Mireia
A világ hirtelen remegni kezdett. Az ágyam széthúzott baldachinja vadul hullámzott a hirtelen támadt széltől. Az éjjeli asztalkámra helyezett gyümölcskosár felborult, almák és bogyós gyümölcsök gurultak szanaszét. A mellé helyezett kristálypohár leesett és millió darabra tört. A szobám tetején a lámpás vadul himbálózott. Szerencsére a beletett gyertyáimat nagy gonddal rögzítettem még évekkel ezelőtt. Az elsötétített ablakokon túl több ló fájdalmas nyerítése hallatszott egy épület fáinak ropogása mellett. Valami összedőlhetett. Az ágyam fejtámlájához húzódtam, és vártam, hogy csillapodjon a remegés. Mikor abbamaradt, az üvegdarabokat kikerülve az ablakhoz mentem, és kikukucskáltam a függöny résein. Umbralodo lakosai már talpon voltak, elkeseredetten takarították a romokat: egy út melletti istálló dőlt össze, a házaknak pár leesett cserépdarabtól eltekintve talán nem esett baja. A falusiak igyekeztek véletlenül sem a lakótorony felé pillantani, a fiatalabbak fel-fel hangzó kiáltásaira, jajveszékelésére, az idősebbek csitítása felelt. Nem akarták bosszantani az úrnőt. Ők jobban hozzászoktak már az ilyesmihez. Miasol Gironda varázslatai gyakran szabadították el a Romlást.
Magamra kaptam a köpenyemet, és szinte futva indultam Nagyanyám lakosztálya felé. Az iménti Romlás-esemény erős volt, habár nagyanyámnak eddig sosem esett komoly baja ilyenkor, az istenek szeszélye folytán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy pont akkor történjen vele szerencsétlenség, amikor nekem szükségem lenne rá. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és óvatosan kerültem ki az új repedéseket.
Mikor még itt éltem, és Nagyanyám nagyobb varázslatra készült, általában a közeli rétre ment ki, hogy véletlenül se tegyen kárt környezetében. Most vajon miért nem vette erre a fáradtságot? Ilyen öreg és gyenge lenne már? Kavargó gondolataimnak és csapongó érzelmeimnek Zelena érkezése vetett véget. A szolgálónő nagyanyám lakosztályának ajtajában állt görnyedten és a szálló portól fuldokolva köhögött. Mellé szaladtam és meglapogattam a hátát. Mögötte óvatosan bekukucskáltam a lakosztályba: a bútorok szétszórva, összetörve, mintha forgószél söpört volna végig a szobán. A fal egy helyen kiszakadt. Nagyanyám szeretett messzelátója a szakadék szélén egyensúlyozott. Milyen egyszerű lenne most odalépni és kicsit meglökni az utált szerkentyűt! Nem engedtem a kísértésnek. Közelebb léptem és óvatosan a szálló porba mondtam, inkább suttogva, mint kiáltva:
– Nagyanyám!

A baldachin szakadt zöld kárpitja megmozdult és a szálló porból egy köhögő alak bontakozott ki. Egy karcsú, középkorú asszonyé. Tartása kiegyenesedett. Haja még mindig hófehér volt, de arcáról a ráncok nagy része felszívódott. Májfoltjai eltűntek. Telt ajkai ragadozó vigyorba görbültek. A köhögése nevetésbe fordult áll. Nagyanyám végigmérte az ijedt Zelenát és engem, majd a sértetlenül maradt messzelátót. Kissé talán csalódottan nézett rám.
– Visszatértem. – Jelentette ki, majd a romokra fittyet sem hányva elindult lefelé a toronyból. Zelenával ijedten követtük, miközben Nagyanyám utasításokkal látta el a renoválást illetően az odasereglett szolganépeket.
Miközben Miasol szolgái nekikezdtek a romok eltakarításának, mi csendben elfogyasztottuk hideg reggelinket. Nagyanyám elégedetten vizsgálta új kinézetét az ezüstneműben, én pedig örültem, hogy szemlátomást meg is feledkezett jelenlétemről. Hintónkat, oldalán az ősi Gironda címerrel időközben a boszorkánytorony elé készítették. A lovamat vezetékként a kocsi után kötötték. A reggeli elfogyasztása után Miasol elhelyezkedett a hintóban, és el is indultunk Derasba. Útközben a hercegnő egy darabig érdeklődve figyelte a tájat, jelezve a változásokat. Talán évek óta nem hagyta el Umbralodót.
