégis hova mész? Ő piszkálta meg az elméd?
Arnau bólintott, majd kiviharzott a kriptából. Kis lemaradással követtem. Tarcalék egy közeli fűzfa takarásában várakoztak. Arnau öles léptekkel indult meg a városkapu irányába, majd kocogásra váltott.
– Most meg mégis hova megy? – Kérdezte Almány olyan hangsúllyal, mintha gyengeelméjűről beszélne.
– Nem tudom. Talán a kancellárhoz, megöletni magát. – Válaszoltam erőltetett higgadtsággal.
– Ő átkozta meg? – Kérdezte Almány. Bizonytalanul bólintottam. Korábban nem gondoltam volna, hogy a kancellár varázstudó ember lenne.
– Állítsuk meg? – Vetette fel Tarcal.
– Lassítsátok le! Vele megyünk! – Döntöttem hirtelen, mire Tarcal intett Cesarnak és futva Arnau nyomába eredtek. Mi Yavennel, Orennel és Almánnyal lassabb tempóban követtük őket.
Kis idő múlva Cesarék beérték Arnaut. Távolabbról figyeltük, ahogy egy rövid, indulatos párbeszéd után Tarcal megveregette Arnau vállát, mintha csak egy lovat nyugtatgatna. Arnau széles gesztusok közepette magyarázott valamit, majd ragadt rá valami Tarcal nyugalmából, és leeresztette karjait. Pár lépésnyi távolságra bevártak minket, és lendületes léptekkel folytattuk utunkat városfal felé. Mielőtt látótávolságra értünk volna, újra felvettem Elvyra alakját. Oren pedig felhagyott azzal, hogy lopva engem vizslasson, és felzárkózott az elől haladókhoz.
A pecsétek felmutatásával fennakadás nélkül átmentünk a városkapun, ahol már az esti záráshoz készülődő suciók sorakoztak. Kedvesem járásából úgy tűnt, haragja mit sem csillapodik. Jegyesem úgy ment, mintha nem is látná maga körül a világot, le sem lassított, mikor a városőrök szemérmetlen módon becsméreltek egy csecsemőjét szoptató nomád asszonyt, majd pár utcával később kis híján fellökött egy árust. Magabiztos, dühös léptekkel ért egyre közelebb és közelebb a Várdomhoz. Az, hogy a tengermellék divatja szerint volt öltözve, csak segítette a fellépését. Ha korábbi, a harcoktól megtépázott ruházatában vonul így végig Deras utcáin, valószínűleg félútig sem jut. Így viszont a népek inkább kitértek a haragos idegen elől, akit tekintélyes kíséret követ.
Almány a Várdomb környékén hirtelen elém lépett és megállásra bírt.
– Mireia, ez a kancellár, ő egy előkelő, nem?
– Igen… – válaszoltam, miközben a válla mögül láttam, hogy Arnau sietségében vállal félrelök egy derasi városőrt.
– És… valahogy megpiszkálta Arnau elméjét, tehát ért a mágiához. És valamiért szórakozik veletek. Nem lehet, hogy ő…
– Bocsáss meg Almány, majd később folytatjuk! – Mondtam, és odasiettem pár garassal megbékíteni a barna hiénát.
– Külföldről szakadt barátom nem ismeri az escar szokásokat, kérlek bocsáss meg neki! – Magyaráztam a városőrnek, miközben kezébe nyomtam az érméket.
Sietős léptekkel Arnau elébe vágtam. Elvyra álcáját viselve valószínűleg elsőre fel sem tűnt neki, ki vagyok, ha Cesar határozott mozdulattal nem ragadja meg a vállát, legázol engem is. Arnau saját haragjából félig ocsúdva árulónak kijáró pillantással mérte végig Cesart, majd keresetlen felém fordult.
– Mégis mi a terved? – Kérdeztem kihívóan.
– Kérdőre vonom a kancellárt. – Csapott a kardjára. – És ne próbálj meg megállítani… – kezdett volna bele egy lendületes magyarázatba, de a szájára tettem a kezét.
– Jó. Veled tartok.
– Nem.
– Gondolod, hogy nélkülem egyáltalán a közelébe jutsz? Főleg ilyen feldúltan? – Merően nézett a szemembe, majd pár pillanat múlva lehajtotta a fejét. – Szükséged van rám, hogy azonnal kinyíljanak előtted az ajtók.
– Jó. – Egyezett bele Arnau. – Menjünk! – Mondta, és belémkarolt volna, de széttártam a kezemet.
– Nem, nem Elvyra de Cea kisasszonyra van szükséged, hanem Mireia Gabaldon y Gironda hercegnőre. – Szemem sarkából láttam, hogy Oren súg valamit Tarcalnak, de az gyomorszájon vágta. Arnau a szavaimon tépelődve nézte a közjátékot, majd felém fordult.
