Arnau

Oren sietős léptekkel vezetett minket a leégett fürdőház romjaihoz. A Hódító tere az este ellenére is tele volt. Az árusok ugyan jórészt már összepakolták holmijukat és visszahúzódtak szállásaikra, de helyüket átvették a szorgos munkában megfáradt derasiak. Kisebb csoportokban álldogáltak és ücsörögtek mindenfelé, kézről kézre járt köztük a demizson, a langymeleg, testszagú levegőt pattogós escar dallamok töltötték meg. Úgy tűnt, hogy rajtunk kívül mindenki az időt mulatni jött a térre, céltalan ténfergésükkel minduntalan az utunkba keveredtek, de eltökélt ábrázatunkat látva gyorsan ki is tértek az utunkból.

Pár perc múlva már a Rúnamanufaktúra irdatlan udvara mögötti keskeny utcákon jártunk. Odabentről még mindig hallani lehetett a fújtatók suhogását, a tűz ropogását és időről-időre Vén Vasököl fémes sikítását is. De a palánkkerítés innenső oldalán kihalt volt az utca.  Szótlan osontunk a sötétségben az almergosi paraszfiú nyomában. Előttünk felcsillant a Bonatara. Az éj leszálltával a méltóságteljes folyam csaknem teljesen kiürült, csak a városban fészkelő pelikánok sötét sziluettjeit lehetett látni. Egy pillanatra visszagondoltam arra, amikor Mireiával és az ő rejtélyes csónakosával keltünk át a folyón. Mikor is volt? Pár napja, vagy egy másik életben?

– Innen már nincs messze, és el sem lehet téveszteni. Csak a folyóparthoz kell tartani magunkat. – Zökkentett ki mélázásomból Oren.

A fürdőházhoz vezető utca szűk volt és kanyargós. Jobb kéz felől a városi szegények emeletes, gangos bérkaszárnyái magasodtak fölénk. A törmelékből rakott vékony vályogfalakon átszűrődtek az odabent elkiáltott szavak, amelyekre a szomszéd lakásokból érkezett néha egészen indulatos válasz. A függőfolyosó korlátjáról emberek lógtak, mélán koslatva a túlpart fényeit, a folyó árnyait, és egyre inkább minket is.  Feszengve lépkedtem Oren nyomában, önkéntelenül is az oldalamon lógó kardot igazgatva. Kíváncsi szemek szegeződtek ránk és csörgő fegyvereinkre. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a nyomortelep lakói közt nincsenek Fattyak, és érkezésünkről még nem értesítették Agancs atyát.

Az utca folyó felőli oldalán tímárok és kékfestők cégérei nyikorogtak a lágy szellőben. A műhelyek szinte mind lepihentek az éjszakában, most sötéten és csendesen gubbasztottak a folyóparton, de azért az utca közepe felé akadt egy tímárműhely, amelyet betöltött a fény és nyitott ajtaján keresztül továbbra is szabadba okádta a húgy-szagot.

A műhelyek népét szemlátomást nem zavarta az orrfacsaró bűz, ugyanis nem messze a nyitott ajtótól, ott, ahol a benti tűz még mindig adott némi fényt, inasok csoportja verődött össze. Egymás vállához hajolva feszült huhogások közepette bámulták a poros talajt. Időnként megriadt verebek módjára rebbentek szét, hogy aztán újra összeboruljanak. Néha diadalmasan kiáltásokat hallottunk, de gyakrabban bosszús morgásokkal kísérték mozgásukat. Természetesen Yaven guggolt a rakás közepén, cinkelt csontkockáit rázva a kezében. Ennyit az őrködésről.

Közeledtünket látva a Félszemű felmarkolta kockáit, és a garasokról megfeledkezve elénk lépett. Háta mögött az utca népe hangos szóváltással esett egymásnak az érmék fölött.

– Arról volt szó, hogy észrevétlen figyeled a Fattyakat. – Mondtam neki rosszallóan.