Mire a nagy, villámsújtotta fűzhöz értünk Nagyanyám már békésen szunyókált. A fát megpillantva vízözönként zúdultak elmémbe a valódi emlékeim. A köpönyegembe szorítottam az arcom és hangtalanul belesikítottam, minél kevesebbet mozogva, nehogy felébresszem a mellettem alvó szörnyeteget. Mégis, hogy lehettem ennyire felelőtlen? Hogy is gondolhattam, hogy Deras két leghatalmasabb varázslónőjét ki tudom játszani egymás ellen? Az emlékeimben élő bátor, magabiztos énem halovány árny volt már csupán.
Remegve kuporogtam végig az utat, magamban az istenekhez fohászkodva, és csak akkor ébresztettem fel nagyanyámat, amikor a délutáni verőfényben feltűntek Deras árnyai.
Miasol Gironda fővárosba érkezései erősen megritkultak az évek során, emléke mégis élénken élt a derasiak emlékezetében. Az ő kocsija körül nem tolongott az ujjongó, alamizsnát váró tömeg, mint más főúri méltóságok érkezésekor. A város óvatosan és némán figyelte a boszorkányhercegnőt. Az emberek, mikor elhaladt mellettük, titkon átoktól védő mintát mutattak az ujjaikkal. Nem mintha számítana. Csupán egy nomád nagycsalád indult a hintó felé, de mikor a derasi szomszédaikkal összesúgtak, a családfő félúton megállította őket. Egy tetovált arcú, khayrati lány mégis átfúrta magát a tömegen. “Derwezeban salam!” – kiáltotta a hintó felé, és kitárt bal kezét mutatta nagyanyámnak. Nem tudom, mit jelenthetett, de sértésnek hangzott. A tömeg szélén posztoló városőrök tanácstalanul néztek egymásra. Nagyanyám mosolyogva kihajolt a kocsi ablakán, intett a nomád lánynak, majd erszényéből pár királypénzt vetett elé.
Kérdőn néztem nagyanyámra. Ő mosolyogva visszafordult az út mellett szemlélődő tömeghez.
– Mit jelentett mindez? – Kérdeztem.
– Nem tartozom magyarázattal. Ha méltónak találtatsz rá, megtudod Észak titkait, – sóhajtotta nagyanyám – … bár néha kétlem, hogy valaha eljön-e az az idő.
Nem válaszoltam. Némán tettük meg az utat a királyi palotáig. Időnként mintha láttam volna a háztetők árnyai között elsuhanni Elvyrát és elmaradhatatlan árnyékát, Baglyot, a hiúzt, de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. A derasiak továbbra is feszült figyelemmel kísérték nagyanyám fogatát. Több közjáték nem zavarta meg utunkat.
A palotába érve nem lepett meg, hogy Cavia és Eligio de Soler a palotaőröket és fontosabb szolgálókat díszsorfalba állítva vártak minket. A kancellár sötét, visszafogott öltözékét ellensúlyozta a testőrkapitány arany mellvértjének csillogása. Királyi fogadtatás, bár a sorból hiányoltam a Anacletót, a királyi udvarmestert, és a vén de la Cerda kamarást, aki fiatalkorában nagy rajongója volt Miasolnak.
Eligio türelmetlen tipródott, míg a kocsiról leugró szolgák kitárták a hintó ajtaját. Láttam rajta, hogy csak arra vár, hogy az első adandó alkalommal a hercegnő lába elé vethesse magát. De mikor a kelleténél fél évszázaddal fiatalabb Miasol előbukkant a hintó árnyaiból Eligio ruganyos ugrásából ügyetlen botladozás lett. Értetlenül a kancellár, majd én felém villant a tekintete, magyarázatot keresve.
Cavia nem szenvedett Eligio bizonytalanságától. Határozott, bár kissé karót nyelt módon hajtott fejet nagyanyám előtt.
– Mindig nagy öröm, ha Derasban üdvözölhetjük, Gironda hercegnő!
