Találkozások 26. rész

Arnau

– Hogy érted, hogy nem vagyunk jegyesek? – Szegezte nekem a nehéz kérdést Mireia. A válasz persze az volt, hogy valahol mélyen mindig is úgy érzetem, hogy összetartozunk, hogy jegyeseknek kellene lennünk. De az én érzelmeim ezen a ponton nem sokat számítottak.

– A nagyanyád két és fél éve megkeresett Rafelt és engem a seregben. A háború közepén, csak hogy felbontsa az eljegyzésünket. – Válaszoltam, miközben szédüléssel küszködve megpróbáltam feltápászkodni. Nem tudom, mi okozta a szédülést: visszatérő emlékeim kavargása, vagy a tudat, hogy hamis reményekbe ringattam magam, és talán Mireiát is. – Sajnálom, ami… kettőnk között történt… De azt hiszem, nincs mit tenni.

Mireia nem értette, vagy nem akarta elfogadni, amit mondtam neki. Nem hibáztattam érte, ha nem éltek volna újra élénken elmémben annak az estének az emlékeim, talán én is kerestem volna a kiutat, én is megpróbáltam volna kisebbíteni Miasol akaratának a súlyát. Meg is tettem, évekkel ezelőtt, északon. De az már rég volt, és most újra emlékeztem, nem csupán jegyességünk felbontására, de arra is, milyen nehéz volt beletörődnöm. Nem volt bennem erő, hogy feltépjem a régi sebeket.

Mireia ezt persze nem tudta, vagy nem érdekelte. Magyarázatot akart, és hogyan is hibáztathattam volna érte? Elmondtam hát neki mindent, a legjobb tudásom szerint, miközben az elkeseredés egyre nagyobb súllyal nehezedett rám. Mira még nem volt rá felkészülve, hogy feladja, a kiutat kereste.

– Nagyanyám az irántad való eljegyzésemre hivatkozva utasította vissza a nem kívánt kérőimet. Nem egyszer. És ez az előnyünkre válhat. Egész Deras tudja, hogy téged gyászollak, hogy téged… szeretlek.

Igen, sokan tudják, gondoltam magamban. Olyanok is, akik minden információban fegyvert, minden emberben eszközt látnak.

– A kancellár is… – suttogtam magam elé, keserű epét ízlelgetve.

– Hogy jön ide a kancellár?

Hogy hogy? Az a külföldi kurafi kihasznált. Feltörte az elmémet, kihasított belőlem egy darabot és újraírta az emlékeimet. Átokverte felkapaszkodott tintanyaló, azt hiszi bármit megtehet. Mert ezidáig ez így is volt. De legfőbb ideje, hogy szembesüljön tettei következményeivel!

Mireia továbbra is magyarázatot akart, talán én mondtam valamit, de eddigre már kívülről, a düh ködén keresztül szemléltem cselekedeteimet. Felpattantam Szent Remund kriptájának hideg kövéről és bosszúvágytól fűtve megindultam kicsavarni a kancellár nyakát.

– Lassíts Tesze! – Állta utamat Tarcal. Kitartott bal kézzel lépett elém, szemében aggodalom tükröződött. Pár száz méterre járhattam a kriptától, ősi sírkövek között a derasi temetőben. Cesarék sírköveknek dőlve fújtattak, és Tarcal is kissé szaporábban vette a levegőt. Futottak, hogy utolérjenek, villant a fejembe a gondolat. Feleslegesen tették.

– Dolgom van, Tarcal. – Megpróbáltam ellépni mellette, de ahogy én oldalra sasszéztam ő is velem együtt lépett.

– Azt látom, Arnau. De a dolog megvár, amíg te bevárod az ép eszed és a jobbik éned.

– Kurvára elegem van a kéretlen tanácsaidból és a hamis bölcsességedből. Csak azért, mert lassan beszélsz még nem leszel megfontolt. Csak a szavakat keresed! – Kiabáltam Tarcal képébe és feltoltam az utamból. A quni nem akart érteni a szép szóból, belém kapaszkodott és nem engedett.

– Ez igaz. De az is igaz, hogy sokszor láttam már ezt a nézést mások arcán. Valami hülyeségre készülsz.

– Igazságot fogok tenni! – Próbáltam lerázni magamról, sikertelenül.

– Az jó. Hogyan?

– Úgy, hogy végre utamra engedsz!