– Igen, valami ilyesmit mondtál, de nagy baromság lett volna szót fogadnom. – Vigyorgott rám Yaven.

Meghökkentett a válasza, hirtelen nem is tudtam mit reagáljak rá. A káromkodástól a térden rúgásig terjedő megoldások kergették egymást a fejemben, de Tarcal megelőzött.

– Igazad van, jobb kerülni a feltűnést. Utcakölykök?

– Igen. Mindjárt jönnek. – Válaszolta Yaven és ajkait összeszorítva hangosan füttyentett. Az éles zajra összerándultam, tekintetem a minket figyelő emberek felé villant, aztán tovább siklott az utcasarkon árválkodó rom felé. A bizonyára a fürdőházban is hallható füttyentésre mezítlábas gyerekek hada vált ki a házak árnyaiból. A mosdatlan, kócos ifjak egymással versengve rohantak felénk.

– Mit műveltek? Ezt biztos meghallották! – Kértem számon társaim meggondolatlanságát.

– Igen. De csak egy füttyöt hallottak. Miért lenne gyanús nekik? Az persze meglehet, hogy kinéznek az utcára. Ezért is állítottalak meg titeket a háztól távol, a fénykörön kívül. – Yaven önelégült vigyorral bámult az arcomba. Az ábrázatára volt írva, hogy milyen elégedett saját ravaszságával. Tarkómon éreztem Oren fürkésző pillantását, és rájöttem, hogy ő és Yaven összebeszéltek. Próba elé vagyok állítva. Nem a tőlem kapott utasításoknak megfelelően oldották meg a feladatukat, és most várják, mit szólok ehhez. Kíváncsiak, hogy milyen leszek úrnak.

– Magyarázd el, hogy mit terveltél ki! – Sóhajtottam beletörődve. – Cesar kedvéért, ő még nem érti.

– Mit nem értek? – Modult fel a kopasz-hegyi óriásivadék.

– Hát azt, hogy miért nem az árnyak között megbújva figyeltem a fürdőházat, ahogy Arnau utasításba adta. – Fordult Yaven megcsillanó szemmel a nagydarab harcos felé. – Tudod, Cesar, a fürdőházban lévő Fattyak elől még csak-csak elrejtőzhettem volna, de az utcában lakók biztos felfigyeltek volna rám. És mit gondolsz mit csináltak volna, ha meglátnak egy gyanús alakot osonni a házaik között?

– Jól megvernek. – Vágta rá Cesar gondolkodás nélkül.

– Jól megvertek volna, ez egyértelmű.

– És a kölykök? – Gesztikuláltam a körénk verődött fiatalok irányába.

– Ők neked dolgoznak. – Magyarázta Yaven.

– Tessék?

– Mint azt Cesartól jól tudod, én nem figyelhettem észrevétlen a fürdőházat, hiszen rögtön kitűnök a helyiek közül. Túl jóképű vagyok. – Villantotta meg a Félszemű foghíjas mosolyát Almány felé. Tarcal azonnal kettejük közé lépett, mérgesen grimaszolva. Yaven lendületét nem vesztve folytatta mondókáját. – Ellenben tudod, hogy ki az, aki nem tűnik ki a helyiek közül? A helyiek!

– Lefizetted őket, hogy figyeljék a fürdőházat?

– Én? Dehogy. Te fogadtad a zsoldodba őket, én mindössze megelőlegeztem neked a fizetségük első részletét.

– És mennyibe fog ez nekem fájni?

– Kilenc nagygarast osztottam szét köztük, fejenként egyet. És még ennyi királypénz üti a markukat, ha elkaptuk a romok között rejtőző gyilkosok grabancát.

– Királypénz?! – Háborodtam fel. Yaven úgy döntött félreérti a szavaimat.

– Így van. Csak egy. A hozzád hasonló nagyuraknak semmiség, de errefelé igazi kincs. Büszke lesz rájuk a családjuk. És bizonyára nem kockáztatják a rájuk váró vagyont azzal, hogy figyelmeztetik a Fattyakat. – Yaven ezen a ponton felemelt ujjal a gyerekekhez fordult. – Mert, ha bemegyünk a romok közé, és már eltűntek, akiket keresünk, akkor búcsút inthettek a királypénznek.

