Arnau

Tarcal egy pillanatra fürkészőn nézett rám, majd lassú bólintással nyugtázta akaratomat.

— Jó. Hogyan találjuk meg?

— Van egy elképzelésem, de még kiforratlan. – Dőltem hátra, tervemen merengve.

A Vándorlovag teraszán fürge felszolgálólányok egyensúlyoztak habzó sörös kupákat körülöttünk. A levegőben sült kolbász illata szállt. Az asztaloknál jókedélyű anekdoták és nagy haszonnal kecsegtető tanácsok cseréltek gazdát. A derasi jómódúak gyülekezőhelye volt ez a fogadó, szemkápráztató rálátással a város kevésbé szerencsés részeire. Szedett-vedett csatlósaim úgy illettek ide, mint salmer kelme a kikötői kurvára.

— Nos, ha Teszével beszélnék, és nem Arnau Atenas nagyúrral, akkor azt mondanám neki, hogy ne rágódjon a tervein, mint a kérődző ökör, mert közben az élet elrobog mellette. – oktatott ki Tarcal.

— Egyszerűbben szólva, bökd ki mire gondolsz, aztán majd segítünk eldönteni, hogy mekkora hülyeség. – Fordított Yaven.

Elnyomtam magamban egy fáradt mosolyt.

— Oké. De közben harapnék valamit.

Reménykedve körbejárattam a tekintetemet a sörös korsókat bíztatva, hogy vegyék felénk az irányt. Szerencsém volt, a lány, akit nem sokkal korábban szabadítottam ki Oren öleléséből öles léptekkel sietett hozzánk itókáinkkal.

— Csakhogy megjöttél, drága. — Kapott felé Oren. A lány sörhabbal terítette be Yaven faragványát az asztallapon, miközben undorodva félreugrott az almergosi ölelése útjából.

— Enni is szeretnénk. — Ütöttem félre Oren kezét.

— És inni. Hozz még sört, meg akkor már hierbast is, mindenkinek. Enni pedig kenyeret, kolbászt, sülteket, amitek csak van. — Vágta rá Yaven.

A lány gyorsan bólintott, majd fél szemét gyanakvóan Orenen tartva elsietett.

— Azt hittem ez a fogadó rohadt drága és túl flancos. — Emeltem vádlón az ujjamat Yavenre.

— Az még azelőtt volt, hogy egy dúsgazdag nemesúr a szolgálatába fogadott volna minket. Most már az ő kontójára mulatunk.

Visszanyeltem a választ, és emlékeztettem rá magam, hogy ha minden a terveim szerint alakul, akkor Orenék hamarosan az életüket fogják kockáztatni Mireiáért és értem.

—A férfi, akire ráadták Agancs atya gúnyáját valami mesterember féle lehetett, legalábbis a kezeiből ítélve. Érdes, elnyűtt kezek voltak. —Magyaráztam a saját tenyeremet nézegetve. — A mutató és hüvelykujja felett a jobb kézfején egy tetoválást láttam; két egymásra fektetett kalapácsot.

— Cheorr kalapácsai? — Kérdezte Oren. — Apámnak is volt egy olyan. Azt mondta a kovácsok között ez a szokás, segít a munkában.

— Ezt gyanítottam magam is.

— Mire megyünk mi evvel? Hogyan segít ez megtalálni az atyát? — Türelmetlenkedett a félszemű.

— Nincs más nyom, amin elindulhatnánk. Ha megtudjuk ki volt a fickó rajta keresztül megtaláljuk a Fattyakat. Ha megtaláltuk a Fattyakat, már csak az a kérdés mennyit kell cirógatni őket, mire feladják a főnököt. — Foglaltam össze a tervemet.

Tarcal elmerengve forgatta magában a hallottakat. Yavennek és Orennek az arcára volt írva az értetlenkedés.

— Ezen el lehet indulni, de nem lesz gyors. — Törte meg a csendet a kuni. — Hány kovács élhet ebben a városban? Száz? Ezer?

— Segítséget kell kérnünk az Árnyaktól. Elvégre ez az ő bosszújuk is. — Forgatta tekintetét Almány a bátyja és közöttem, megerősítésre várva. Mindketten bólintottunk.

