Mireia

Sietősen átvágtam a díszes lakosztályok és kárpitozott társalgók ismerős labirintusán és magam mögött hagytam az Udvaroncpalotát. A szolgálók arcukat lehajtva, a falhoz tapadva tértek ki az utamból. Odakintről vakító fényesség tört be a hatalmas ház homályába. Arcomat hamarosan végig simította a meleg délutáni napfény, értő kezekkel összefogott frizurámba óvatosan belebújt a város szagát idáig kergető szellő. Az istállók felé vettem az irányt, és gondolatban már az Umbralodo felé vezető töltésúton jártam.

Ekkor vettem észre José Maria Castrillont. A délceg gróf szokásához híven kitűnt a tömegből. Égkék bársonyzekéje kiemelte keskeny derekát, és a csíkokra vágott vállrészek a valósnál izmosabb felsőtest illúzióját keltették. Derekán zafíros csat fogta össze az aranyszállal szegett övet, fejét selyemszövetből hajtogatott bársonybojtos colellai sapka fedte.

José Maria sokkal inkább utat mutatott a divatban, semmint szolgai módon követte volna azt. Öltözékei majdnem olyan gyakran váltottak ki csodálatot, mint a dalai. Most is, ahogy végig vonult a várudvaron, elbűvölt és irigykedő pillantások kísérték minden léptét. Mégis, a gróf minden igyekezete ellenére, Arnau jobban festett a számára túl szűkre szabott farsettóban.

Castrillon gróf ügyet sem vetett az oldalán legyeskedő udvarhölgyek rajára, sietős léptei az Öregtorony felé vezettek. Bizonyára épp engem keresett. Távolról intettem neki, majd belé karolva megkértem, hogy kísérjen el az istállókhoz.

– Mireia, Kedves, kilovagolsz? – kérdezte aggodalmas hangon.

– Sürgős dolgom akadt.

– És a kíséreted? Most hallottam csak miféle csetepatéba keveredtél a féregimádókkal, nem esett bajod?

– Egyedül megyek. – Feleltem, majd odaintettem egy lovászlegényt, hogy nyergeljen fel egy utazólovat a királyi paripák közül. Láttam, hogy José Maria idegesen téblából mellettem.

– Mégis hova…? – Nem volt időm végighallgatni a nagymonológját, így rávágtam.

– A Nagyanyámhoz. – José Maria idegesen fészkelődött a válaszomra.

– Megértem, hogy a történtek után a családod meleg ölelésére vágysz, de… – kezdte csalódottan.

– Nem akarom lemondani a bált. – A gróf megkönnyebbülten felsóhajtott. – Sőt… Emeljük a tétet. Esküvő lesz. Megházasodom.

José Maria mondani akart valamit, majd meggondolta magát. Szótlanul csóválta a fejét, aztán csöndesen megszólalt.

– Amikor megláttalak Arnau oldalán, tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem voltam benne biztos, hogy Ti is ilyen hamar belátjátok, de én már megrendeltem a menyasszonyi ékszereidet az aranyműveseknél. Mint nászajándék, természetesen. Egyik nászajándék… – Mosolygott sejtelmesen, majd sóhajtott, és hozzátette. – Bár valahol reménykedtem benne, hogy egyszer én leszek a szerencsés kiválasztott.

Láttam, hogy már kezdi beleképzelni magát a viszonzatlan hősszerelmes szerepébe.

– Köszönök mindent!  – Mosolyogtam rá kedvesen. – Bár hozzátenném: sosem akartál elvenni.

José Maria végiggondolta, amit mondtam. Láttam rajta, hogy valahol igazat ad nekem, de nem adta magát ilyen könnyen.

– Ha újra megnősültem volna egyszer, bizonyosan Téged…

– Ha újra megnősülnél, bizonyosan én lettem volna az utolsó, akit elveszel. – A gróf meghökkenve nézett rám. – Túl jól ismered a pletykákat Miasol Girondáról. És tudod, hogy ha csak a fele igaz annak, amit a nagyanyámról mesélnek, sem te, sem a lányod nem lettetek volna biztonságban. – Válaszoltam félvállról, és úrihölgyhöz nem illő kíváncsiskodással pillantottam az istálló felé. Igazán hozhatnák már azt a lovat, nem érek rá egész nap arra, hogy José Mariával beszélgessek arról a képzeletbeli szerelemről, amit akkor kezdett el irántam táplálni, amikor tisztába került azzal a ténnyel, hogy nem vagyok már elérhető.