Nagyanyám nagylelkűen a kezet nyújtott a közrendű országnagynak. A babonás emberek általában vonakodnak megérinteni őt, félve, hogy a bőrükkel érintkezve a boszorkányhercegnő elátkozza őket. Sariel Cavia faarccal csókot lehelt Miasol kézfejére. Talán csak a képzeletem játszott volna velem, de mintha a kancellár gondosan nyírt kecskeszakálla alatt mosolyra húzódott volna a szája.
– A szállását már előkészítettük, Úrnő.
Közben Eligio is igyekezett Miasol látóterébe küzdeni magát. Egyszerre csodáltam a bátorságát és elítéltem az ostobaságát. Mégsem kísérhettem figyelemmel megaláztatását, mert a szolgálók mögött Elvyrát pillantottam meg, aki tekintetével távozásra biztatott.
– Elnézésedet kérem, Nagyanyám, de sürgősen fel kell keresnem az illemhelységet. – Súgtam oda Nagyanyámnak, aki megbotránkozva nézett rám, majd kezének legyintésével utamra bocsátott. A kapuparancsnoknak pedig meghagytam, hogy ha bárki keresne engem, ne zavarjanak.
Elvyra a lakosztályomban várt, mikor odaértem.
– Meg vagy őrülve, az ország minden boszorkányát Derasba csődíted?
– Pontosan kikre gondolsz?
– A kis patkány anyukája is visszahajózott…
Nagy kő esett le a szívemről. Ezek szerint Isabel del Vio bekapta a csalit. Mármint engem… Tudtam, hogy sürgős lesz neki hivatalosan is nyélbe ütni az eljegyzésemet a kis féreg fiával, mielőtt nagyanyám tudomást szerez az egészről. De nyilván Gironda hercegnő érkezéséről is tud az özvegy grófné. Mihamarabb össze kell hoznom egy találkozót, mielőtt visszatérne kastélyuk biztonságába. Elvyra idegesen járkált fel-alá a szobában.
– Nem tűnsz zaklatottnak, pedig az egész palota arról beszél, hogy el fogjátok jegyezni egymást Almerique-kel. Állítólag Eligio testőrparancsnok bánatát az italba fojtotta a hír hallatán. A barátja, Anacleto udvarmester kísérte, hogy vigyázzon rá. Az utóbbit azóta sem látni, annyira másnapos.
– Az egész palota?! – Mondtam elégedetten. – A végén még összejön a tervem. Kérlek értesítsd Arnaut, hogy ez az egész csak porhintés, és minden a tervek szerint halad.
– Mégis miféle tervek? Egymásnak ugrasztod a két banyát, hátha kinyírják egymást?
Éles szemvillanással feleltem.
– Nem menne kárba nyílvessző…
– Örült vagy – mondta Elvyra fejcsóválva, szélesre tárta szobám ablakának palettáit, körülnézett, kilépett a párkányra, majd kecses mozdulattal a mélybe vetette magát. Nem fárasztottam magam azzal, hogy utánanézzek. Ilyenkor háztetőről háztetőre, fáról fára ugorva viszi el magát a céljáig, bárhol is legyen az.
Gyorsan felfrissítettem magam, majd a szobámból kilépve odaintettem kettőt az árnyékban hűsölő küldöncök közül:
– Isabel del Viót és fiát Miasol Gironda hercegnő mihamarabb estebédre várja a lakosztályába. Kérlek, vidd el a hírt az özvegy grófnőnek! Te pedig a konyhára szólj be, hogy készítsék össze a finomságokat! – mondtam, és ráérős léptekkel elindultam Nagyanyám lakosztálya felé.
Nem lepődtem meg, mikor Miasolt a királynő rózsalugasának egy félreeső helyén találtam, ahol varázsnövények lapultak a virágok árnyékában.
– Jobban kellene figyelned, Lányom! – Korholt a vénasszony, majd óvatos mozdulattal a rózsalevelek alá rejtette a lángszulák kelyhes virágait.
– Isabel del Vio fertály óra múlva érkezik hozzád a fiával, hogy megbeszéljék közelgő eljegyzésünket – közöltem.
– Minden szolgáló erről az őrültségről sutyorog! Az a szemérmetlen nőszemély! Hogy veszi a bátorságot, hogy idejöjjön?
