Mireia

A királynő rózsakertjében eltökélten néztem Arnaura, miután férjemül kértem. Ő egy pillanatra meglepődött, majd a képembe nevetett. Nem ilyen reakcióra számítottam. Igyekeztem visszatartani a kétségbeesésemet, miközben magabiztos arckifejezést erőltettem magamra. Erre Arnau is összeszedte magát.

– A panteonra! Komolyan mondod? Még ha meg is tehetnénk, milyen jövő várna ránk? Nincstelenként vándorolnánk a világban, Miasoltól rettegve.

Egy pillanatig őszinte aggodalommal vizsgáltam meg mágikus szemekkel Arnau elméjének épségét. Ki tudja, nem bájolt-e valaki új varázslatot belénk, miközben Kedvesem visszatartására koncentráltam. Úgy tűnt, tiszták vagyunk. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Ezt a marhaságot meg ki ültette el a fejedben? Nem mágiával tették, ellenőriztem. – Arnau bűnbánó arckifejetését látva rögtön láttam a választ. Pont így nézett gyermekkorában, amikor bátyám valamilyen hülyeségbe rángatta bele. – Várj, ne is mondj semmit, Rafel mondta, igaz?

– Meglehet. – Felelte lehajtott fejjel. Tőlem telhető türelemmel a hangomban elkezdtem elmagyarázni neki a dolgok állását.

– Először is: mi soha nem leszünk nincstelenek. Az istenekre, nézd már meg mit szorongatsz a kezedben! Rám pedig vár Arbolado kastély! Észak lehet, hogy romokban hever, de még így is főméltóságok vagyunk, vagy elfelejtetted?

Arnau komoran bámult maga elé. Hagytam, hogy kicsit eméssze a hallottakat. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólt, így folytattam én.

– Másodszor meg: éppen, hogy most döntöttem el, hogy nem fogok többé rettegni Miasoltól. Mióta családját vesztett kislányként délre hoztak mást sem tettem, csak rettegtem Nagyanyámtól, próbáltam megfelelni neki, és az árnyakban lázadtam. Itt az ideje, hogy kilépjek a fényre – mondtam tettetett magabiztossággal. Majd az elutasítástól tartva óvatosabban hozzátettem: – És sokkal könnyebb lenne, ha ott lennél mellettem.

– Biztos vagy benne? – Kérdezte Arnau, de már nem a kétséget, hanem az őszinte örömöt láttam tükröződni az arcán.

– Igen, és ha még egyszer meg mered ezt kérdezni, békává változtatlak, Arnau Atenas! – Feleltem nevetve, mire magához húzott és megcsókolt.

– Akkor mire várunk? Szökjünk meg! – Búgta csábító hangon, még mindig karjaiban tartva. Eltoltam magamtól.

– Nem Arnau, megmondtam, hogy nem fogok bujkálni. Nem fogok félelemben élni. Három nap a bálig, annyit kibírunk. És akkor az egész ország színe előtt, emelt fejjel fogunk összeházasodni.

– Nagyanyád is ott lesz? – Kérdezte óvatosan.

– Igen. – Feleltem eltökélten.

– És biztos vagy benne, hogy engedni fogja? – Folytatta Arnau a kételkedést, és jogosnak éreztem.

– Nem lesz más választása, ha maga Xosé király ad minket össze! – Feleltem, és reméltem, hogy nem veszi észre kétségeimet.

– Azt hittem a király a halálos ágyán fekszik. – Aggályoskodott tovább Arnau.

– Részletkérdés. Megoldom. – Muszáj lesz… tettem hozzá gondolatban.

– És én mit tegyek? – Kérdezte, és újra a kezeibe temette kezeimet. Gyorsan hadarni kezdtem a tennivalókat, hogy ne terelje el a figyelmemet Jegyesem közelsége.

– Nem sok mindent tudsz tenni. Húzd meg magad. Beszélj végre Tarcalékkal, és fogadd őket a zsoldodba. Szükséged lesz rájuk. Miasol eddig talán nem tudott rólad, de arról bizonyosan hírt kap, hogy most itt vagy, és hogy mennyi időt töltöttünk együtt. Nem szeretném, ha megneszelné a tervünket, és megpróbálna eltenni téged láb alól. És Adrasteiára kérlek, menj el végre egy borbélyhoz, szabóhoz, szerezz be egyet a Vörös Harald féle díszes kardokból, és csinosítsd ki magad rendesen! Vágyom rá, hogy hozzád menjek Arnau, de azért mindennek van határa! – Persze Arnau átlátott zavaromon.