– Ezek szerint igazak a mendemondák Miasol hercegnőről? – Kérdezte játékosan elhűlve José Maria.

– Á… – Kacsintottam vissza rá. – Csak a felszínt kapargatják!

– Ő is eljön? – kérdezte, némi aggodalommal a hangjában.

– Igen. De nem kell félned, az országnagyok jelenlétében nem fogja pusztán kisujjának kecses intésével kifordítani a bőrödet. – De az enyémet meglehet, tettem hozzá gondolatban. José Maria egy keveset döbbenten hallgatott, majd inkább új irányba terelte a beszélgetést.

– Épp ez ügyben járok. Argevieso nagyúrral van találkozóm a bál szervezése kapcsán.

– Argevieso nagyúr? Nem tudtam, hogy Derasban tartózkodik.

– Jaj, félreértesz. Nem a grófra gondoltam, hanem az udvarmesterre.

– Anacletóra? – Kérdeztem vissza döbbenten.

Ugyan Anacleto Mingo y Argevieso csak távoli rokonságot ápolt a belmotai grófok patinás családjával, ám erre a kapcsolatra igen kényes volt, és ha csak tehette megkövetelte, hogy ennek megfelelően szólítsák. Talán ezért, erőszakos törtetése miatt, nem vitt rá soha a lélek, hogy Argeviesóként gondoljak rá. De persze José Mariának igaza volt. A király várában megrendezésre kerülő esküvőm szervezéséből nem lehetett kihagyni a királyi udvar ellátásáért és a dinasztia kényelméért felelős tanácsnokot, és ha Torno Montanas grófja egyenrangúakhoz méltó tisztelettel közelít Anacletóhoz, bizonyára könnyebben fog célt érni nála.

José Maria ezután rátért a bálra, vagyis az esküvőmre tervezett programokkal való dicsekvésre. Számomra alig ismert, de szerinte bizonyára csodálatra méltó művészek neveit sorolta. Önfeledt elragadtatással méltatta őket, így megtudhattam, hogy a környék minden valamire való énekese, mutatványosa, komédiása és táncosa a Múzsák Palotájába tart, hogy a gróf kiválaszthassa közülük azokat a szerencséseket, akik majd elszórakoztathatják a királyi udvart. Elragadtatást játszva hallgattam. Annyi bizonyos, hogy pénzt nem kímélve szervezte az eseményt. Pont, ahogy reméltem.

Illedelmesen mosolyogtam, és köszönetet rebegtem merész ötleteiért. Mindent ráhagytam. Mire egy idő után elhallgatott, csak fürkészően bámult engem, és biztosított, hogy mindenről gondoskodni fog, és minden rendben lesz.

Más időkben talán érdeklődőbb lettem volna, de most a kötelező hálálkodások után elbúcsúztam, és sietve megindultam a Sár Szája felé.
A városon keresztül végig úgy éreztem, mintha kémlelő szemek figyelnék az utamat. Mintha maszkos alakok figyelnének a sikátorok mélyéről, vagy a háztetőkről. Minden közeledő árusnál, vagy akár elhaladó fegyveres alak láttán összeszorult a gyomrom. Reméltem, hogy van olyan fegyelmezett a tartásom, hogy a külső szemlélők nem veszik észre a félelmemet. Csuklyás köpenyemet magamra húztam, és lehajtott fejjel lovagoltam végig a máskor oly biztonságosnak érzett, szeretett Derasomon. A déli kapuhoz közeledve megpróbáltam megkeresni az utcakövekre fröccsent vérem foltjait, de a kikötő szemlátomást már rég megfeledkezett a két napja történt merényletről. Csak akkor lélegeztem fel megkönnyebbülten, amikor magam mögött hagytam a várost.

A derasi kikötő piszkosfehér falai lassan zsugorodtak mögöttem, körülöttem a várostól délre elterülő tőzegláp terpeszkedett. Szürkészöld gyékénymezők, szélfutta sás és kókadozó fűzfák, ameddig a szem ellát. Lassú sorvadásában is veszedelmes vidék. Pont, mint az úrnője.