– És utána? – Kérdezte, és elengedett.

– Utána? Megölöm a kancellárt… – Alig, hogy kimondtam a szavakat éreztem, hogy elveszítik az erejüket. A köd foszlani kezdett az elmémről, és gondolataimmal együtt kúszott vissza belém a kétség.

– Rendben. – Biccentett dühítő megértéssel és őszinteséggel a hangjában a quni. – Hogyan?

– Azt… nem tudom…

– Akkor várjuk meg Mireiát. Legutóbb napokig tartott mire a kancellár színe elé kerültél. A hercegnő segítségével könnyebb lesz.

Bólintottam, és bevártuk néhai jegyesemet. Elnéztem, ahogy Mireia közeledik, és azon gondolkodtam mit mondhatnék neki. Könyörögjek, hogy vesse el magától a jövőjét, kockáztasson mindent, és mégis jöjjön hozzám? Fogadkozzak, hogy elnyerem Miasol hozzájárulását? Minden ötlet, minden gondolat keserű ízt hagyott a számban. Nem bírtam Mirához szólni, sem a szemébe nézni, ezért még mielőtt odaérhetett volna hozzám folytattam sietős menetemet a kancellár felé.

Épp elég nehéz volt egyszer beletörődnöm Mira elvesztésébe, pedig akkor még nem is tudtam, hogy mit vesztettem tulajdonképpen. De most a kancellár valami perverz, gyűlöletes okból úgy intézte, hogy pár napra megízlelhessem a boldogságot, hogy aztán még elviselhetetlenebb legyen a veszteség érzete. Egyedül abban találtam vigaszt, hogy a Fellegvár felé masírozva felelevenítettem mind azt a tudást, amelyet a háború tanított nekem arról, hogyan lehet az elképzelhető legszörnyűségesebb fájdalmat okozni ellenségeinknek.

Kissé tovább tartott a kancellár elé jutnom, mint szerettem volna, és gyanítom, hogy ebben Mireia keze is benne volt. Először is ragaszkodott hozzá, hogy ő is velem tartson, holott elegendő lett volna, ha elintézi, hogy beengedjenek. Utána pedig megpróbált megváratni a Fellegvár kapujánál, alighanem abban reménykedve, hogy egy kupa sör Tarcalék társaságában majd lenyugtat. Ő Elvyra alakjában szépen besétált a Fellegvárba, nekem pedig meghagyta, hogy várjunk egy fertályórát valahol, mielőtt utána indulnék. Tarcalék persze azonnal a legközelebbi ivó felé vették az irányt. Alig foglaltunk helyet a Vándorlovaghoz címzett fogadó árnyas teraszán, Orenék, mintha mi sem történt volna, belekezdtek szokásos civódásukba. Rohadt idegesítő volt. Felhajtottam a sörömet és faképnél hagytam őket. Egyenesen a kapuhoz mentem, és nem tágítottam amíg a posztoló Arany Oroszlánok egyike el nem szaladt a hercegnőért.

Amíg vártam, Tarcalék is csatlakoztak hozzám. Az arcokon aggodalom tükröződött, de volt bennük annyi bölcsesség, hogy kussban maradtak.

Mireia végre a kancellár elé vezetett. Míg a felkapaszkodott kurafi irodája felé tartottunk a lassan parázzsá apadó dühöm újra lángra kapott. Gondolatban újra és újra kiosztottam, újra és újra megaláztam és elégtételt vettem. A lábaim előtt könyörgött megbocsátásért, de tőlem hiába is várt könyörületet. A valóság azonban egészen máshogy nézett ki.

A ritkuló hajú, olajtól csillogó szakállú kancellár, esetlen kabátkájában most is a túlméretes íróasztal túloldalán ült. Arcán fensőbbséges mosoly trónolt, ahogy az előtte heverő papírhalmok mögül felnézve megszólított minket.

– Á! Deras hercegnője és délceg jegyese! Miben állhatok a szolgálatukra?