– Azt mondtad, hogy jól áll nekem a farsetto. – Mondta, és játékosan kihúzta magát. 

– Jól, főleg, hogy ilyen feszes. Mindenképpen elrakjuk későbbre. – Mondtam a mellénye fűzőjével babrálva. Majd nagyot sóhajtva erővel eltoltam magamtól. – De az esküvőmön a vendégek azt lássák, hogy egy daliás escar nemesúrhoz, a Sámánháború hőséhez, Észak grófjához megyek feleségül.

– Most akkor mégis José Mariával házasodsz össze? – Kekeckedett a Lovagom.

– Te nem vagy igaz, Arnau Atenas! – Vágtam rá Almány modorában, majd magamhoz húztam, és csókkal bizonyítottam elkötelezettségemet.

Még egy jó fertályórányít töltekeztem Arnau ölelésében, majd összeszedtem magam, és a illőnél bizalmasabb modorban visszakísértem Jegyesemet a királyi vár kapujához. Már magamon éreztem az árnyas tornácok alól és a palota beugróiból, a fák takarásából kémlelő udvaroncok és szolgálóik nyílt vagy rejtett vizsgalódását. Egy darabig vágyakozva néztem Arnau után, aki egy intrikáktól mentes, egyszerűbb világ ígéretét hordozta: északi haramiákét, a szabadságukért bármire képes szökevény suciókét, és a sámánhorda hátrahagyott pusztítását és átkait. Majd szembenéztem saját ellenfeleimmel: a főváros unatkozó, de mindenre elszánt intrikusaival. És ha őszinte akartam lenni magamhoz, az előbbi vonzóbbnak tűnt.

Az egyik árnyékos tornácon éppen Almerique del Vio vitatkozott Elvyrával, elindultam hát feléjük.

– Hogy érted, hogy nem tartozol nekem számadással? – Sziszegte indulattól fűtötten barátnőm felé az ifjú főúr. – Megfizettem a tudásod!

Sietős léptekkel feléjük vettem az irányt, ekkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem Elvyrát tájékoztatni, milyen üzleti ügyekbe keveredett a kis görénnyel. Elvyra vigyorából ítélve valami szellemességet válaszolt a főúri fattyúnak, aki erre paprikavörössé vált, és képen törölte a lányt. Az idő lelassult számomra. Láttam, ahogy Almerique keze előrelendült, láttam Elvyra hezitálását: macskaügyességével félreugorhatott volna Almerique ütése elől, de azzal az ártatlan nemeshölgy álcáját veszélyeztette volna. A lány arcán egy piros tenyér nyoma éktelenkedett. Barátnőm kérdőn nézett felém. Láttam, hogy jobbjával az ingujjába rejtett tőre felé kapna, hogy kibelezze ellenfelét, de nemet intettem neki. Az istenek is kevesek lennének rá, hogy megvédjék Isabel del Vio bosszújától. Az ifjú főúr még nem vette észre érkezésemet, nagyot taszajtott Elvyrán, aki az ütés erejétől hátratántorodott, és az udvar porában landolt. Messziről még durvábbnak hathatott Almerique akciója, mert a palotaudvaron posztoló Arany Oroszlánok közül több is lassú futással közeledett felénk. Látszott rajtuk, hogy nem akarnak odaérni, hisz ki akarna ujjat húzni a déli nemesség egyik leghatalmasabb sarjával, aki épp haragtartó, rossz természetéről ismert.

És ha elmegyek, vajon ki lesz, aki úgy-ahogy, de kordában tartja a kis ördögfajzatot?! Ki védi meg tőle, a barátaimat, ha Északra távozom? Ezt mindenképpen rendeznem kell, még az utazásom előtt.

Almerique és Elvyra közé ugrottam, aki úgy tűnik, arra készült, hogy bele is rúg földön fekvő ellenfelébe, de határozott fellépésem megállította. Várakozásra intettem a palotaőröket.

– Mégis mit jelentsen ez, drága Almerique? – Kérdezem határozottan a fiatal főnemes felé fordulva, miközben a hátam mögött Elvyrának nyújottam balomat, hogy felsegítsem. Almerique dühe fátyolán át meg sem hallotta a bizalmas megszólításom. Megilletődve nézett körbe, látta, a csoportunkat fürkésző ijedt vagy kíváncsi pillantásokat. 