– Én hívtam meg a nevedben – feleltem fejemet lehajtva.
– Hogy merted a nevemben meghívni? – Kérdezte felháborodva.
– Minden erődre szükséged lesz ellene, és úgy gondoltam nincs sok időd fenntartani ezt…
– Ez nem a te dolgod, hogy megítéld! – sziszegte fenyegetően.
A fő rózsalugas takarásából egy szolgáló lépett felém.
– Arnau Atenas nagyúr kíván Mireia hercegnő színe elé járulni. Azt mondja, az ügye nem tűr halasztást! – Szólt hajbókolva a küldött.
Éreztem, hogy elönti a vér a fejemet.
– Üzenem, hogy nem tudom most fogadni! – A küldönc fejet hajtott, de elindult a várkapu irányába. – Várjon, de mondja meg neki, hogy a holnapi bálon továbbra is eltáncolom vele azt a táncot, amit ígértem. – A szolgáló várakozva tekintett rám, majd intettem, és távozott. Nem kockáztathattam meg most, hogy nagyanyám színe elé vezessem Arnaut.
– Jaj, milyen kár, pedig oly szívesen cseverésztem volna a kis Arnival – Kezdte Miasol az unatkozó idős hölgyek modorában. – Biztos vagyok benne, hogy fess fiatalemberré serdült, ha már sikerült ledönteni az egyetlen leányunokámat is a lábairól. – Tette hozzá fenyegetőbb hangsúllyal.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését.
– Nem gondolom, hogy van most időnk vele foglalkozni…
– Talán kedves lenne meghívnom egyszer őt is vacsorára…

– Először ezen az estebéden legyünk túl, Nagyanyám – feleltem, és visszakísértem Miasolt a lakosztályába. A király nővérének szobái a néhai királyné lakosztálya mellett helyezkedtek el. Bútorzatán ugyanaz a régimódiság érződött, mint ami mindenhol a királyi toronyban. Hiába a szellőztetés és a friss, fűszeres aromájú rózsák elhelyezése, Miasol Gironda hamurózsaszín fogadószobájában az enyészet émelyítő illata terjengett. A terem apró ablakait hiába nyitották tágra, a szobában félhomály uralkodott. A fogadóterem közepén egy kávézó asztal köré kényelmes kereveteket és egy fotelt helyeztek. Az asztalra süteményekkel, gyümölcsökkel, zöldségekkel és húsokkal teli tálakat helyeztek, és díszegyenruhás szolgálólányok várták a vendégek érkezését.
Álló gyertyatartók szórták a fényt. Miasol a fennmaradó perceket azzal töltötte, hogy a szolgálókat és engem utasítgatott a gyertyák átrendezésével, majd elhelyezkedett a legnagyobb karosszékbe, ami így félhomályba került.
Nem kellett sokáig várni a del Viók érkezésére. Királyi egyenruhás szolgák vezették őket a színünk elé. Én felpattantam, ahogy az illem diktálta, de Nagyanyám ülve maradt. – Bocsátsatok meg, a korom! – suttogta mosolyogva, majd fenyegető vigyort villantott Isabel del Vióra. Almerique egy kocsikerék méretű csokrot szorongatott, amit egy szó nélkül, lesütött fejjel nyújtott át nekem. Régimódian hátra nyalt hajával a néhai Xenaro herceg megidézése lehetett a cél, de inkább egy vízből kihalászott patkányra hasonlított. Anyja nyaggató pillanatára morgott valamit a szépségemről, majd idegesen levágta magát az egyik üres kerevetre és a szájába nyomott egy diós süteményt. Az ifjú mozgásából eltűnt a magabiztosság, arca idegesen megrándult, valahányszor anyja pillantásával találkozott. Látszott rajta, retteg a nőtől. Vajon azért viselkedik ilyen lehetetlenül mindenkivel, hogy az otthoni elnyomását kompenzálja? Vajon én is ilyen lennék, ha nem a biztonságos gyermekkor után kerülök Miasol nevelésébe? Gyengéden simítottam végig az Almerique-től kapott virágokat. Miasol és Isabel del Vio érdeklődve figyelték tevékenységemet: a vőlegénye ajándékától elérzékenyült ostoba liba benyomását kelthettem. A csokrot egy szolgálólány kezébe nyomtam, és mosolyogva hellyel kínáltam a grófnőt.