– Ott vannak még. – Vágta rá egy himlőhelyes arcú, szénaboglya hajú, tízévesforma fiú.

– Hogy hívnak? – Kérdeztem.

– Rodrinak, Nagyúr.

– Jól van Rodri, mondd el mit tudsz a fürdőházról.

– Hát, az egy rom. – Vonta meg a vállát a fiú, mintha ezzel minden el lenne mondva.

Visszanyeltem a haragomat, és a fürdőház felé néztem. A sötétben alig lehetett kivenni belőle valamit. Földszintes, bár a műhelyeknél magasabb, négyszögletes épületnek tűnt. Lyukacsos homlokzatát, repedezett falait valami sűrű kúszónövény – talán szőlő? – nőtte be. Boltíves bejáratának innen csak az oldala látszódott a holdfényben.

– Egy vajákos volt, olyan ichorfattyú fajta. Összeveszett egy másikkal és rágyújtotta az egész fürdőt. Még a vizet is felgyújtotta! – Tódította a fiú.

– Nem is igaz, Rodri! – Szólt közbe egy évekkel fiatalabb szöszke lány. Koromtól és kosztól sötét arcának mélyéről csak a szeme fehérje világított felém. – Az árnyékok vetettek tüzet a fürdőházra, mert Andres bácsi az adójuk volt.

– Az árnyékok nem tudnak olyat csinálni Ena!

– De még mennyire, hogy tudnak. – Szólt közbe Almány, a gyerekek közé térdelve. Gyanakodva körülnézett, szemét megpihentetve egy közeli sikátor sötétjében. – Különösen Derasban. Ezért aztán jobban teszitek, ha éjnek idején már nem lófráltok el otthonról. De mielőtt még haza mennétek, segítsetek nekünk. Szoktatok odabenn játszani?

– Édesanya megtiltotta. – Bólogatott Ena. – Mert most a tolvajok laknak ott.

– Értem. De azért néha biztos bementek oda. Elmondhatod, a mi titkunk marad. – Nyugtatta a kislányt Almány.

– Kik maguk és mit akarnak a gyerekektől? – Kiáltott ránk egy dühösen közeledő édesanya. Haját kendőbe csavarta, arcára mély barázdákat véstek az aggodalommal teli évek, de szemei érdeklődően és harciasan villantak ránk. Vékony, folt-hátán-folt köpenyét összehúzta maga előtt, egyik kezével alighanem valami kemény, vagy éles tárgyat markolt a ruha takarásában. Mielőtt még megszólalhattam volna Yaven elém ugrott.

– Csak kíváncsi látogatók, jóasszony. Engem Félszeműnek becéznek az ismerősök, talán nem kell elmagyarázni miért. És ön?

– Maria. Kislányom gyere ide. – Enának nem kellett kétszer mondani, már Maria lábai közül pislogott ránk fekete gombszemeivel. Almány nem zavartatta magát, hátunk mögött folytatta a gyermekek faggatását. Tarcal nyugodt, rejtett mozdulatokkal egymás mellé terelt minket, hogy észrevétlen elálljuk Maria elől az utat. Az asszony ugyan megpróbált oldalt lépve mögénk kukucskálni, de Yaven vigyorogva elé táncolt.

– Édesanyámat is Mariának hívták. – Vágta rá szélesen vigyorogva. – Áldott jó asszony volt. Szigorú, de csak féltésből.

– Mit akarnak itt?

– Nem kell aggódnia asszonyom. Nem időzünk már errefelé sokáig. Épp csak benézünk oda, a romok közé, és elbeszélgetünk a Fattyakkal.