– Ha mindenképpen tudni akarod, a Drága Barátnőd elárult téged egy erszény királypénzért! – Elvyra ruháját porolgatta, de nem állta meg válasz nélkül.

– Ez szemenszedett hazugság!

– Természtesen tisztában vagyok vele, hogy ez így nem állja meg a helyét, legalább két zsákocska arany kellene, hogy Elvyra egyáltalán fontolóra vegye az elárulásomat. – Válaszoltam Almerique-nek negédesen mosolyogva.

– Pontosan így volt – válaszolta, majd elkezdte felmérni, hogy valami nincs rendben nyugalmamat látván. Magamhoz intettem Elvyrát.

– Elmehetsz, Kedves! Nincs itt semmi látnivaló, – kiáltottam az udvarnak címezve. – Almerique úrfi egy kellemetlen böglyöt próbált elhessegetni de Cea udvarhölgy közeléből, de sajnos a nemeshölgyet találta el. Nyilván a bocsánatáért esedezik.

Almerique körbenézett, és maga is konstatálta a felénk irányuló figyelmet. Ragadozó-mosollyal fordult az udvaroncokhoz.

– Miért kérnék bocsánatot? A kis féreg pont azt kapta, amit megérdemelt. De Cea kisasszony, ha óhajtja ismét a szolgálatára leszek! – Nyújtotta ki a kezét Elvyra felé. 

Elvyra arcára volt írva a gyilkos szándék, gyorsan más mederbe kellett terelnem a beszélgetést.

– Igazán nemes ajánlat, Drágám! – Erőltettem mosolyt az arcomra és magam felé vontam Almerique Elvyra elé nyújtott kezét. Végre a kis pondrónak is feltűnt szokatlan szívélyességem.

– Mégis, mit jelentsen ez a bizalmas megszólítás, Hercegnő?”

– Talán valami nyugodtabb helyen vitassuk ezt meg, Jóuram, – feleltem és a karjába karoltam volna, de indulatosan elkapta azt. – Ne csinálj még nagyobb jelenetet Almerique, mindenki minket figyel! – Suttogtam továbbra is édesen mosolyogva felé.

– Nem megyek veled sehova!

– Rendben, akkor hát mit akartál annyira rólam Elvyrától? Kérdezhetsz engem is, nincs helye közöttünk titkoknak…

Almerique ingerülten a levegőbe csapott, majd felém fordult, arcán a leplezetlen gyűlölet mellett harag és zavarodottság tükröződött.

– Mégis, ki volt az a külhoni ficsúr, akivel a Királynő Kertjében andalogtál?

– Arnau Atenas. – Suttogtam féltve a világba Szerelmem nevét.

Hagytam, hogy feldolgozza a kapott tudást. Először erősen gondolkoznia kellett, hiszen az Atenasok nem tartoztak Escar azon nemesei közé, akinek a nevét a legfafejűbb úrfiak fejébe is erőszakkal beleverik a buzgó házinevelők. De aki egy kicsit is foglalkozott velem, annak tudnia kellett, ki is nekem Arnau. Almerique arcán először megkönnyebbült, majd kárörvendő mosoly terült szét.

– Tehát a kisbirtokos, félvér jegyesed visszatért halottaiból, te pedig mehetsz vele északra, és hercegnősködhetsz a romokon. A suciók hercegnője! Illik hozzád, Mireia!

Hagytam, hogy kikacagja magát. 

– Sok mindenben igazad van, Aranyom, de nem mindenben. Kezdésként Arnau és én már nem vagyunk jegyesek, a Nagyanyám felbontotta a jegyességünket még a sámánháború idején.

– Attól még elszökhetsz vele. Láttam, hogy néztek egymásra! Hisz szereted őt. – Biztatott rosszat sejtve a fiatal főúr.

– Acce bölcsessége szól belőled, Kedves Almerique, mégis Kemi meggondolatlansága kellene ahhoz, hogy így cselekedjek. Arnaunak valóban romokban van az északi birtoka a híradások alapján. Befolyásos támogatókra lenne szüksége, hogy helyrehozathassa. És mivel az én birtokaim is romokban hevernek, nincs lehetőségem arra, hogy segíteni tudjak rajta. És a legegyszerűbb módja számomra az anyagi javak szerzésének, ha magam is jól megyek férjhez. – Mondtam, és sokatmondóan Almerique-re mosolyogtam.