— Igen, és minél előbb bevonjuk őket a keresésbe, annál jobb. Almány, te és Tarcal keressétek fel az Árnyakat, Te amúgy is jól megértetted magad velük. Nekem dolgom van Vörös Haraldnál.

— Vörös Harald? A rúnakovács? — Csodálkozott Oren. — Mi dolgod van vele?

Egy pillanatra elhallgattam, miközben a Vándorlovag személyzete terülj-terülj asztalkámat varázsolt elénk. Az asztal közepére egy nagy kancsó sör került, mellé egy palack hierbas. Három öles vágódeszkán foszlós kenyér, batirrei kolbász, kecske és juhsajtok, olíva, paradicsom, hagyma érkezett. Társaim azon nyomban rávetették magukat az ételre. Nagylelkűen három királypénzt tettem a felszolgálók elé az asztalra, meglepett hálálkodást várva. Türelmes várakozást kaptam helyette, így egy újabb érmével egészítettem ki fizetséget. Erszényem máris könnyebbnek tűnt.

— Mireia szerint ki kell csinosítanom magam még a bál előtt. — Vettem fel újra gondolataim fonalát.

— A bálba mi is elkísérünk, ugye? — Fordult felém Almány a hierbas-os palack mögül. — A kíséreted tagjai vagyunk, szóval elkísérünk.

— Egyelőre foglalkozzunk Agancs atyával, a bált Mireia szervezi. De biztos vagyok benne, hogy téged szívesen látna ott.

— Ez már majdnem úgy hangzott, mintha minket, többieket, nem szívesen látnának a flancos főúri táncmulatságban! — Háborodott fel Oren.

— Szólok Cesarnak az ételről. — Hagytam megválaszolatlan Oren felkiáltását.

A következő percek sietős falatozással, szótlanul teltek. Körülöttünk a ráérős fővárosi uraságok kényelmesen szürcsölgették likőrjeiket és apró morzsánkként ízlelgették a Vándorlovag kínálatát, miközben halkan a derasi és az udvari eseményekről pletykáltak. Otthon érezték magukat, és kiélvezték a napjuk minden percét. Közben Oren és Cesar veszett kutyaként marakodtak a kolbászon, és mikor az almergosi utcagyerek kirúgta a parasztfiú alól a széket a tülekedés közben, Yaven olyan jóízűen hahotázott, hogy kiesett egy húscafat a szájából. A környékünkön ülő pávatollas hólyagok elítélő grimaszait látva elöntött a bizonyosság, hogy jól választottam meg társaimat.

— Miért viszed magaddal őket a fraelig kovácshoz? — Zökkentett ki gondolataimból Tarcal.

— Kint hagyom őket Vörös Harald küszöbén.

— Valamit tervelsz. És minket nem akarsz a közelben tudni. Húgom miatt óvsz? — Meresztette átható szemeit a lelkem mélyére a koravén kuni.

— Most kaptátok vissza egymást.

— Hja. De ez nem jelenti azt, hogy készen állok elveszíteni az öcséimet. Esküdjél, hogy nem mész nélkülem csatába, ha teheted.

A csend hosszúra nyúlt közöttünk. Tarcal hangjában nem volt rosszallás, sőt talán némi hála vagy éppen szeretet is kicsengett belőle, de tekintete eltökélt volt, és nem hagyott választást a számomra.

— Esküszöm.

— Jó. Hol találkozunk?

— Legyen a Vén Huggyos lábánál, az mindenhez közel van.

Tarcal bólintott, majd szó nélkül elemelkedett az asztaltól.

— Almány, indulunk. Minél előbb a térre akarok érni.

— Miféle térre? — Értetlenkedett Almány, de ellenkezés nélkül felpattant. Utoljára még kikapott egy falat kecskesajtot Oren kezéből, mielőtt sietős léptekkel az utca felé tartó Füttyös Tarcal után indult.

Cesar, Oren és Félszemű Yaven szemlátomást nem vettek észre semmit a kis közjátékból, hanem továbbra is példás elánnal pusztították az egyre fogyatkozó ételt. Megvártam, amíg minden falattal végeznek, mielőtt asztalt bontottam volna.

— Akkor induljunk mi is, hosszú az út a Rúnamanufaktúráig.