Az asszony háta mögött egyre több derasi gyűlt össze. Némán, de fenyegetően hallgatták Yavent. Óvatosan megmozgattam kardomat a hüvelyben, miközben a torkomban gombócba gyűlt a feszültség. Nem azért jöttünk ide, hogy mészárlásba kezdjünk a helyiek között, mit művel a Félszemű?

– Úgy? – Vette át a szót magas homlokú, bozontos szakállú férfi. – Minek képzelik magukat, Xenarónak?

– Maguk nem akarják tudni, hogy kik vagyunk. Ami azt illeti, erről az egészről nem akarnak tudni. A saját érdekükben.

– Még fenyegetni mer?

– Csak féltésből. Édesanyámtól tanultam. Tudom, hogy mennek a dolgok errefelé. Akad maguk között, aki jó kapcsolatban van a Fattyakkal. Beszámol nekik, őrködik nekik, néha be is segít. – A körénk verődött derasiak közül páran sokat sejtetően a bérház felé pislogtak. Yaven úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt. – És miután mi eltűnünk a romok között, meglehet, hogy ez az alak elsietne, hogy a többi Fattyút, vagy talán magát Agancs atyát, rólunk értesítse. Hát én a maguk helyében erősen elgondolkodnék róla, hogy ez jó ötlet-e. Mire a többi Fattyú ideér, mi már bevégezzük, amiért jöttünk. Nem leszünk itt, hogy bosszút álljanak. De maguk itt lesznek.

– Nyomorult szarházi! – Szakadt ki Mariából az indulat.

– Örülök, hogy egyetértünk. – Bólintott Yaven. Hangjából dőlt a szomorúság.

A nagydarab szakállas és még pár másik férfi végre megértette Yaven üzenetét, és sietősen a lakások felé indultak.

– Beszéltem a gyerekekkel, add ide a pénzed! – Rángatta meg a kezem Almány.

Nagyot sóhajtva nyújtottam át neki az erszényemet. A szemem sarkából láttam, hogy elkezdi osztani a királypénzeket, úgyhogy inkább gyorsan hátat fordítottam. A pénzhez jutott utcakölykök boldog vigyorral szaladtak el mellőlünk, míg szüleik fenyegető pillantások kíséretében hátráltak el. Hamarosan magunk maradtunk az utcán. Almány a kezembe tömte sokkal könnyebbnek érződő erszényemet. A távolból mintha verekedés neszei hallatszottak volna, de csak egészen rövid ideig.

– Nem fogják imába foglalni a neveinket, de gondoskodni fognak róla, hogy a Fattyakhoz ne jusson el a hírünk egyhamar. – Nyugtázta Yaven.

– Mit tudtál meg? – Fordult Tarcal a húgához.

– A folyó felőli oldalon van a falban egy lyuk, ami elég nagy ahhoz, hogy Rodrinak ne kelljen összehúznia magát. Mióta a szüleik megtiltották nekik, hogy a fürdőbe járjanak labdázni a gyerekek azt a bejáratot használják. Az északi oldalon ablakok is vannak, de azok a nagymedencére nyílnak, ott biztos azonnal észrevennének minket.

– Igen, mi is azon keresztül néztünk be, mikor először ide követtük őket. – Helyeselt az eddig szokatlanul szűkszavú Oren.

– És végül a tető. A medence fölött beszakadt a tűz idején, a gyerekek szerint jó nagy nyílás tátong rajta. A Fattyak hárman vannak, egyikük sebesült. A sebesült fekhelye a medence partján van, bizonyára a társai is ott vannak az oldalán.

Tarcal elgondolkodva a sötétségbe burkolódzó fürdő-rom felé fordult amíg döntésre nem jutott.

– Almány, Yaven, másszatok fel a tetőre és helyezkedjetek el lyuk mellett. Tesze, Oren, ti menjetek le a folyópartra, és osonjatok a hátsó bejárathoz. Mi Cesarral várunk egy kicsit, aztán szemből megyünk. Amikor meghalljátok a jelzésemet ti is indulhattok. Legyetek óvatosak, túlerőben vagyunk, de ha Teszének igaza van, akkor az egyikük egy ichorvérű. Sebesült ugyan, de azoktól bármi kitelik.