– Tehát várjunk?
– Tehát várjatok. Egy óra múlva gyertek utánam a palotához. Hívassatok a kapuhoz, majd én elkísérlek a kancellárhoz.
Arnau idegesen toporgott, majd lemondóan legyintett, és egy közeli ivó felé intette a csapatot. Nem tartottam jó ötletnek, hogy jelen lelkiállapotában szeszhez nyúljon, de vitázni sem akartam, úgyhogy csak legyintettem, és sietősen megindultam a palota felé.
Az őrök de Cea kisasszonyként is gond nélkül átengedtek a várkapun, lábaimat kapkodva szaladtam a lakosztályom felé, szerencsére Elvyrától nem volt szokatlan az efféle illetlen viselkedés. A szobámba érve láttam, hogy barátnőm az igazak álmát aludta, csak jövetelemre tért magához.
– Mireia? De jól nézel ki! Megoldódott a problémád?
– Igen, de lett új… – sóhajtottam és lefejtettem magamról a káprázatot, és sietve levettem magamról Elvyra öltözékét is. – A kancellár valahogy kitörölte Arnau emlékei közül, hogy nem vagyunk jegyesek…
– Nem vagytok jegyesek?
– Úgy tűnik, hogy nem. De ez most lényegtelen. Arnau a palotába tart, hogy kérdőre vonja a Caviát.
– Jól hangzik, jöhetek? – Kérdezte Elvyra, miközben a ruhás ládámhoz lépett, és elővett az alkalomhoz egyáltalán nem illő mélyzöld lovaglókosztümöt, eltúlzott szoknyahosszal és arany paszománnyal.
– Arnau barátai nem hiszem, hogy örülnének neked, miután megloptad őket. – Feleltem és gyorsan magamra kaptam az Elvyra által kiválasztott ruhát, miközben barátnőm saját öltözékét szedegette a földről.
– Meglopni? Én? – Színlelte nem túl jól a tolvajlány, és magára húzta az öltözékét.
– Kérlek! – Dohogtam. – Erre most nincs időnk.
– Rendben, majd távolról figyelek… – Cöccögött csalódottan, majd az ajtómhoz lépett.
– A hercegnő felébredt – mondta az ott posztoló őröknek. Majd intett a közelben lebzselő hiúznak, aki fél pillanat múlva már a sarkában követte őt. A kíséretében elhagytam a nemesi lakosztályokat keretező körfolyósót, és a várkapu felé vettem az irányt. Egy apród sietett épp szembe velem.
– Hercegnő, egy tengermelléki öltözetet viselő haragos uraság hívatja Önt… – kezdett volna a mondanivalójába. Egy fertályóra telhetett el, ezek szerint nem csillapodott az indulata, gondoltam keserűen.
– Igen, tudok róla, engedjék be! – Feleltem, és szapora léptekkel én is megindultam a kapu irányába. Mire oldalra néztem, Elvyra már felszívódott valamerre.
A kapu előtt Arnau állt, arcán harag és eltökéltség tükröződött. Tarcalék védő félkörbe vonták őt.
– Az úr és kísérete a vendégeim, engedjék be őket! – Parancsoltam nagyhangon az Arany Oroszlánoknak, és belekaroltam Arnauba. Éreztem, hogy a férfi összerázkódik az érintésemtől, és engem is jól eső, meleg érzés járt át, amikor újra a közelemben tudhattam.
Bementünk Almányék kíséretébe a várudvarba.
– Itt várjatok – Parancsoltam még mindig Arnau karjába bújva a barátainak. Reméltem, hogy nem veszik sértésnek, hogy a déliek modorában szólok hozzájuk. Északon egy magára valamire adó zsoldos kikérte volna magának az ilyen leereszkedő hanghordozást. Almány tiltakozott volna, de Tarcal csendben bólintott, és ez a többiekbe is belefolytotta a szót.
Az udvaron álldogáló udvaroncok kíváncsian méregették Arnaut és kíséretünket. A bámészkodókra fittyet hányva egyenesen a kancellária felé vettük az irányt. Az ajtók természetesen azonnal megnyíltak előttem. A kancellár irodája előtt most is féltucatnyi kérvényező várakozott, akik összesúgtak érkezésünkre. Cavia írnokai próbáltak finoman feltartóztatni, de az ajtóknál posztoló Arany Oroszlánok előtt rosszul vette volna ki magát, ha nemet mondanak Deras hercegnőjének. Főleg ha az ügye “nem tűr halasztást”.
Cavia hatalmas íróasztala mögött ült, mikor berontottunk hozzá Arnauval. Arcán őszintétlen mosollyal fogadott minket.