– Hogy miben? Szerintem már tett éppen eleget, maga senkiházi hazug alak! – Szakadt ki belőlem a katartikus vád. Oda akartam lépni az asztalához, hogy fölé magasodhassak, és kellőképpen ráijeszthessek, de Mireia kezei váratlan erővel a felkaromra markoltak, és nem eresztettek. Féltem, hogy ha nagyobb erővel próbálom ellökni magamtól, még kárt teszek a hercegnőmben. De ettől még nem fogtam vissza a tirádámat. Amit eddig csak a fejemben forgathattam, most végre a kancellár szemébe is vághattam. – Mit képzel magáról? Minek néz engem? Megerőszakolta az elmém! Megérdemelné, hogy kibelezzem! Ennél kevesebbért is ontottak már vért! Nyomoronc! Átkozott jöttment! Válaszoljon! Miért? Miért tette ezt velem? Válaszoljon, a panteonra, válaszoljon!

Képzeletemben Cavia eddigre már elfehéredve a lábaim előtt esdekelt. De a valódi kancellárról lepergett az indulatom. Rezzenetlen tűrte szidalmaimat, még a szempillája sem rebbent. Mit tehetnék még? Vessem rá magam?

– Befejezte? – Öntött olajat a tűzre az álnok alak.

– Átkozott kurafi! Kétkulacsos áruló! Kitekerem a nyakát!

– Látom visszatértek az emlékei. – Fonta össze az ujjait, könyökére támaszkodva a kancellár. – Pár nappal korábban a vártnál, ami azt illeti. Talán meglátogatták a néhai érsek sírboltját?

– Igen. – Szólt közbe váratlanul Mireia is. A hangja érthetetlenül nyugodt és csendes volt, ami persze még kirívóbbá tette a kiabálásomat. A disszonancia visszarántott a valóságba és belém fojtotta a szót. – Úgyhogy pontosan tudjuk, hogy mit tett. Már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mégis miért?

– Kedves Hercegnő, Ön is tudja jól, milyen reménytelenül romantikus alkat vagyok. Nem hagyhattam, hogy Önök ketten eltékozolják a szerelmüket! – Válaszolta a kancellár. Nem tudtam, hogy gúnyolódik, vagy azt gondolja annyira hülye vagyok, hogy ezt beveszem.

– Tudja kivel baszakodjon, maga anyaszomorító pondró! Megmutatom én magának, hogyan bánnak Escarban az ilyen férgekkel! – Ordítottam a képébe. Előrébb léptem volna, de Mireia rámarkolt a felkaromra, és amíg én sajgó izmaimmal voltam elfoglalva átvette a szót.

– Kancellár úr, ennél többet reméltem Öntől. Nem Ön az egyetlen, aki képes mások elméjével játszani. – Fenyegette meg Mireia is a kancellárt.

– Természetesen megpróbálhatja. De, és javítson ki, ha rosszul gondolom, ha bizonyos lenne benne, hogy képes erre, nem vesztegette volna az idejét a kérdéssel. Nem, kedves Hercegnő, Ön is tisztában van vele, hogy ez – kopogtatta meg homlokát – bizony kemény dió. Ami azt illeti, némi büszkeséggel tölt el a tudat, hogy még drága nagyanyja, akit remélem jól szolgál az egészsége, is kénytelen olykor kérdéseket feltenni nekem. Ellenben, ha már a kérdéseknél tartunk, hadd tegyek fel én is egyet, ami szerintem sokkal fontosabb annál, hogy az indokaimat firtassuk. Ha megtehetnék, kitörölnék az elmúlt pár napot az elméjükből? Kedves Atenas úr, azt kívánja bárcsak távol tartotta volna magát a Hercegnőtől?

– Nem, soha! – Szaladt ki belőlem a válasz. Nem tudom miért méltattam válaszra a gonosztevőt, de a kérdése mellbe vágott. Egész idáig azzal voltam elfoglalva, hogy Cavia milyen szenvedésre kárhoztatott azzal, hogy újra le kell mondanom Mireiáról. De így legalább belekóstolhattam milyen az, amikor Mirát a magaménak tudhatom.

– Én Ön, Hercegnő? Azt kívánja, bárcsak ne keresztezték volna egymást az útjaik Atenas úrral?

– Természetesen nem. – Válaszolta Mireia. Szavai keserédes balzsamként omlottak rám.

– Nos, akkor talán ezen gondolkodjanak egy keveset. A néhai királynő rózsakertje különösen kellemes ilyenkor.