– Több annál, – szóltam közbe. – Varázshasználó, pár szóval is képes gyilkolni.

– Még egy ok, hogy őt öljem meg elsőként. – Bólintott Yaven.

És ezzel el volt intézve. Almánynak az arcára volt írva a kétség, és nem hibáztattam érte. Hozzám hasonlóan volt szerencséje szemtől szembe kerülni Agancs atyával, és ránézésre ő is rettegte a viszontlátást. Velem ellentétben azonban ő nem tudhatta, hogy mire számítson Orentől, Yaventől vagy Cesartól, ha szorul a hurok. Társaim arcán azonban nem pusztán a tudatlanságból fakadó vakmerőség tükröződött: ha nem is tudták mire képes Agancs atya, de saját magukkal nagyon is tisztában voltak. Yaven és Oren esetében már idegesítően tisztában.

– Nagyszerű, akkor menjünk. – Sercintett Oren, majd felém villantotta ragadozó mosolyát. – Harisnyák Hercege, mutasd az utat!

Visszanyeltem a káromkodást és elindultam az utca bejárata felé. A sarokra érve a folyópartra vezető szűk utcácskák egyikére fordultunk. Itt már nem fértünk el egymás mellett, én mentem elől, Oren a hátam mögött trappolt. Vállvasai néha a falat verték, oldalán a kard ütemesen csapkodta a combját. Előttünk a folyó unottan hömpölygött, felszínén a lenyugvó nap utolsó sugarai csillogtak. A folyónak ezen az oldalán a házak oldala a folyóparthoz dörgölőzött, lábazatuk alját a hullámok nyaldosták. Keskeny ösvényen egyensúlyozva, sőt időnként a rövid mólók között szökdécselve haladtunk a fürdő felé. Több percig, talán egy fertályóráig is eltartott mire az éjszakai homályban újra megpillantottuk a fürdőház lapos tetejét.

– Ha odaértünk te csak maradj mindig mögöttem. – Suttogta Oren.

– Miért?

– Elővigyázatosságból, Édes Gazdám.

Kicsúszott a talpam alól a móló vizes deszkája, csizmám hangosan csobbanva merült a folyóvízbe. Oren kezét éreztem a vállamon.

– Megvagy.

– Hogy érted, hogy elővigyázatosságból?

– Te vagy a főnök, vigyázni kell rád.

– Mész te a fenébe.

– Mi rosszat mondtam? – Tárta szét a karját Oren értetlenséget tettetve. Az elevenembe talált, és ezt ő is tudta.

– Rosszat? Eddig egy jó szavad sem volt hozzám.

– Elnézésedet kérem Atenas nagyúr, megváltozok.

– Tudod, mit Oren? Ha így viselkedsz, akkor jobban teszed, ha nem fordítasz nekem hátat. – Éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Igyekeztem halkan beszélni, de egyre nehezebbnek találtam. Az, hogy a sötétség ellenére is láttam, ahogy Oren önelégülten vigyorog, nem segített a helyzeten. – Én megyek előre te barom! Igyekezz nem lemaradni! És meg ne halljam még egyszer, hogy Atenas nagyúrnak gúnyolsz, megértetted?

– Rohadj meg, Tesze! – Válaszolta Oren engesztelőleg. Talán végre megfeleltem a hülye próbájának.

– Na azért.

Szerencsére ekkor éles fütty hasította ketté közöttünk a feszültséget. Ha Tarcal fütyült, azt semmivel sem lehetett összetéveszteni. Hirtelen erővel szakadt fel a szájából, élesen és tisztán, hogy aztán pár szívdobbanás után mély, reszkető, szaggatott hangban érjen véget. A quni tőle megszokott módon egész pontosan számolt. Ha nem lett volna ez a kis közjáték Orennel, akkor pont odaértünk volna a fürdő hátán tátongó sötét hasadékhoz, mire a jel felharsant. Így azonban sietnünk kellett.