– Mégis ki lenne az a marha, aki elvesz, ha megtudja, hogy a volt-jegyesednek akarod juttatni a család vagyonát…

– Talán egy igen rangos család sarja, akinek gazdagságban meg sem kottyan Arnau csöppnyi birtokát rendbehozatni – búgtam, és kedveskedve visszatűrtem Almerique egy elszabadult göndör fürtjét a helyére. Idegesen elhúzódott tőlem. Majd komolyabbra váltottam a szót. – Nézd, én sem kedvellek különösebben, te sem engem, de ez működhet. Nekem sok pénz kell, neked magasrangú feleség…

– Anyám sosem menne bele…

– Anyádnak tanítvány… – Az ifjú del Vio arca elfehéredett a félelemtől, majd megjátszott magabiztossággal tagadni próbált.

– Mégis mire taníthatna téged…

– Elvyra de Cea kisasszony azért nem emlékezett a korábbi beszélgetésetekre, mert velem beszélgettél – mondtam úgy, hogy csak ő hallja, és kezeimből burkot formáltam, majd közelebb intettem Almerique-et.

A zavarodott ifjú érdeklődve a nézett, mi van a kezemben. Apró szikrák illúziói pattantak ki a tenyereim takarásában úgy, hogy csak a nemesifjú lássa azokat. A gyáva kis féreg ijedtében felsikoltott, majd vadul káromkodni kezdett. Kiáltására az Arany Oroszlánok, és a közelben maradt kíváncsiskodók ismét felénk fordultak.

– Megvan a bögöly!

Kiáltottam magyarázólag, magasra emeltem összezárt ökleimet, majd összenyomtam a képzeletbeli rovart, és összedörzsöltem kezeimet, mintha csak éppen megtisztogatnám a szennytől. Majd ismét Almerique-hez fordultam.

– Amikor del Vió grófné pár napja felkeresett az ajánlatával, még nem voltam ilyen motivált, hogy elfogadjam.

– Anyám nem fogja tűrni, hogy…

– Anyádat nem fogja érdekelni, hogy a szabadidőmben mihez kezdek magammal, amíg teljesítem az egyéb kötelezettségeimet. Szóval üzenem neki, hogy elfogadom az ajánlatát!

– Miből gondolod, hogy át fogom adni az üzenetedet? – Köpte a szavakat Almerique.

– Hogy tudni fogja, ha nem teszed, és megharagszik rád… – Arcán ismerős arckifejezés suhant át. Mintha magamat láttam volna, amikor épp valamely tükröződő felületben ellenőrzöm a megjelenésemet, amikor feltűnik mögöttem Miasol. A csapdába esett vad nézhet így. Egy pillanatra szinte megsajnáltam Almeriquet, majd láttam a gonoszságot átsuhanni a tekintetén.

– Ha az asszonyom leszel, megtanítalak a jómodorra – sziszegte, és ütésre emelte a kezét. Varázslattal megacéloztam izmaimat, és a levegőben kaptam el a felém lendülő öklét.

– Nem! – Éreztem, hogy ujjaim alatt ropognak Almerique ujjpercei. Az ifjú arca megvonaglott a fájdalomtól, de legalább volt annyira fegyelmezett, hogy ennek látványosabb jelét nem adta.

– Anyám megöl… vagy megbüntet, ha megtudja, hogy varázslatot mondtál rám! – Suttogta gyűlölettel teli hangon. A föld felé lökve elengedtem az öklét.

– Magamra varázsoltam – válaszoltam halkan, és magabiztosan rámosolyogtam.

– Én nem… nem vagyok hajlandó erre! – Rázta a fejét. – Sosem leszel a feleségem, Mireia Gabaldon y Gironda! – Kiáltotta kétségbeesve, majd futva távozott a lakosztálya felé. Minden szempár felém szegeződött.

– Még meglátjuk, Drágám! – Szóltam utána hangosan, magabiztosan mosolyogva. 