Nem tudom miért, de erre nem volt mit válaszolni többé. Mireia is így érezhette, mert belém karolt és elkezdett – meglepő erővel – az ajtó felé húzni. Mialatt Mireia a Fellegvár belseje felé vezetett fejben újra játszottam az előbbi beszélgetést. Hát ez nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Hamarosan ápolt pázsiton lépkedtünk délceg bokrok és pompás virágok között. Ahogy a szél beletúrt Mireia hajába és a nap lágy sugarai az arcainkat simogatták, a helyzetünk valótlannak tűnt. Kerestem a szavakat, de nem tudtam mit mondhatnék.

A kancellár egyik írnoka, kerekfejű, kopasz alak sietett utánunk. Nem tartott sokáig, hogy felismerjem a kancellárhoz tett első látogatásom idejéről. Kazemír. Egy tekercset szorongatott a kezében. Lehunyt szemmel, behúzott vállakkal nyújtotta oda nekem, én pedig azon gondolkodtam Mireia falazna-e nekem, ha itt és most megölném a nyomorultat.

– Atenas uraság birtoklevele Casa de Rombléról és a banki hitelhez szükséges írás Xosé király aláírásával. A király bármikor szívesen segítene fia hű bajtársainak gyermekén. – Magyarázta az álnok írnok.

Én csak álltam és meredtem figyeltem Kazemírt, ahogy ő elsietett vissza, a Kancellária irányába. Mireia nem hezitált, és már ki is tekerte az irományt.

– Még jó, hogy nem ölted meg!

Kit? A kancellárt vagy Kazemírt? De miért is nem öltem meg őket? Mireia visszafogott, méghozzá olyan erővel, amire varázslat nélkül bizonyosan nem lenne képes. Először a kancellárék tagadják meg tőlem a szabad akaratot, aztán a szerelmem.

– Mégis, hogy voltál képes… Nem azt mondtad sosem varázsolsz rám?!

– Magamra varázsoltam. – Kerülte el az egyenes választ Mireia, és az orrom alá nyújtotta az okleveleket.

Ott szerepelt rajta feketén-fehéren minden, amit akartam. Pecsétes nemeslevél és hiteles birtoklevél, Arnau Atenas nemesúr nevére címezve. És végül egy kezeslevél, egyenesen a királytól. Ezzel akár a roccamarei bankárokhoz is bekopoghatok, gondoltam. Amikor Derasba értem nem vágytam semmi másra, csak ezekre az irományokra. Ezekkel felvértezve hazatérhetek, és gondoskodhatok szüleim otthonának felújításáról, családom nevének fennmaradásáról.

De most üresnek tűntek a lapok, hidegen hagytak a pecsétek. Mert, ha kapva kapok rajtuk, az azt jelenti, hogy elfogadom az elkerülhetetlent és búcsút inthetek Mireiának. Gondolataim óhatatlanul vissza sodródtak az elmúlt napok eseményeihez, elvégre amíg azokkal vagyunk elfoglalva elodázhatjuk a véget.

– Nem tudtunk meg semmit Caviától! Ha kicsit megropogtattam volna a csontjait, biztos elárulja… – Tártam szét a kezeim tanácstalanul. Mira a kezemben tartogatott papírok felé bökött.

– Akkor most nem a birtokleveleidet szorongatnád a királyné rózsalugasában, hanem a cellád rácsait – a szerencsésebb esetben. Különben elárulta magát. A nagyanyámmal akar baszakodni, ha jól használom az imént tőled ellesett szót.

– Elnézésedet kérem a kirohanásomért, de meg kell, hogy valljam, számomra kevés erre a bizonyíték.

– Valahol logikus. – Merült bele a magyarázatba Mireia. – A király haldoklik, Lyria bár várandós, a szülés kimenetele idős kora miatt bizonytalan, ráadásul a rabassziári perszonáluniót nem sok nemes támogatná. Xosé másik lánya ki tudja, merre jár. Maradt Miasol és én. Ha hozzád megyek, azzal éket ver nagyanyám és köztem, illetve gyengítheti az esélyeimet, ha be akarok szállni a trónért folytatott harca.

Könnyed természetességgel sorolta a neveket és okokat, természetesnek véve, hogy követem a mondanivalóját, holott számomra ez sem könnyű sem természetes nem volt. A Derasban eltöltött évek bizony nyomot hagytak Mireián.

– “Ha”? Miért? Nem akarsz? Mármint nem akarod a trónt?