A hasadék valóban elég nagy volt ahhoz, hogy a Rodrihoz hasonló méretű gyerekek könnyedén bemásszanak rajta, de nekem és Orennek kicsit szűkösnek bizonyult. Némi helyezkedés után végül is négykézlábra ereszkedve, kardomat előre nyújtva tudtam csak bekúszni az épület belsejébe. Kellemetlenül éreztem magam ebben a kiszolgáltatott helyzetben, de szerencsére üres szobába érkeztem. A szoba kőpadlóját korom és törmelék borította, fejünk felett elszenesedett gerendavégek lógtak a mennyezetből. Valaha latrina lehetett, a bal kéz felé elterülő ülőhelyek foghíjasok voltak ugyan, de még felismerhetőek, és alattuk még mindig halkan csörgedezett a folyóvíz. Az illatok alapján a Fattyak is megtalálták maguknak a szobát.

Mire Oren is átfurakodott a gyermekméretű lyukon az épület eleje felől már felharsant Cesar diadalittas kiáltása. Megigazgattam kezemben a kardomat, arra gondoltam bárcsak lenne egy pajzsom is, majd halkan megindultam az épület belseje felé.

A latrinaszoba kijárata pár lépés hosszú vaksötét folyosóra nyílt. A sötétségen túl a tető nyílásán beszűrődő csillagfény széles teremre, és a terem közepén üresen tátongó medencére vetült. A plafonról lógó szőlőindák békésen lengedeztek, alighanem a tetőn kúszó Yavenék miatt. A szoba üresnek tűnt, de az épület túlvégéről már semmivel össze nem téveszthető csatazaj hallatszott. Szaporábbra váltottam a lépteimet, hogy mielőbb Tarcal és Cesar megsegítésére érkezzünk.

A medence túloldalán széles boltív törte meg a falat. Ahogy beléptem a központi fürdőszobába a boltíven keresztül megpillantottam a harcolókat. A sötétségben épp csak a mozgást lehetett kivenni, de Cesar mindenkinél magasabb alakját még így sem lehetett eltéveszteni. Senorita, féltve őrzött kardja széles kört írt le éppen a levegőben, pengéje sárga szikrákat vetett, ahogy célpontját elvétve a falnak ütközött. A Cesar csapása elől elhajolt fattyú ezt kihasználva közelebb lépett az északihoz. Cesar fájdalmas nyögéséből és rándulásából ítélve a derasi gyilkos tőre megmártózott az óriás oldalában. Mielőtt azonban még újra lesújthatott volna rá valami nekirohant a mellkasának. A fattyú hátratántorodott, ahogy Tarcal a pajzsát faltörő kosnak használva eltaszította őt Cesar közeléből.

Futva folytattam az utat a medence oldala mentén, minden idegszálammal az éjszakába burkolt harcot figyelve. Még nem jutottam messzire, amikor a fal mellett megmozdult valami. Agancs atya! A féregimádó fattyú a földön feküdt, koszos rongyok halmán. A levegőben vér, genny és rothadás szaga ült. Hogy feledkezhettem meg a sebesült varázslóról? Hiszen érte jöttünk!

Az alak nyögve, de sebesen ült fel. Jobb kezét rám emelte, mutatóujja fenyegetőn felém rebbent, szájából értelmezhetetlen hangok szakadtak fel. Gerincemen hideg félelem vágtatott végig, a torkom kiszáradt, és pánikolva vártam, hogy a varázsló átka lecsapjon rám.

A fejem felett megrezdült az íjhúr, fülem mellett süvítve száguldott el a lövedék. Yaven nyílvesszője mellkasának közepén találta el az atyát. Az ütés ereje hátra taszította a fattyút, torkából hörögve szállt ki a levegő, keze lehanyatlott.