Az úton alaposan gondoltam mit és hogyan fogok Nagyanyám elé tárni. Volt rá bőven időm a félnapos csendes lovaglás alatt. Senki nem jött velem szembe, senkit nem értem utol, hiába hajtottam hátasomat. De nem voltam egyedül, milliónyi gond és kétely, ötlet és reménység kísért az utamon. A délután derekán rövid pihenőt engedtem a lovamnak, és megtört ülepemnek. Lópokrócomat magam alá terítve kényelmesen elhelyezkedtem, még egyszer végig gondoltam terveimet, majd viszolygásomat legyűrve belekezdtem a varázslatba. Kezeim ősi jeleket karmoltak a földbe, szám érthetetlen hangokat formált. Lélegzetem megtelt erővel és hatalommal, karomon égnek állt a szőr. Bizsergető, mégis rémisztő érzés volt, még századszorra is.

A hamis emlékek áradatként zúdultak az elmémre, elfojtva és elsodorva az útból az Almerique-kel korábban folytatott beszélgetés részleteit. Hamarosan élénken, és a valódi múlttól elkülöníthetetlen módon, élt bennem a pillanat, amikor Almerique az árnyas tornácok tövében megfenyegetett. Végül, nagy sóhajtás kíséretében, kitöröltem ennek a megállónak az emlékeit, és minden mást is, amiről Miasol nem tudhatott. Különös óvatossággal jártam el, minden hangot, minden mozdulatot aprólékos megfontolással ejtettem meg, odafigyelve rá, hogy másnapra visszatérjen majd elmém épsége.

Nemsokára újra nyeregben voltam. Ennek ellenére már hosszúra nyúlt az árnyékom, mire a távolban megpillantottam Nagyanya boszorkányos tornyát a falu mögött magasodni. Magamon éreztem Miasol Gironda figyelő tekintetét, ahogy csatakos hátasom a faluba vezető kaptatóra fordult.

Üres, félelemben megfáradt tekintetek kísértek a Nagymama otthonáig. Miasol Gironda jobbágyai jól tudták a helyüket, és nem csak szavaikat, de gondolataikat is megválogatták. Előbb-utóbb mindenki így tett, aki elég időt töltött a boszorkány-hercegnő közelében.

Talán ezért, az évek során ösztönössé vált önvédelemként, de minden gondosan kiforrott gondolat eltűnt a fejemből, mikor Zelena, nagyanyám mindig megbízható szolgálónője egyenest az úrnő lakosztályába vezetett.

A küszöbön átlépve földbe gyökerezett a lábam. A szobát vastagon ülte meg a frissen mosott lepedők nehéz illata, az elhúzott függönyök között áttörő fénysugárban porszemcsék táncoltak. A kárpitozott parketta túlvégén, a nehéz, baldachinos ágy mellett egy apró karosszékben törékeny vénasszony ült. Évek óta nem láttam Miasolt ilyen öregnek.

Tudtam persze, hogy lassan a százhoz közelít. És nemrég jártam királyi öccsénél, aki itt felejtett árnyéka volt csupán az egykori életnek, így persze el tudtam képzelni miként festhet Miasol önmagaként. Mégis ledöbbentett, hogy Észak rettegett boszorkányúrnője ilyen törékenynek mutatja magát előttem.

Mindig fenséges hajkoronája most is rendezetten tornyosult a fején, de homlokán, halántékán foltokban terjengtek a sötét májfoltok. Arcát ráncok és barázdák tengere fedte, szemei alatt két hatalmas táskában megereszkedett a bőr. Göcsörtös, csupa-csont ujjai az ölében pihentek, ahogy görnyedt tartással ülve rám meredt.

Mégis, a legfurcsább talán az volt, hogy az öregasszony láttamra elmosolyodott. Magához intett és Zelena segítségével felemelkedett a székből. Felé közeledve azon tűnődtem, van-e elég erő a karjaiban, hogy felpofozzon, vagy kénytelen lesz varázslattal megbüntetni minden vélt bűnömet. Talán szememet is behunytam egy pillanatra, mikor elé léptem és meglepetten tapasztaltam, hogy Miasol hercegnő a karjaiba zárt.

– Lányom! – Suttogta indulattól remegő, megkönnyebbült hangon.