– Nem akarok Miasol bábja lenni! – Sóhajtott keserűen. – De, ha mégis hozzám kerülne a korona, egy gyengébb uralkodóval lenne dolga Caviának, aki híján van a saját befolyásnak és potenciális támogatásnak, viszont a kancellár lekötelezettje. Így Caviának, ha az én uralkodásomra kerülne sor, akkor sem kellene féltenie a hatalmát.

Ez volt hát az oka. A kancellár Mireia ellen akart felhasználni. Valahol megnyugvással töltött el a gondolat, és megkönnyítette, amit mondani akartam. Végtére is, már nem Miasol parancsát teljesítettem, hanem Miráért tettem. Még egyszer, utoljára megsimítottam hercegnőm arcát.

– Akkor nincs mit tenni. Köszönöm ezt a pár napot, mindig az emlékeimben fogom őrizni.

Gálánsan kezet csókoltam és megpróbáltam hátat fordítani Mireiának, amíg még volt rá elég erőm.

– Akkor ennyi? Elmész? Megkaptad, amit akartál? – Szegezte nekem az igazságtalan vádat Mireia.

– Én sosem kaphatom meg, amit akarok, Mireia.

– Nem akarsz már feleségül venni?

– Szeretnélek, de nem lehet. – Nem bírtam Mira szemébe nézni, tudtam, hogy akkor végleg elhagyna az erőm.

– Badarság! Három nap a bálig. Mindenki ott lesz, aki számít! Ez a tökéletes alkalom. – Mireia megragadta a kezeimet. Éreztem, hogy a tekintetemet keresi. Nem bírtam tovább, a szemébe néztem. – Házasodjunk össze!

Kierőltettem magamból egy keserű kacajt, pedig őszintén szólva nem találtam különösebben humorosnak Mira tréfáját. De ő nem nevetett, sőt kissé sértettnek tűnt. Pont olyan arckifejezést vágott, mint mikor gyerekkorunkban Rafellel az ő kárára viccelődtünk.

– A panteonra! Komolyan mondod? Még, ha meg is tehetnénk, milyen jövő várna ránk? Nincstelenként vándorolnánk a világban, Miasoltól rettegve.

Mira egy röpke pillanatra elgondolkodva nézett rám. Fejét oldalra billentette, majd egy nagyot sóhajtott. Mikor végre megszólalt szavai kedvesen és halkan szaladtak ki az ajkán, de én azért éreztem a mélyükön vibráló elfojtott indulatot.

– Ezt a marhaságot meg ki ültette el a fejedben? Nem mágiával tették, ellenőriztem. Várj, ne is mondj semmit, Rafel mondta, igaz?

– Meglehet. – Feleltem lemondóan.

– Először is: mi soha nem leszünk nincstelenek. Az istenekre, nézd már meg mit szorongatsz a kezedben! Rám pedig vár Arbolado kastély! Észak lehet, hogy romokban hever, de még így is főméltóságok vagyunk, vagy elfelejtetted?

Igen, ötlött az eszembe. Olyan régóta ettem a zsoldosok kenyerét, hogy egynek éreztem magam velük. És nem voltam biztos benne, hogyan emelkedhetek felül ezen az érzésen. De a Hercegnőmnek persze igaza volt, az Atenas birtok a hazatértemre várt északon, mint ahogy őrá várt a Gabaldonok ősi otthona. Mireia hagyta, hogy végig gondoljam a dolgot, de még mielőtt megszólalhattam volna, folytatta a kioktatást.

– Másodszor meg: éppen, hogy most döntöttem el, hogy nem fogok többé rettegni Miasoltól. Mióta családját vesztett kislányként délre hoztak mást sem tettem, csak rettegtem Nagyanyámtól, próbáltam megfelelni neki, és az árnyakban lázadtam. Itt az ideje, hogy kilépjek a fényre. És sokkal könnyebb lenne, ha ott lennél mellettem.

– Biztos vagy benne?

– Igen, és ha még egyszer meg mered ezt kérdezni, békává változtatlak, Arnau Atenas!

Magamhoz húztam és megcsókoltam a hercegnőmet. Végre helyénvalónak éreztem, hogy egy színpompás virágoskertben vagyunk, és nem zavart többé a ragyogó napfény sem.

– Akkor mire várunk? Szökjünk meg!

– Nem Arnau, megmondtam, hogy nem fogok bujkálni. Nem fogok félelemben élni. Három nap a bálig, annyit kibírunk. És akkor az egész ország színe előtt, emelt fejjel fogunk összeházasodni.