Oren folytatta a rohanást Tarcalék felé, de a számomra már csak Agancs atya maradt. Vicsorogva léptem oda az elhanyatlott testhez, azt remélve, hogy a Félszemű lövése csak félmunkát végzett. De a fattyú már nem mozgott, a szuszogás, hörgés teljesen megszűnt mire fölé hajoltam. A fal melletti sötétségben nem láttam belőle semmit. Dühösen megmarkoltam véres, kormos ruhájánál fogva és a medence szélére, a csillagfény alá rángattam.

A halott fattyú arcát vörös, törött démonmaszk takarta. Agancs atyáé fehér volt és kerek. De attól ez még lehet ő, nyugtattam magam, hiszen az agancsos maszk a halott kovács arcát takarja már. De hiába próbáltam hazudni magamnak, hiszen ez nem Agancs atya volt.

Almány a szőlőindákba kapaszkodva leereszkedett mellém. Yaven hangja tompán csengett a magasból. Azt kérdezte, hogy meghalt-e, akit eltalált. Oren ordítva robogott fel mögöttem, Tarcalék felé. A harmadik ellenfelet az óriásivadék torkon ragadva a falhoz csapta.

Lerángattam a hulláról a vörös démonmaszkot. Szőke szakáll és kék szemek bukkantak elő alóla. Korom béli férfi lehetett. Találkoztam vele, jutott eszembe. Akkor is feltűnt a szakálla. Mit is mondott Sospechozónak? “Ezek szerint megélte az estét.”

– És téged is túléltelek.

– Mit mondasz? – Kérdezte Almány. Végig mértem a lányt, aztán a fürdőt. Végre újra helyre kerültek a gondolatok a fejemben.

– Élve kell az egyik. – Néztem a lányra, aztán hangosabbra váltottam. – Élve kellenek!

Oren ekkor rántotta ki a rövidkardját az áldozata hátából.

– Előbb is szólhattál volna.

– Ez még él. – Dübörgött felém Cesar hangja. Jobb kezében Senoritát markolta, balja az utolsó fattyú torkára kulcsolódott. A kard pengéje vértől csöpögött, a féregimádó lábai a levegőben rúgkapáltak. A fattyú bal kézfejének körmei Cesar csuklójába martak, jobbja a harcos arcát karmolta, de csak míg Cesar újra a falhoz nem csapta a fejét. – Egy kicsit. – Helyesbített Cesar.

– Rakd le, mielőtt megfullad. – Szólt rá Tarcal.

Cesar még egy utolsót szorított a fattyú nyakán, aztán mint gyerek a megunt rongybabát, a földre dobta ellenfelét. A fattyú még megpróbált feltápászkodni, de aztán vérző oldalához kapva, elkínzott nyögéssel terült el újra. A harc, amilyen gyorsan elkezdődött, már véget is ért. Ez abból is látszott, hogy Oren és a fentről sietősen leereszkedő Yaven máris belekezdett a két hulla átforgatásába. Almány ehelyett aggódva a sziszegve saját sebeit tapogató Cesarhoz lépett.

– Mi a helyzet, Tesze? – Lépett mellém Tarcal. Vállán és pajzsán némi kosz és friss horpadás jelezte csupán az elmúlt pillanatok eseményeit.

– Nem az Atya volt az, csak egy társuk.

– Ez benne volt a pakliban. – Bólintott idegesítő nyugalommal.

– Attól még a féreg él. – Fújtattam mérgesen. – És lefogadom, hogy tudja, merre találjuk.

– Meglehet. Kérdezzük meg. – Válaszolta Tarcal, majd halkan fütyörészve a földön vonagló fattyú mellé lépett. – Hé, Hulla, hogy hívnak?

A fattyú először nem reagált, a megismételt kérdésre is csak egy köpés volt a válasz.

– Taposs rá a golyóira, attól majd megered a nyelve. – Kiáltott oda Oren, miközben éppen az egyik holttest szájában turkált. Csont ropogása hallatszott, majd Oren kiemelt valamit a hulla szájából. Egy pillanatig érdeklődve forgatta, majd hangosan káromkodva behajította a medencébe a fogat. – A rohadt életbe! Azt hittem arany.