– Á! Deras hercegnője és délceg jegyese! Miben állhatok a szolgálatukra? – Nézett fel ránk íróasztala mögül. Tekintete mélyén gúnyos öröm csillogott, de borostyánba ragadt arcán ennek semmi nyoma nem látszott. Egyetlen intéssel kapkodásra bírta jól idomított írnokait, akik sietősen kitessékelték a kancellár elé járult legutóbbi kérelmezőt. Végül behúzták maguk mögött az ajtót, és mielőtt még Arnau a kancellár arcába vághatta volna a vádjait, már egyedül is maradtunk Caviával.
– Hogy miben? Szerintem már tett éppen eleget, maga senkiházi hazug alak! – Felelte Arnau indulatosan és ha nem fogtam volna vissza mágiától megacélozott kezekkel, talán a kancellárra is veti magát. – Mit képzel magáról? Minek néz engem? Megerőszakolta az elmém! Megérdemelné, hogy kibelezzem! Ennél kevesebbért is ontottak már vért! Nyomoronc! Átkozott jöttment! Válaszoljon! Miért? Miért tette ezt velem? Válaszoljon, a panteonra, válaszoljon!
Arnau hangja egyre hangosabbá és vékonyabbá vált. A véres indulathoz a mondandója közepétől kezdve jól hallhatóan csatlakozott a kétségbeesés és a tanácstalanság. Engem ledermesztett a furcsa helyzet, ehhez hasonlóban soha nem volt részem, és az udvari etiketten nevelt énem legszívesebben összerezzent volna, valahányszor Arnau magából kivetkőzve sértéseket vágott Xosé király tanácsosának fejéhez. Cavia kancellár ezzel szemben a nyugalom és magabiztosság szobraként ült velünk szemben, unottan fürkészve Arnaut. Ha pislogott is egyáltalán, hát én vettem észre.
– Befejezte? – Kérdezte meg végül, nyugodt és lényegretörő hangon. Rövid kérdése újfent feltüzelte Arnau dühét, nagyot rántott a kezemen, ahogy ismét a kancellárra próbálta vetni magát.
– Átkozott kurafi! Kétkulacsos áruló! Kitekerem a nyakát!
– Látom visszatértek az emlékei. – Fonta össze az ujjait, könyökére támaszkodva a kancellár. – Pár nappal korábban a vártnál, ami azt illeti. Talán meglátogatták a néhai érsek sírboltját?
– Igen. – Válaszoltam gyorsan, mielőtt Arnau folytathatta volna az ordibálást. – Úgyhogy pontosan tudjuk, hogy mit tett. Már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mégis miért?
– Kedves Hercegnő, Ön is tudja jól, milyen reménytelenül romantikus alkat vagyok. – Válaszolta fapofával, az ironia szikrája nélkül, ami persze csak még viccessebbé tette nyilvánvaló hazugságát. Arnau mellettem tomboló dühe ellenére halványan elmosolyodtam. – Nem hagyhattam, hogy Önök ketten eltékozolják a szerelmüket!
– Kancellár úr, ennél többet reméltem Öntől. – Válaszoltam, miközben Arnau a jobbomon számomra ismeretlen, alighanem a háborúban tanult jelzőkkel illette a kancellárt. – Nem Ön az egyetlen, aki képes mások elméjével játszani.
– Természetesen megpróbálhatja. De, és javítson ki, ha rosszul gondolom, ha bizonyos lenne benne, hogy képes erre, nem vesztegette volna az idejét a kérdéssel. Nem, kedves Hercegnő, Ön is tisztában van vele, hogy ez – kopogtatta meg homlokát – bizony kemény dió. Ami azt illeti, némi büszkeséggel tölt el a tudat, hogy még drága nagyanyja, akit remélem jól szolgál az egészsége, is kénytelen olykor kérdéseket feltenni nekem. – Magyarázta mélyen a szemembe nézve, mintha csak kihívást intézne felém. – Ellenben, ha már a kérdéseknél tartunk, hadd tegyek fel én is egyet, ami szerintem sokkal fontosabb annál, hogy az indokaimat firtassuk. Ha megtehetnék, kitörölnék az elmúlt pár napot az elméjükből? Kedves Atenas úr, azt kívánja bárcsak távol tartotta volna magát a Hercegnőtől?
– Nem, soha! – Vágta rá Arnau önkéntelen rémülettel.
– Én Ön, Hercegnő? Azt kívánja, bárcsak ne keresztezték volna egymást az útjaik Atenas úrral?
– Természetesen nem. – Válaszoltam én is eltökélten.
– Nos, akkor talán ezen gondolkodjanak egy keveset. A néhai királynő rózsakertje különösen kellemes ilyenkor.