Erős szorítással vont magához. Hosszú másodpercekig álltunk ott, nem mertem mozdulni se. Nem szoktam hozzá érzelmei túláradásának. Ilyen irányban semmiképp. Zavartan vizsgáltam a baldachinos ágyat, amit régimódian zöld bársonnyal kereteztek. Az ágy előtt egy tölgyfa ládikó volt, amire a Girondák címerét faragták. Nem sokszor jártam az öregasszony lakosztályában. Most is szinte illetéktelen behatolónak éreztem magam. Szemem zavartan járta be a teret, tekintetem ide oda rebbent az egyik csúcsíves ablak előtt álló vaskos íróasztaltól, a másik ablak előtt lévő látóüvegen át, ami régebben a torony legtetején állt. Úgy látszik, ahogy a kor előre haladt, nagyanyám inkább lakosztálya rejtekéből vizsgálja a tájat, még ha így a vidék fele takarásba is marad előle. Gyorsan kipillantottam az ablakon, és emlékezetembe zártam, hogy a környék mely részei láthatóak innen leginkább.
Egy idő után nagyot sóhajtott, és elengedett. Hangja már a régi, felsőbbséges modorban zengett.

– Te vagy az egyetlen élő rokonom, Mireia. Ha nem számítjuk az öcsémet, de neki már évtizedekkel ezelőtt eszét vette a bánat – legyintett, és távolabb lépett tőlem. – Megtiltom, hogy még egyszer ilyen bolond módon veszélybe sodord magad! Mégis, miféle társaságot tartasz magad körül?

– Én… nem gondoltam, hogy bárki kezet merne emelni rám. Hiszen tudják kinek az unokája vagyok.

– Az emlékezet véges, és én túl régóta élek remeteként. De az istenek a tanúim, kegyetlen bosszút állok azokon, akik kezet emeltek az unokámra! Újra meg fogják tanulni rettegni Miasol Girondát! – Szemében őszinte gyűlölet izzott. Így már ismerősebb volt. Ez a hangnem már jobban illett hozzá.

– Hisz épp ezért jöttem hozzád, tudom ki bújtatta fel a támadóimat!

Nagyanyám, talán belefáradva a pár percnyi álldogálásba, visszaereszkedett az egyszerű, de míves faragású székbe.

– Hallgatlak! – Majd intett, hogy kezdjek a magyarázkodásba.

– Arnau Atenas él. – Nem láttam meglepetést az ábrázatán, így már jó eséllyel tudott róla. Legutóbb, még nem tudhatta. Vajon miről tudhat még?

Tétovázásomra ráunva intett, hogy folytassam.

– Atenas uraság… – fintorogtam egyet, hogy elfeddjem valódi érzéseimet, de Nagyanyám arcán láttam, hogy nem győztem meg. – … megkeresett Derasban. Pénzre és támogatásra van szüksége a birtokai visszaszerzésére.

– Csak arra? – Vonta fel a szemöldökét Miasol.

– Mondta, hogy az eljegyzésünk felbomlott még a háború elején… – feleltem immár az érzelmeiben megbántott hölgyet játszva, amit már könnyedebben elhitt rólam a vénasszony.

– És nem akar nincstelenként bujdokolni a világban a haragomtól rettegve… – Nagyanyám túl pontosan idézte azt a kifejezést, amit Arnau megtévesztésére használt Rafel, ahhoz, hogy bátyám egyedül találta volna ki. De nem reagáltam rá.

– Úgy tűnik, nem. Viszont meglátta őt Isabel del Vio, amikor Diulio Zacombe ravatalát látogatta, és felismerte. Úgy gondolta, hogy Arnau Atenas a tervei útjába állhat, hiszen azon ügyködik, hogy összeházasítson a fiával. Felbérelte az Árnyakkal rivális bandát, a Fattyakat, hogy öljék meg Arnaut – és a tűzvonalba kerültem. Hogy véletlen-e, vagy valamiféle célja volt ezzel, azt nem tudhatom.

– És mit tervezel a te Arniddal? – Kérdezte gúnyosan.