Isabel del Vio szabadkozott ivadéka udvariatlansága láttán, majd helyet foglalt a neki fenntartott, támla nélküli kárpitozott széken. Isabelre mosolyogtam, majd pedig leültem a nagyanyám baljára, Almerique-kel körülbelül szemközt.
Nagyanyám nem szólt egy szót se, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, csak a szolgálóknak intett, hogy távozhatnak. Isabel del Vio kényelmetlenül feszengett, idegesen igazgatta a ruhájába díszítéseként szolgáló ichorkő fűzért. Várta, hogy nagyanyám, a magasabb rangú, megszólítsa, ahogy az illem követeli. A percek kínosan hosszúra nyúltak, csak Almerique rágcsálása törte meg a csendet. Nagyanyám rezzenéstelenül bámulta az elé vezetett főnemest.
Én időnként szánalomból Isabelre mosolyogtam támogatásképpen, illetve azért, hogyha mégsem úgy alakulna ennek a beszélgetésnek a kimenetele, ahogy számítottam, ne ellenségként gondoljon rám. Végül Isabel nem bírta tovább és megtörte a csendet.
– Hívattál minket, Miasol hercegnő… – mondta del Vio grófné.
– Én hoztam tető alá ezt a találkozót – vágtam közbe sietve. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem tervem megvalósításába. – A minap sarokba szorítottál, kihasználtad védelmezőm távollétét.
– Félreértetted a helyzetet, Lányom… – próbált szóhoz jutni a grófnő, de elnyomtam a hangját.

– Hozzá akartál adni a fiadhoz, hogy éket verj közém és az Árnyanya közé!
– Mindenki számára előnyös ajánlat volt! – Emelte fel hangját Isabel is.
– Eszköznek akartál használni a nagyratörő ambícióidhoz! – Kiabáltam vissza. Féltem Miasolra pillantani, de magamon éreztem a figyelmét. Vajon mennyire meggyőző az előadásom?
– Királynőként uralkodhatnál Derasban a fiam oldalán! – Vágott vissza Isabel.
– Mind tudjuk, hogy Te uralkodnál a nevünkben!
Isabelben bennszakadt a válasz, a csend hosszúra nyúlt a szobában.
– Válaszolj, Seren! – Parancsolta Miasol. Szemem sarkából Almerique-re pillantottam, nem érte meglepetésként anyja valódi kiléte. Tekintetünk találkozott, ő is engem fürkészett. Miasol elunta a várakozást. – Uralkodni vágysz? – Kérdezte meg a vele szemközt ülő asszonyt fürkészve.
– Talán. Majd egyszer. Ha eljön az én időm. Elvégre kiérdemeltem. – Nézett rá Isabel dacosan.
– Kiérdemelted? Talán. Elvégre valaha Seren voltál. Büszke bajtárs, Xenaro herceg szeretője, a gyermeke anyja. Most pedig grófnő, gazdag nemesúrnő, nemdebár? – Miasol kihívóan fürkészte Isabelt, majd addig nyugodt arckifejezése megváltozott. Önuralmáról pillanatnyilag megfeledkezve szabadjára engedte megvetését. – Egy jöttment senki vagy. Minden más csak káprázat, tőlem kapott adomány. A szolgám vagy, semmi több. Az én terveimet szolgálod, senki másét!
– Ezzel mindenki jól járna, nem látod? Egy árnylány ülhetne Escar trónjára!
– Mireiának semmi keresnivalója a trónon. – Felelte nagyanyám. Érdeklődve kaptam fel a fejem, mindig is azt hittem, hogy nagyanyám végső célja az, hogy engem a királynővé, vagy legalábbis királynévá tegyen. – Az utódomat északra szólítja a hagyomány. Ezt te is tudod.
Isabel tekintete idegesen rebbent, mintha rossz hírt kapott volna. A grófné hangosan nyelt egyet, körbenézett, és visszanyerte tartását.