Felvetése meglepően észszerűnek tűnt. Bólintottam, és elkezdtem a kifelé húzni Arnaut. Szerencsére nem kellett több mágikus erőt kifejtenem, magától is jött. Magamban bosszankodtam, amiért Kedvesem visszafogására kellett fordítanom az erőmet: megpróbálkozhattam volna a Kancellár elméjének feltörésével, de így, főleg, hogy akaratlagosan ellenáll, esélytelennek éreztem.
Bizalmasan egymásba karolva sétáltunk végig a váron, kíváncsi pillantásoktól követve. A királynő lugasába érve engedtem csak el Arnau kezét, ahova a bámészkodók már nem jöhettek. A kertben csak a királyi család tagjai – és kiséretük tartózkodhattak különösebb engedély nélkül. Meg úgy tűnik, a kancellár emberei… Ahogy odaértünk, láttam, hogy Cavia egy írnoka rohan utánunk papírokat szorongatva. Kedvesem ellenséges pillantásaitól kísérve, félve nyújtotta át Arnaunak a tekercseket.
– Atenas uraság birtoklevele Casa de Rombléról és a banki hitelhez szükséges írás Xosé király aláírásával. A király bármikor szívesen segítene fia hű bajtársainak gyermekén.
A szolgáló bókolva eltávozott, mi pedig elképedve bámultuk az iratokat, amin valóban ott díszelgett Xosé király remegő aláírása.
– Még jó, hogy nem ölted meg! – Szóltam Arnauhoz enyhe nehezteléssel a hangomban. Ő a korábban engem tartó karját ropogtatta.
– Mégis hogy voltál képes… – Válasz helyett bájosan mosolyogtam rá. – Nem azt mondtad, sosem varázsolsz rám?! – Dünnyögte maga elé Arnau.
– Magamra varázsoltam.
Arnau nem válaszolt, belefeledkezett az oklevelekbe. Percekig tanulmányozta az írásokat: Casa de Romble birtoklevelét, és a másikat, amiben Bölcs Xosé király személyesen vállal kezességet a hitelért, amit Arnau felvehet a birtokai felújítására. Majd megrázta magát, és mélyről jövő sóhajjal felém fordult.
– Nem tudtunk meg semmit Caviától! Ha kicsit megropogtattam volna a csontjait, biztos elárulja…
– Akkor most nem a birtokleveleidet szorongatnád a királyné rózsalugasában, hanem a cellád rácsait – a szerencsésebb esetben. Különben elárulta magát. A nagyanyámmal akar baszakodni, ha jól használom az imént tőled ellesett szót.
Arnau megengedett magának egy félmosolyt.
– Elnézésedet kérem a kirohanásomért, – bókolt irányomba. – De meg kell, hogy valljam, számomra kevés erre a bizonyíték.
– Valahol logikus. A király haldoklik, Lyria bár várandós, a szülés kimenetele idős kora miatt bizonytalan, ráadásul a rabassziári perszonáluniót nem sok nemes támogatná. Xosé másik lánya ki tudja, merre jár. Maradt Miasol és én. Ha hozzád megyek, azzal éket ver nagyanyám és köztem, illetve gyengítheti az esélyeimet, ha be akarok szállni a trónért folytatott harca.
Arnau felhúzta a szemöldökét.
– “Ha”? Miért? Nem akarsz? Mármint nem akarod a trónt?
– Nem akarok Miasol bábja lenni! – Sóhajtottam keserűen. – De, ha mégis hozzám kerülne a korona, egy gyengébb uralkodóval lenne dolga Caviának, aki híján van a saját befolyásnak és potenciális támogatásnak, viszont a kancellár lekötelezettje. Így Caviának, ha az én uralkodásomra kerülne sor, akkor sem kellene féltenie a hatalmát.
– Akkor nincs mit tenni – húzta ki magát Arnau, és óvatosan végigsimította arcomat. – Köszönöm ezt a pár napot, mindig az emlékeimben fogom őrizni. – Gyengéden kezetcsókolt, és a lugast lezáró kis kovácsoltvas kertkaput kereste tekintetével.
– Akkor ennyi? Elmész? Megkaptad, amit akartál? – Kérdeztem felháborodottan.
– Én sosem kaphatom meg, amit akarok, Mireia. – Válaszolt búsan Arnau.
– Nem akarsz már feleségül venni?
– Szeretnélek, de nem lehet. – Tekintetem a kezében nyugvó írásokra vándorolt. Ezért jött Derasban, megszerezte. Én most már csak egy felesleges kockázat vagyok a számára. De nem engedhettem csak úgy el. Valamit még meg kellett próbálnom. Eszembe jutott egy őrült ötlet. Büszkeségemet sutba dobva édesen Arnaura mosolyogtam.
– Badarság! Három nap a bálig. Mindenki ott lesz, aki számít! Ez a tökéletes alkalom. – Kezeit gyengéden a kezeimbe fogtam, és játékosan a szemébe néztem. – Házasodjunk össze!