– Mit tervezzek vele? Évekig halottnak hittem, és arra nem vette a fáradtságot, hogy tudassa, életben van… – Mondtam, majd dühösen járkálni kezdtem fel és alá nagyanyám hálótermében. Elmémet betöltötte a rózsák fullasztó illata, és a csalódottság, ahogy Arnau alig pár órája közölte velem Rafel előbbi frázisába csavarva, hogy semmiképpen nem akar Nagyanyám ellenére tenni. – Miért terveznék vele bármit is? Talán könyörögjek egy Atenasnak? – Zúgtam gőgösen a sérelmeimet. – Nyilván segítek neki, hiszen a szomszédom, és néha bátyján bizalmasa volt. Igazoltam a kancellár előtt a személyazonosságát, most már az istenek vezethetik a lépteit Északra.

Nagyanyám csendben figyelt, talán az emlékeimet fürkészte, nyilván felfedezte bennük, hogy baráti kézfogásnál több is történt köztünk a volt-jegyesemmel. De Miasol sosem adott a formaságokra, amíg azok a nyilvánosságtól rejtve történtek.

– Mindenesetre megkértem Arnaut, hogy a Castrillon bálig maradjon a fővárosban. A Fattyak ellen jó harcosnak bizonyult, hátha hasznomra válik. José Mariához is elvittem, hátha féltékennyé tudom tenni vele a grófot.

Nagymamám alig észrevehetően bólintott. Ezek szerint tudott arról, hogy ott jártunk. Az egész főváros neki kémkedik?!

Miasol Gironda előrehajolt a székben, úgy figyelte szavaimat.

– A Fattyak… miért nem végeztek az Atenasszal rögtön? Ott lent, a katedrális alhajójában? – Arcomra kiülhetett a meglepetés, mert Miasol ősöreg arcára a jól ismert fensőbbséges mosoly kúszott fel. Mindig élvezte, ha éreztethette velem, hogy mindent tud rólam, hogy nem tarthatok előtte titkokat. Meglehet, hogy belőlem olvasta ki mindezt, de éreztem, hogy számára ez már nem újdonság. Csak az Árnyak és a Fattyak tudtak róla, hogy Arnau hol esett fogságba. Ezek szerint a két alvilági szervezet valamelyikében is van informátora.

– Úgy tűnik, valamiféle istenségnek akartak feláldozni minket. Az elhagyott de Osma kúriában ütöttek tanyát. A Fattyak vezetője, Agancs atya, a Féreg követője. A féregimádók maszkot viseltek, hogy ne lehessen őket felismerni, de az atya úrias modorban beszélt, és pont olyan szattyán bőrcipőt viselt, ami Velila környékén dívik.

– Féregimádók Derasban… – mondta szinte maga elé Miasol Gironda. – Igaz tehát. Új sárkányfiók talált a Fészekre.

– Mindenesetre az Árnyak rajtaütöttek a féregimádókon – tereltem vissza Nagyanyám gondolataid – és kiszabadítottak minket.

– Mesélj a csatáról! Mesélj a Fattyakról!

Miasol Gironda kíváncsinak tűnt. Az Árnyak között volt hát az informátor, hisz a Fattyakról kérdezett.

– Majdnem mindent elmondtam róluk, amit tudok. Új hatalom a derasi éjszakában, féregimádók és valahogyan kötődnek Isabelhez. – Próbálkoztam újra.

– Igen, igen. Hogyan zajlott a csata?

Megengedtem magamnak egy pillanatnyi gondolkodást. Miasol informátora az Árnyak egyike, Nagyanyám mégsem tudja, hogyan zajlott a csata. Csak nem?

– Xulio?! – Szaladt ki belőlem a felháborodás.

– Meglepettnek tűnsz. Pedig tudod, hogy rajtad tartom a szemeimet.

– Igen, de… Xulio megbízhatatlan hazudozó!

Miasol jóízűen felnevetett, amitől önkéntelenül összerezzentem, és segélykérően Zelena felé villant a tekintetem. Ő is meglepettnek tűnt.

– Persze, hogy hazudozó. Pont ettől olyan szórakoztató. A leveleiből tudom például, hogy minden adandó alkalommal megpróbálod ráerőltetni magad. Csak az ő józan ítélőképessége és szerénysége akadályozza meg kapcsolatotok beteljesedését. Meg az általam küldött királypénzek…

– Tényleg leállnék szerinted én egy olyan alakkal? – Kérdeztem, miközben idegesen járkálni kezdtem a szobában.