Tempós léptekkel vezettem le apró csapatom a Várdombról. Hátunk mögött a Fellegvár vörös cseréptetőit aranysárga aurával festette meg a délutáni napfény, előttünk Deras a domb árnyékában hűsölt. Mikor a domboldalban kígyózó útról az utcák sűrűjébe értünk a város elnyelt bennünket teljesen. A derasiak felbolydult méhkas módjára zsongtak körülöttünk, dolgukra sietve, iparkodva, nekünk ütközve, utunkat állva. Hogyan képes bárki ebben a rengetegben létezni anélkül, hogy az eszét vesztené?

De nem mindenki értett egyet velem. Cesart magával ragadta a város megannyi csodája és még ennyi nap után is minden téren és utcán talált magának valami lenyűgözőt. Hol a leomlott pallone-ház csonka falain fészkelő pelikánokra csodálkozott rá, hol az egyik terecskén csődületet okozó mutatványosok tudománya csavarta el a fejét. Gondolatai idővel mégis vissza találtak az úti célunkhoz.

— Mi az, hogy Rúnamanufaktúra? — Szegezte nekünk a kérdést, amelyet egy ideje forgathatott az elméjében.

— Hogyhogy mi, te pupák! Hát egy manufaktúra rúnákkal! — Förmedt rá Oren.

— Azt tudom, csak azt nem tudom, hogy az mi.

— Egy nagy műhely. — Vette át a szót Yaven, aki mindannyiunk közül a legjobban ismerte Derast. — Olyan, ahol tucatnyinál is több mesterember dolgozik egyszerre. Van egy főnök, az övé minden, a többiek csak melósok. Kidolgozzák a belüket pár garasért meg a kiváltságért, hogy koptathassák a nagyságosúr szerszámait.

— Rosszul hangzik. Miért nem a saját műhelyükben dolgoznak?

— Mert ez itt Deras, és több az ember, mint a hely. Meg mert így Vörös Haraldnak dolgozhatnak.

Cesar egyetértően hümmögött. Az utca végéig csendben haladtunk, majd a parasztfiúból kibukott egy újabb kérdés.

— Kinek?

— Vörös Harald. Övé a manufaktúra. Azért ilyen furcsa a neve, mert nem ide való. Frealig. Azt tudod, hogy mi?

— Nem. — Válaszolta őszintén a félóriás.

— Nem baj. Elég annyi, hogy a fagyott déli hegyek közül származik. Állítólag a honfitársai mind rettegett harcosok. Szinte legyőzhetetlenek. A kitűnő vasak teszik őket azzá. A fraelig kardok soha nem törnek el, nem veszítik el az élüket. Mert rúnákat vésnek beléjük, varázsrúnákat. Én így hallottam.

— Marhaság. — Köpött a földre Oren. — Lefogadom, hogy ezt maga Herold terjeszti, hogy rá tudja sózni az áruját a rendes fegyvert nem látott udvari ficsúrokra.

— Harald, nem Herold. De meglehet, hogy igazad van. Nekem még soha nem volt egy kardja sem a kezemben.

— És most sem lesz. — Szóltam közbe.

Már nem jártunk messze a Rúnamanufaktúrától. Egy ideje a műhely kéményeiből égre kúszó vastag fekete füstkígyókat követtük. Közel jártunk a Bonatarához, a lassú folyam poshadt halszaga a kohók égett illatával keveredve ostromolta az orromat. A műhelyudvar embermagas palánkkerítése uralta az utca közepét, kitakarva a kíváncsi szemek elől a Rúnamanufaktúra csodáit.  A város zajait elnyomta a manufaktúrát éltető vízimalmok nyikorgása, a folyó által hajtott óriás fújtatók sipítása és a forró fémre újra és újra lesújtó kalapácsok hangos csengése. Ha nem is hittem a pletykát, hogy Vörös Haraldnál soha nem áll le a munka, most kétségkívül nagy volt az iparkodás.

— Csak Cesart viszem be magammal. — Folytattam a mondandómat. — Yaven, Oren; nektek más dolgotok van. Észrevétlen kerüljétek meg az udvart és tartsátok szemmel a kapukat. Ha magányos alakot láttok sietve távozni, különösen, ha izgalomban van, és gyanakodva tekint körbe, kövessétek észrevétlen. Ő fog elvezetni bennünket a Fattyakhoz. Ha sikerrel jártok egyikőtök figyelje a helyet biztos rejtekből, a másik jöjjön értünk. A Hódító lábainál fogunk várni rátok.