A nézelődő nemesek felé gyors pukedlit vetettem, majd a kancellária felé indultam. Szükségem volt Cavia segítségére hirtelen jött terveim megvalósításához. Az escari nemesi esküvők jobban hasonlítanak kereskedelmi szerződésekre, mint szerelmesek szövetségére. Pontosan rögzíteni kellett a menyasszony és a vőlegény hozományát, és a nászból származó reménybeli örökösök várható címeit a meglévő birtokok szerint. Mivel sem Arnaunak, sem nekem nem volt más családtagunk, ez valamelyest egyszerűsítette a folyamatot. A jövendő gyermekeink nevének meghatározása viszont nem volt könnyű, hiszen a hármas tagnév meglehetesően ritka volt országunkban. Atenas y Gabaldon y Gironda. Gabaldon y Gironda y Atenas. Feltörekvő kisnemesi ház vagy szerényen házasodott országnagyok? Nem akartam Arnau tudomására hozni, hogy mire készülök, valószínűleg sohasem menne bele. De ha el akartam nyerni a kancellár támogatását, olyat kell adnom cserébe, ami megéri neki a kockázatot, hogy összetűzésben kerüljön Miasol Girondával, Escar hírhedt boszorkányhercegnőjével.

Gondterhelten léptem tehát újra a kancellária tágas folyosóira, ami most is tele volt kérelmezőkkel. Volt, aki legutóbbi jövetelemkor is a várakozók között volt, és most félhangos horkanással jelezte, hogy megismert.

Természetesen nekem most sem kellett várni, a folyosón őrt álló Arany Oroszlánok azonnal Sariel Cavia elé vezettek. Amint betessékeltek Cavia irodájába, kérdezés nélkül helyet foglaltam a szemközti széken, majd barátságosan a kancellárra mosolyogtam. Cavia egy darabig mintha kíváncsian fürkészett volna, de lehet, hogy csak a délutáni napfény tükröződött a hivatalnok hüllőszerű ábrázatán. Nem szólt semmit, csak bámult rám. Egy idő után eluntam a farkasszemezést.

– A segítségére van szükségem. Mint bizonyára sejti, hamarosan férjhez megyek, és…

– Meg kell, hogy mondjam, Hercegnő, meglehetősen meglepett a választása… – szakított félbe fahangon a kancellár, de a tekintetében játékos fény csillant. – És szerény személyem nem tudom, miben állhatna a rendelkezésére az Almerique del Vióval történő házassága során.

– Ó, nem kell elhinni az összes udvari pletykát – legyintettem mosolyogva. – Arnau Atenashoz kívánok hozzámenni. – Nem akartam hagyni a kancellárnak, hogy újra hallgatásba merüljön, nem is volt erre időm, így sorolni kezdtem a kívánalmaimat. – Tehát a házassághoz szükségem lesz bizonyos iratokra, a birtokainkról. Mivel mindketten ősi családok utolsó sarjai vagyunk, nem hiszem, hogy különösebben bonyolult lenne kiállítani a szokásos írásokat. És bár nagykorú vagyok, az escari szokásjog azt kívánja, hogy családjaink legmagasabb rangú tagjai adja össze minket. És ha a tágabb családot nézzük, nem a Nagyanyám a családom legmagasabb tagja… – mondtam, és kifulladva elhallgattam.

– Ó, értem. És mit gondol, kockáztatná  a király, hogy kivívja az egyetlen nővére rosszallását? Hisz mint korábban mondta, Ön nagykorú…

– Nem akarok menekülni. Az escari nemesség színe előtt akarok összeházasodni Arnau Atenas-szal. Mindennek tökéletesnek, és törvényesnek kell lennie. Érvényesnek.

Cavia tovább folytatta a fürkészésemet, majd unott hangon megszólalt.

– Azt mondják, minden menyasszony túlizgulja az esküvőjét.

– Az előző kérdésére válaszolva, azt pletykálják, Ön Liria hercegnő híve.

– Én csupán a rend híve vagyok. – legyintett a kancellár. Majd kioktató hangon hozzátette. – Líria öröksége még a király… betegeskedése előtt eldőlt. Nem szeretném, ha szerencsevadász fattyak vagy ichorvérű kalandorok megkérdőjeleznék ezt. Az csak káoszhoz vezetne, és ennek a sokat szenvedett királyságnak rendre és békére van szüksége, hogy helyreállíthassa a háború okozta sebeket.

Lelkesen bólogattam az állításaira, nem reagálva arra, hogy ichorvérű kalandor kifejezést akár rám is érthette. Akinek nem inge, ne vegye magára!

– Magam is így vélem, és ezért akarok a házassag után férjemmel, a jövendőbeli Atenas y Gabaldon úrral északra távozni, hogy rendbehozzuk ősi birtokainkat és helyreállítsuk a sámánhorda okozta károkat.

– Atenas y Gabaldon? – Mondta Cavia, és mélyen a szemembe nézett.