– Nagyanyád is ott lesz?

– Igen. – Válaszolta Mireia dacosan a szemembe nézve.

– És biztos vagy benne, hogy engedni fogja? – Emlékeimben Miasol Gironda fenyegető árnyék volt csupán, de akár halálos veszedelmet is jelenthetett. Ha csak a mesék fele igaz, Umbralodo boszorkánya akkor is a királyság leghatalmasabb varázslója.

– Nem lesz más választása, ha maga Xosé király ad minket össze!

– Azt hittem a király a halálos ágyán fekszik.

– Részletkérdés. – Válaszolta Mireia tettetett magabiztossággal. – Megoldom.

– És én mit tegyek?

– Nem sok mindent tudsz tenni. Húzd meg magad. Beszélj végre Tarcalékkal, és fogadd őket a zsoldodba. Szükséged lesz rájuk. Miasol eddig talán nem tudott rólad, de arról bizonyosan hírt kap, hogy most itt vagy, és hogy mennyi időt töltöttünk együtt. Nem szeretném, ha megneszelné a tervünket, és megpróbálna eltenni téged láb alól. – Magyarázta, féltéssel a hangjában. Biztatóan bólintottam. – És Adrasteiára kérlek, menj el végre egy borbélyhoz, szabóhoz, szerezz be egyet a Vörös Harald féle díszes kardokból, és csinosítsd ki magad rendesen! Vágyom rá, hogy hozzád menjek Arnau, de azért mindennek van határa! – Csattant fel eltúlzott undorral. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Azt mondtad, hogy jól áll nekem a farsetto.

– Jól, főleg, hogy ilyen feszes. Mindenképpen elrakjuk későbbre. – Mondta a mellény fűzőjével babrálva. – De az esküvőmön a vendégek azt lássák, hogy egy daliás escar nemesúrhoz, a Sámánháború hőséhez, Észak grófjához megyek feleségül.

– Most akkor mégis José Mariával házasodsz össze?

– Te nem vagy igaz, Arnau Atenas! – Utánozta Almányt a hercegnőm, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolt.

Az ajkának az ízét még akkor is a számon éreztem, amikor becsapódott mögöttem a Fellegvár nehéz kapuja. Mireia egészen eddig kísért, bár illedelmes távolságot tartva. Még magamon éreztem a tekintetét, ahogy kisétáltam a királyi várból. Előttem, ameddig a szem ellát, hatalmas hangyabolyként terült el a város. Emberek ezrei, mit sem sejtve a történésekről, élték odalenn az életüket. Szerettek, dolgoztak és mulattak, nap mint nap, tudomást sem véve rólam, rólunk. De valahol köztük ott lapult a gonosz. Visszahúzódott a sötétbe, sebeit nyalogatta talán, de ártó szemeivel most is minket vizslatott, és a bosszút forralta.

Mireiának sok mindenben igaza volt. Ideje volt leszámolni a félelemmel. Előbb, vagy utóbb persze sort kell majd kerítenem a szabóra, és legelőször beszélnem kell Tarcalékkal. De abban tévedett, hogy a boldogságunkért és a biztonságunkért mindössze annyit tehetek, hogy meghúzom magam.

A nap már a nyugati horizont felé közeledett, mire visszaértem a Vándorlovag fogadóhoz. Tarcaléket ott találtam a szőlővesszőkkel futatott teraszon, ahol a Fellegvárba bocsátásunk előtt is helyet foglaltak. Oren ölében egy tenyeres-talpas fiatal lány, talán az egyik felszolgáló, feszengett, szabadulást keresve. Yaven tőrével az életbölcsességeit rögzítette az asztallapba, Almány és Tarcal beszélgetésbe feledkeztek furcsa nyelvükön. Cesart csak némi nézelődés után fedeztem fel a fogadó belső részében. Khayrati módra a földön ülve hallgatta egy kisebb – többnyire fiatalokból és serdülőkből álló társaság tagjaként – egy ősz szakállas, látólencsés férfi előadását, aki a felém sodródó szavak alapján, valamiféle mondvacsinált utazás során átélt kalandjairól mesélt.

– Engedd szabadon a hölgyet, Oren, hogy kiszolgálhasson! Porzik a szám. – Foglaltam helyet társaim asztalánál.