– Nem tudok mást felkínálni, csak a megbánásomat. Alázatos szolgád vagyok, Árnyanya! Utódod helye északon van, igen tudom. De, kérlek, fontold meg, hogy a kappanhangú Castrillon-e a legmegfelelőbb társ a számára. A del Viók gazdagsága északon is hasznára válna Mireiának. Idővel újjáépíthetnénk Arboladót! – Magyarázta Isabel, lesütött szemmel.
Egy pillanatra a vereség keserű ízét éreztem a számban. Mégsem sikerült egymás ellen fordítanom a két boszorkát. De valami nem hagyott nyugodni, ott motoszkált a fejemben. Kettejük párbeszédében több volt a kimondatlan szó, mint a kimondott. Valamiért nagyanyám számára mindennél fontosabb volt, hogy elfoglaljam helyemet északon; bármit jelentsen is ez. Isabel pedig mintha hátráltatni szerette volna ezt.
– Idővel? – Szóltam közbe. Miasol, Isabel, még Almerique is meglepetten felém fordult. Nagyanyám haloványan rám mosolygott, majd elismerően bólintott. Isabel arcán ijedtség tükröződött.
– Az újjáépítéshez persze idő kell…
– Álnok kígyó vagy Seren, mindig is az voltál. Ezt szerettem benned. – Mondta nagyanyám anyai mosollyal. – De most itt az ideje, hogy feltárd előttem az elméd.
– Soha! – Kiáltotta elhaló hangon a grófnő, de Miasol hirtelen mozdulattal megragadta a kezét. Majd nem szóltak többet, csak belemerevedtek az előbbi mozdulatba, úgy bámultak egymás szemébe.
Almerique szájából kiesett a fél falat. Felállt és zavartan körbe sétálta a szoborszerű asszonyokat. Kezével integetett anyja üveges tekintete előtt, de nem volt rá reakció.
– Ülj le, Almerique! – Suttogtam idegesen.
– Mi történik? – Kérdezte teli szájjal.
– Varázspárbajt vívnak. Az elméjükben. Nem ajánlott ilyenkor megzavarni őket – magyaráztam.
Almerique visszaült a helyére, szórakozottan egy szőlőszemet vett ki a gyümölcskosárból, bekapta, majd egy idő után újra megszólalt.
– Mi lesz most velünk? – mondta, majd nagyot nyelve eltüntette a szőlő maradékát.
– Nem tudom – sóhajtottam. – Végül a győztes eldönti.
Almerique fészkelődött, és egy rejtett tőrt csúsztatott a kezébe.
– Mi lenne, ha megölnénk őket? – Kérdezte Almerique a pengét egyensúlyozva a kezében. Majd barátságosnak szánt vigyorral nézett rám. – Mi lenne, ha megölnénk őket, és mi döntenénk a sorsunkról, Kuzin.
Kétségtelenül csábító ajánlat volt, egy csomó részlettől eltekintve, például, hogy hogy magyarázzuk ki magunkat a palotaőröknek. Csábító, de a valóságtól elrugaszkodott.
– Sosem tudnám megölni a nagyanyámat. – Ráztam a fejemet zavarban lévő úrihölgyként, mint aki csak a lopott pásztorórát vonakodik megadni az őt kérlelő udvarlónak. Meg nem is emelnék kezet Miasolra. Mégis csak a nagyanyám. Újkeletű rokonom azonban nem adta fel.
– Majd akkor én megölöm őt, te pedig az anyámat! – Mondandóját tőre hadonászásával támasztotta alá.
– Ugye tudod, hogy hallanak minket, Almerique? – Kérdeztem másodunokaöcsémet, aki erre megrémült, és kétségbeesetten vetette magát anyja lábai elé.
– Csak tréfáltam, Anyám, csak tréfáltam! Bocsáss meg kérlek! – kiálltotta, és megrázta a kábulatból ocsúdó asszonyt.
Isabel del Vio álomból ébredve nézett fiára, mintha most látná először, majd szakadó ruhaanyag hangja hallatszott: a grófné ruhájának ichorkövekből fonott díszítése kicsapó nyílvesszőként Miasol kezében landolt. A hercegnő rámarkolt a kövekre, amik semmivé porladtak. Miasol arcán azonban nem a diadalmas gőg megszokott kifejezése ült, hanem döbbenet. – Te eszement őrült! – Suttogta. – Mire vetemednél?!