– Escarban nem szokás a hármas névhasználat, és északon nagyobb bizalmat keltenek ezek a nevek, mint a Girondáké. – Legyintettem, mint akinek semmit sem jelent lemondania a korona ígéretéről.

– Értem… – felelte Cavia elgondolkozva, majd újra felém fordult. – Természetesen a pantheon áldására is szüksége lesz, és Líria régenshercegnő kíséretében tartózkodik Adrasteia nagy kegyben részesült követője…

– Megtisztelő lenne a hercegnő ajánlata, de sajnos a főpapnő nem érne ide az esküvő idejére, hisz pár nap van csak már a bálig…

Cavia kimért lassúsággal poharáért nyúlt, megforgatta a kezébe, majd lassan vizet töltött bele. Nem tudtam, hogy az idegeimmel játszik-e, vagy csak magának akar időt nyerni. 

– Természetesen megértem, és nyilván a régenshercegnő is, hogy a fiatal szerelmesek érzelmeik hevében nem akarnak hosszadalmasan várakozni az esküvőre. Továbbá a kedves Nagyanyja szemei meglett kora ellenére is igen éleslátásúak, nem engedhetnek meg maguknak vesztegetni való időt. – Cavia újra kortyolt az italból. – De mivel mindent tökéletesnek akart, hadd kérdezzem meg, mely egyház kellően magas rangú képviselője előtt akar egybekelni szíve választottjával?

– Bernardo apát biztos meggyőzhető…

– A halál istenének főpapja? – Mosolygott már nyíltan Cavia a morbid ötleten.

– Votisz a sors istene is…

Cavia hümmögve végiggondolta az elhangzottakat, majd komolyan rám nézett.

– Rendben Hercegnő, segítek.

– Ha kérhetném még, hogy a legnagyobb titoktartás… – kezdtem bele a magyarázatba…

– Hiszen ez csak természetes… 

Köszönetet mondtam, majd sietve távoztam a kancelláriáról. A szobámba érve nem lepődtem meg, hogy Elvyra már ott várt, keresztbe vetett lábakkal ült az ágyamon. A del Vio főfattyútól származó ütés nyoma már nem látszott az arcán, azonban láttam a tekintetén, hogy elszámolással tartozom neki. 

– Velem kötött paktumot az ifjú Almerique… – ismertem be kérdés nélkül.

– Arra rájöttem. – Válaszolta Elvyra. – De miért?

– Siettem… Egyszerűbb olykor a folyásirányban haladni, mint szemben az árral.

– Hozzá akarsz menni? – Kérdezte Elvyra felvont szemöldökkel.

– Dehogyis akarok. De rendeznem kell a dolgaimat, mielőtt elmegyek Északra. – Az észak szóra a tolvajlány megvetően felhorkantott. – El kell mennem. De előtte megszabadítalak benneteket Almerique-től.

– Megözvegyítselek? – Kérdezte eltökélt arccal. – Szívesen kiherélem a kis nyomoroncot.

– Aztán mit csinálsz az anyjával?

– Nem félek a del Vióktól!

– És Escar egyik legnagyobb boszorkányától félsz? – Kérdeztem rejtelmesen.

– Most megfenyegetsz a jövendőbelid miatt? – Gúnyolódott barátnőm.

– Én ugyan nem, de az anyja…

Elvyra elképedve bámult rám. 

– Mármint Isabel del Vio egy… varázslónő?

– Én sosem mernék ilyesmit állítani, szerintem te se tedd! – Mondtam, és elkezdtem bepakolni a nyeregtáskámba, mint mindig, mikor meglátogatom nagyanyámat.

Elvyra egy darabig szótlanul méregetett. Majd óvatosan megtapogatott. Gondolom illúziót keresett rajtam.

– Most jut eszembe Mireia, kedves, – Kezdte olyan hangon, mint aki veszélyes őrülthöz beszél: – a kedvenc dobótőrömet Szent Remund sírjánál felejtettem…

– Tökéletesen eszemnél vagyok, Elvyra, nem vagyok elbájolva.

Zártam rövidre a próbálkozását. Alapvetően bízom Elvyrában, de tudom, hogy van az a pénz, ami miatt még nekem is hátat fordítana. Meg ha nem is akarna elárulni, varázslattal sok minden felfedhető. Ráadásul most felhívta magára a del Viók figyelmét. Nem kockáztathattam.

– Ha el lennél, akkor is ezt mondanád… – motyogta maga elé.

– Máskor szívesen elmennék veled, de most sietek. Meglátogatom Miasol Nagyanyámat.