A lány megkönnyebbülten elsietett, Oren pedig ragadozó mosollyal felém fordult.

– Csakhogy megjöttél, Tesze. Ez az átokverte fogadó rohadt drága, túl flancos, és a helyiek megjátsszák az erényt. A fejükbe szállt a magaslati levegő. Én azt mondom, irány a Vaskapitány, vagy a Hattyú és Kacsa, mindegy csak lent legyen a városban!

– Nemsokára mehetünk, de előbb beszélni szeretnék veletek. – Válaszoltam, elsősorban Tarcalnak címezve a szavaimat.

– Él még a kancellár? – Kérdezte Yaven, tőrével még mindig az asztallapot piszkálva. Ha jól láttam egy egyszerűségében is kifejező vonalrajzot készített, túlméretes nemiszervekkel, szokásához híven. Most éppen az aláírásául szolgáló X-et metszette a fába. Közben a qunik is érdeklődve felém fordultak.

– Egyelőre. – Feleltem, majd nagyot sóhajtva belekezdtem a beszélgetés legnehezebb részébe. – Szeretném, ha a szolgálatomba állnátok!

Elővigyázatosabban kellett volna megválasztanom, hogy mikor szólalok meg. Oren majdnem belefulladt a sörbe, amit a szavaimat hallva félrenyelt. Yaven kezében megcsúszott a kés, és megvágta az ujját. Almány önelégülten felkiáltott.

– Végre!

– Hogy érted, hogy végre? Ez a legnagyobb hülyeség, amit hallottam. – Nyomta el a köhögését Oren. – Még, hogy Tesze osztogassa a parancsokat!

– Arnau Atenasnak hívnak, és a családom gyökerei mélyebbre nyúlnak Escar földjébe, mint a Kopasz-hegység bányái! – Mordultam rá a parasztfiúra. Éreztem, hogy elfut a méreg. Alighanem épp azért, mert az elevenembe talált. Elvégre a saját kétségeimet hallottam megszólalni Oren hangján. Nyugalmat erőltettem magamra, mielőtt folytattam volna. – De félreérted a szándékaimat. A segítségetekre van szükségem, és viszonozni akarom. És nem csak azt, amit ezután tesztek majd értem, meg akarom hálálni, hogy magatok mellé vettetek Rafel halála után. Nélkületek soha nem tértem volna haza a háborúból.

– Te épp annyit tettél értünk, mint mi érted. – Húzta halvány mosolyra a száját Tarcal. Oren már épp ellenkezni próbált volna, de az asztal alatt valaki gyorsan bokán rúgta. – De megfordult a fejemben, hogy ha már valami puccos nemes uracs szolgálatába kell ajánlanom magunkat, akkor az inkább te legyél, mint valami kornyikáló páva.

– Köszönöm, Tarcal.

– Egy feltétellel. – Csapott az asztalra Yaven. – Leszek az embered, de azt hiába várod, hogy hajbókoljak, meg talpat nyaljak.

– Sajnálom, hogy így gondolod. A talpnyalás hagyományosan része a csatlósok mindennapi feladatainak, különben hogyan fényesítenéd ki a csizmám alját? – Mondtam a mosolyomat rejtegetve.

– Bazd meg Tesze! – Válaszolta jókedvtől csillogó szemmel.

– Akkor megegyeztünk. – Tett pontot a beszélgetés végére Tarcal.

– És mi az első feladatunk, dicső vezér? – Kotnyeleskedett közbe Almány. Tarcal őszinte meglepetéssel az arcán fordult a húga. Teret sem engedve a bátyja akadékoskodásának, Almány nagy lendülettel folytatta. – Merényletet szervezünk a kancellár ellen? Eltesszük láb alól Mireia kérőit? Esetleg a nagyanyját? Vagy egyenesen észak felé vesszük az irányt? Mutasd az ellenséget, a többit bízd ránk!

– Ránk? Nincs semmiféle ránk! – Intette le Tarcal a húgát. Látszott, hogy ezt a beszélgetést még le kell folytatniuk, de előtte a végére akartam járni a mondandómnak.

– Egyik jobb ötlet, mint a másik, és idővel sort kerítünk rájuk. – Bólogattam. – De más tervem van. Megkeressük Agancs atyát, és ezúttal gondoskodunk róla, hogy örökre halott maradjon.