– Na, mit mondasz? Tapossak a golyóidra, vagy anélkül is bemutatkozol? – Ismételte meg a kérdést harmadszor is a türelmes quni.

– Tetű, – válaszolta Tetű.

Tarcal hümmögve mellé guggolt, és fokosa végével letolta az acsargó kutyafejet mintázó maszkot a fogoly arcáról.

– Tetű, mi? Szép név, anyukádtól kaptad?

– Migu. – Nyögte ki magából nagy nehezen a második nevet is Tetű.

– Migu, nekünk Agancs atyával van elszámolni valónk. Hol találjuk?

– Az atya halott. A palotában égett.

– Migu, Migu… – Ingatta fejét rosszallóan Tarcal. Elég volt egy pillantást vetnie rám, és már lendült is a lábam. Ott rúgtam meg, ahol Oren javasolta. Almány elszörnyedve felsikoltott, mire elöntött a szégyen. Tarcal nem hagyta magát kizökkenteni. – Láttuk a hullát, akit ott hagytatok. Nem az atya volt. Megkérdezem még egyszer: hol találjuk az agancsost?

Tetű nem tudott válaszolni. Összegörnyedve, szipogva és nyögdécselve dobálta magát a törmelékes talajon. Az oldalából szivárgó vér lassan tekintélyes tócsába gyűlt alatta. Almány odalépett hozzánk.

– Mit műveltek vele?

– Ezt úgy hívják eszmecsere. – Kotnyeleskedett bele a távolból Yaven.

– Megölitek. És akkor ki fog válaszolni a kérdéseitekre?

– Ha nem válaszol a kérdéseinkre, akkor minek hagyjuk életben? – Lépett mellénk Oren is. Almány gyilkos pillantást lövellt felé, de Tarcal megragadta a kezét, és szó nélkül nyugalomra intett mindenkit.

– Hallod ezt, Migu? A társaim között vita zajlik a sorsodról. Pedig az a te kezedben van. Válaszolj szépen és becsülettel a kérdéseimre, és kapsz esélyt az életre. Védd tovább a szarházit, akinek mindezt köszönheted, és egyedül és nyomorultul fogsz meghalni. Gondold végig, de ne sokat késlekedj, már így is sok vért vesztettél. – Mondandója végeztével Tarcal elkezdett feltápászkodni Tetű mellől, de mielőtt még teljesen felegyenesedhetett volna, a fattyú kappanhangon megszólalt.

– Nem, nem tudom. Senki sem tudja. Egyedül jön mindig. Esküszöm.

– Valamit csak tudsz. – Vitatkozott vele Oren. – Valaki biztos követte. Senki sem a semmiből kerül elő.

– Igen, próbáltuk. A várig. Onnan jön. Többet nem tudok. Többet nem!

Tetű szavai hideg kézzel martak a gerincembe. Agancs atya, a féregimádó ichorvérű abban a pillanatban is karnyújtásnyira volt Mireiától. A fejemben nevek és arcok peregtek, gondolatban fehér maszkba rejtettem őket. A kancellár, a kapukapitány, az Arany Oroszlánok generálisa, mindenki gyanús lett, akit csak ismertem. De persze olyan sokan voltak a várban, akikkel soha nem találkoztam. Mireia jobban tudná. Mireia veszélyben van. Figyelmeztetnem kellett.

– Mit tegyünk vele, Tesze? – Fordult felém Oren.

Most rögtön a várhoz kell sietnem és figyelmeztetnem Mireiát.

– Arnau? – Szólított meg Tarcal aggodalmasan.

Nem volt vesztegetni való időm. Elindultam a kijárat felé, de valaki megragadta a karomat. Tarcal visszafordított és tekintetével kényszerített, hogy rá figyeljek.

– Arnau, elvisszük ezt a szerencsétlent az Árnyaknak. Tudom, hogy ők feltennének neki pár kérdést. Tőlük szekeret is kapunk, úgy gyorsabb az út a várhoz. Utána kihozzuk onnan a hercegnőt.