Oren és a Félszemű elégedetlenül morogva elváltak tőlünk és az udvar mellett futó keskeny sikátor felé vették az irányt.

— Én megfoghatom a kardokat? — Kérdezte reménykedve Cesar.

— Igen, de csak, amikor szólok. Odabent én Arnau Atenas Nagyúr leszek, te pedig az én engedelmes testőröm.

— Dehát te Arnau vagy idekint is. — Cesar homlokán mély barázdákat szántottak a gondolatok.

— Úgy értem odabenn majd úgy kell tenned, mintha én egy nagyhatalmú főúr lennék, te pedig az én engedelmes katonám. Hagyd rám a beszédet, még akkor se szólalj meg, ha hozzád szólnak. Vágj ádáz és harcias ábrázatot.

— Ádáz vagyok és harcias.

— Rendben, de most úgy is kell kinézned. Érted?

— Nem.

Cesar arca nyílt könyv volt, ami arra várt, hogy valaki végre elkezdjen körmölni rá. Az őszinte értetlenséget látva megesett a szívem az együgyű félóriáson. Nagyot legyintve mondtam tovább.

— Nem baj. Nagy darab vagy és izmos. Az is elég lesz. A lényeg, hogy ne szólj senkihez, és bármennyire elnyerik is a tetszésedet a rúnakardok, akkor is azt kell mondanod, hogy rosszul áll a kezedben. Túl kicsi, nincs elég súlya. Rendben?

— Rendben.

Körülnéztem, de már nem láttam Orenéket sehol, úgyhogy mi is megindultunk a Rúnamanufaktúra bolthelysége felé. Nagyjából a palánkkerítéssel szegélyezett telek közepén, egy nagy vörös H betűt formázó cégér alatt takaros téglaház álldogált. A szintén vörös ajtó két oldalán jókora üvegablakok csábították maguk felé a járókelők szemeit, hogy bepillantva végig hordozzák tekintetüket az asztalokon sorakozó kardok, bárdok, tőrök és mindenféle egyéb pengék sokaságán. Kopogás nélkül nyitottam be, nyomomban Cesarral.

Odabenn egy idős férfi fogadott bennünket. Hasáig lógó ősz szakálla alól nehéz bőrkötény kandikált elő, fejét apró kerek sapka fedte. A szoba hátsó traktusából fordult elénk, miután letette maga mellé a rövidkardot, amelynek markolatára éppen bőrszíjakat kötözött.

— Vörös Haraldot keresem.

— A mester a műhelyben van. Talán én is segíthetek?

Megráztam a fejem, a torkomban növekvő gombóccal küzdve. Idefelé féltucatszor elpróbáltam gondolatban, hogy mit fogok mondani, de most nem találtam a szavakat.

— Máris szólok neki, jóuram. És mit mondhatok, ki szólítja? — Kérdezte a fegyverkötő lemondóan.

— Arnau Atenas. — Válaszoltam, mintha a nevemnek bármi jelentése is lett volna.

A férfi bólintott, majd magunkra hagyott minket Cesarral. Gondolatban hálát adtam Bölcs Accénak, amiért Yavent nem hoztam magammal a kiállítóterembe, különben bizonyára számos tőrnek és egyéb elrejthető tárgynak lába kélt volna a következő pillanatokban. Cesar óvatosan és vágyódva szemlélte a fegyvereket. Magam is csatlakoztam hozzá.

A Harald-féle pengék egyenesen futottak, sehol egy elcsúszott edzésnyom, ügyetlen csapás okozta göb. A fegyverek éle fenyegetően csillogott a lassan alászálló nap fényében. Szimmetrikus, természetes méreteik kellemesek voltak a szemnek, és azt is azonnal tudtam, hogy kezembe venni őket olyan érzés lenne, mintha a karom hosszabbodott volna meg egy jó királyi rőffel. És a színük! Mély, ezüstös színben pompáztak, amelyeken alig észrevehetően simultak az acélba a fraelig kovács mesterjegyei, a távolról hozott rúnák. Engedtem az egyik rövidkard hívásának, és lassú mozdulattal az arcom elé emeltem.

— Kitűnő választás! Fremnesi módra vert fraelig kard, hű társ lesz a csatában!