Isabel ügyet sem vetett nagyanyámra, figyelmét teljesen lekötötte fia arcvonásainak fürkészése.
– Hercegem! – Suttogta megkönnyebbülten. Kezeit gyengéden Almerique arcához emelte, miközben szemei fokozatosan elhomályosultak. Arcáról lehervadtak az érzelmek, ajkát cserben hagyták a szavak. Nyitva felejtett szájából apró nyálcsepp gördült ki.
Almerique még mindig korábbi árulásával volt elfoglalva.
– Csak tréfáltam, anyám, ugye elhiszed?
De kérlelésére nem érkezett válasz és idővel még neki is észre kellett vennie a változást. Megbabonázva néztem, ahogy Almerique a felismeréssel küzd.
– Mit tettél vele?! – Fordult hirtelen Nagyanyám felé. Dölyfös arcán gyilkos indulat táncolt. – Mit tettél?!
Miasolt valahonnan távolról rángatták vissza Almerique szavai, de rá jellemző hidegvérrel azonnal állta a ficsúr tekintetét.
– Csináld vissza! – Parancsolt rá gyerekesen követelőzve Almerique. Anyja kezét kezébe véve méregette nagyanyámat.
– Anyádat szélütés élte vacsora közben. – Csendült fel Miasol kimért, lényegre törő hangja. Almerique-kel megbabonázva hallgattuk. – Még ma este haza indultok Velilába, ahol nyugodtan lábadozhat. Időnként felkeresi majd egy szolgálóm, hogy a hogyléte felől érdeklődjön. Rajta keresztül gondoskodom majd róla, hogy teljesüljön a vágyad, anélkül, hogy az anyagyilkosság bűnébe kellene esned. Most menj, nincs már dolgom veled.
Almerique tétovázott.
– És velem mi lesz? – kérdezte végül bizonytalanul.
– Mi lenne? – kérdezte Nagyanyám szenvtelenül.
– Pár perce ismerted el, hogy ő is Gironda. – Magyaráztam álnaivitással, Almerique hálásan nézett rám, Nagyanyám pedig a megszokott dühével válaszolt.
– Azt ismertem el, hogy egy fattyú! Hogy még csak nem is del Vio! Vigyázz, mert egy pillanat alatt tönkre tehetlek, és még csak varázserőt sem kell pazarolnom rád.
A falfehér ifjú láttán Miasol vállára tettem a kezem.
– Megértette, Nagyanyám. Maradj Velilában, Almerique, és ne térj vissza többé a fővárosba!
Almerique még egy röpke pillanatig tétovázott, arcán millió érzelem és elkapkodott gondolat árnyéka suhant át. Végül döntésre jutott.
– Köszönöm, hercegnő. – Suttogta, majd magatehetetlen anyját vállára fektetve kibotorkált a szobából. Odakintről még hallottuk, hogy szolgákért kiállt, de Miasol kezének egy rebbenésével becsapta Almerique mögött az ajtót.

Mikor magunkra maradtunk, nagyanyám az ablakhoz lépett. A lassan lemenő nap fényében meglátszottak rajta a Serennel vívott párbaj nyomai. Tartása megtört, bőre megereszkedett. Fáradt tekintete szokatlanul csillogott.
– Lebecsültelek téged, Mireia. Átírni az emlékeidet, hogy megvezess engem, olyan elköteleződésre vall, amit nem feltételeztem volna rólad. – Védekezően fontam magam elé a karjaimat, nem mintha nagyanyám varázslata ellen bármi haszna lett volna. – Ne félj, nincs erőm most arra, hogy kikényszerítsem belőled a valódi terveidet. Nyilván számoltál ezzel is… Viszont értékelem, hogy nem mentél bele a másodunokaöcséd tervébe! Tényleg Xenaro vére forr abban a kis féregben. Ahogy benned az enyém… – Fanyar mosollyal rám nézett. – Pihennem kell, most elmehetsz!
Fejet hajtottam, majd sietősen indultam az ajtó felé. De mielőtt elértem volna, Nagyanyám tűnődő hangon megszólalt.
– Valamiben azonban tévedtél, Mireia. Serennek semmi köze a derasi féregimádókhoz! Agancs atyát máshol kell keresnetek!