Ha volt is bennem bármi sajnálat az Árnyak vezetője iránt, most az teljesen megszűnt. Hogyan is árulhatott el éppen a Nagyanyámnak? Vajon mennyit mondott? Talán mások is benne voltak? Marika? Marcus? A küldöncnek bizonyosan klántagnak kellett lennie. Nagyanyám válasza zökkentett ki a tépelődésemből.

– Személyesen nem volt szerencsém a Tolvajkirályhoz, de apádból és az unokaöcsémből kiindulva… már nem lepődnék meg a választásodon. – Miasol a fejét csóválta rosszallóan, miközben megfeledkezett arról a tényről, hogy Anyám és Apám eljegyzését ő maga egyengette, mielőtt végérvényesen megromlott volna Menyével a kapcsolata.

–Tolvajkirály… ugyan… – Kacagtam keserűen. – Hogy hagyatkozhattál egy ilyen romlott kis féregre?

Miasol arcáról lehervadt a kacaj és grimaszolva előrehajolt a székében, csontos ujjaival pedig felém bökött.

– A naivitásod lesz a végzeted, lányom. Tán balsorsú hercegnőnek képzeled magad, akit a fényes páncélú lovag fog megmenteni a rabságból? Vagy egy félnomád kalandor? – Rezzenéstelen arccal néztem vissza rá, nyugalmat erőltetve magamra. – Kit érdekel, hogy Xulio igazmondó vagy hazug-e, hogy erkölcsös, vagy romlott? Egyetlen kérdés van, ami számít: hasznos-e? És Xulio igen hasznosnak bizonyult mindezidáig.

– Akkor rossz híreim vannak: a drágalátos kis szolgád halott.

– Annyi baj legyen. A hozzá hasonlókból tizenkettő egy tucat. Ami fontos, hogy rád jól vigyázott. – Legyintett Nagyanyám, és várakozón nézett rám. Hálát várt? Köszönetet? Arra várhatott.

– Hát nem érzem magam biztonságban. Azok után nem, amit ma reggel Almerique del Vio mondott.

Nagyanyám önelégülten bólintott.

– Már vártam, hogy mikor térsz végre a lényegre. – Hangjában nem volt érdeklődés, de hát minden valószínűség szerint rég feltörte már az elmémet. Talán már akkor megtette, amikor a látcsövével meglátott a távolból közeledni. – Mondd el, mi történt!

Mindig élvezte a beszámolóimat, főleg azt, amikor rajta kaphatott, hogy kihagytam vagy megmásítottam valamit. Felelevenítettem hát a reggeli beszélgetés emlékeit, amik élénken, vad áradatként zúdultak az elmémre. A királyi vár udvarán álltunk, boltívek árnyékában. Almerique ragadozó-mosollyal fordult felém, miközben belém karolt. Közelebb vont magához és suttogva, de fenyegetéssel a hangjában beszélt hozzám.

– Az a kis görcs del Vio megfenyegetett. – Ráztam le magamról a természetellenesen éles emlékképet.

– Mit mondott pontosan? – Miasol százesztendős maszkján már nem látszott más csak hideg eltökéltség és kegyetlen bosszúvágy.

Szinte az orromban éreztem Almerique tömény arcszeszének és reggeli lehelete bűzének keverékét.

– Azt, hogy a Fattyak nekik dolgoznak. Hogy mindenki halálra van ítélve, akiben csak felmerül, hogy feleségül vegyen engem. Azt mondta, hogy az anyja már rég eldöntötte, hogy csak az ő felesége lehetek, és ezt senki sem akadályozhatja meg.

– Így mondta? Senki?

– Igen. Persze ezek csak Almerique szavai, de…

– De az a kis görcs mást sem tud, csak visszaböfögni az anyja szavait. – Vágott a szavamba Miasol, szinte szó szerint idézve a gondolataimat.

– Pontosan.

Nehéz csend telepedett közénk. Miasol a távolba révedt. Ahogy ott ült előttem, az alacsony karosszékben, aprónak tűnt volt és megfáradtnak. De a szemei… a szemei nem hazudtak.

– Jól tetted, hogy hozzám siettél. Aludd ki magad! Holnap reggel Derasba utazunk.

– Utazunk? Te is? – Kérdeztem, szívem legmélyén furcsa mód megelégedést érezve.

– Úgy tűnik Isabel megfeledkezett róla, hogy ki az Árnyanya. Derasba megyünk, és emlékeztetem rá!