Vörös Harald mosollyal az arcán lépett be a szobába. Kovácshoz képest alacsony és keskeny vállú férfi volt. Ráncos, cserzett arcából ítélve ötven felé közeledhetett, de haja és szakálla olyan lángoló vörös színben égett, hogy az nem lehetett természetes. Vállára is vörös köpeny borult, testét neki is kovácskötény takarta. Fürgén, folyékonyan beszélte az escart, bár az ajkát erőtlenül hagyták el anyanyelvem vibráló hangjai, egyértelmű tanújelét adva származásának.

— Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Hroarbroeki Vörös Harald rünstrsmiðr. — Hajbókolt előttem.

— Rünsz mi? — Buggyant ki Cesarból a kérdés. Vörös Harald meglepetten futtatta végig a szemét a hirtelenszőke óriáson. Kísérőm feje kis híján a szemöldökfát érte, vállai kitakarták az ablakot. Ádáz harcosnak tűnt, már ha eltekintünk az arcára kiülő értetlenségtől.

— Bocsánat. Rúnakovács, őseim nyelvén. — Magyarázta, majd elszakította figyelmét a kopasz-hegyitől és mosolyogva felém fordult. — Szeretném, ha tudná, számomra mindig öröm, ha az Ifjú Oroszlán legendás bajtársait, vagy éppen gyermeküket köszönthetem!

Meglepett, hogy ez a távoli jövevény hallott a szüleimről, de örültem is neki. Hector és Ilbuchin gyermekeként könnyebb lesz elhitetnem a mondandómat.

— Szép kard. — Nyögtem ki az első szavakat. —  Jó éle van.

— A jelemet viselő kardok éle soha ki nem csorbul, ezért jó híremmel kezeskedem, Atenas nagyúr.

— Talán, de rövid az ízlésemnek. Cesarról nem is beszélve. — Intettem hegyméretű társam felé.

— Akad itt lovagkard, de fattyúkard is, nagyúr, ha inkább azt kívánná.

Esetlenül bólintottam, mire Vörös Harald körülnézett a szobában, majd némi hezitálás után az egyik jobb kézről fekvő asztalhoz vezetett. Az asztalon fehérített bőrszíjjal között széles keresztvasú hosszúkard feküdt bíborszín selyem hüvelyben. Harald tétován nyúlt a fegyverért, majd áhítatos tekintettel nyújtotta felém. Elvettem tőle, gyors mozdulattal kirántottam a hüvelyből, majd megsuhogtattam magam előtt.

— Nekem talán jó lenne, de… Cesar, te mit gondolsz? — Nyújtottam a kardot kísérőmnek. Cesar mohó mozdulattal kapta ki a kezemből, majd csillogó szemekkel mérte végig. Végül a súlyát próbálgatva ő is megforgatta a kezében, és végig az arcára volt írva a boldogság. Csak nagy sokára nyújtotta vissza nekem, mikor végre észrevette szuggeráló nézésemet.

— Túl kicsi! Nincs elég súlya! Nincs másik?

Vörös Harald már térült is, hogy egy arasszal nagyobb kardot adjon Cesar kezébe. Óriásom azt is jóérzéssel megjáratta a levegőben, majd hasonló ítélettel adta vissza a csodálkozó rúnakovácsnak. Mindezt még kétszer eljátszottuk, mire Vörös Harald végre reménytelen széttárta karjait.

— Sajnos úgy tűnik nem szolgálhatok semmivel, ami megfelelne az Ön nagydarab csatlósának, nagyuram. De ha megengedi, elkészítünk önöknek bármit, amire szükségük van.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hiszen erre vártam. Arcommal megpróbáltam eljátszani a vívódást.

— Legyen, de én akarom kiválasztani a kovácsot, aki a fegyvereket elkészíti. Szent küldetésben járunk, tisztátalan kéz nem érintheti áldott ügyünk eszközeit. — Belevörösödtem a hazugságba. Rossz ripacsnak éreztem magam, és fohászkodva reménykedtem benne, hogy Haraldot meggyőzik az érveim. Vörös Harald Rúnamanufaktúrája húsznál is több kovácsot és háromszor annyi inast foglalkoztatott. Éreztem, hogy a halott fattyú is közéjük tartozott. A színük elé kellett kerülnöm, a szemükbe kellett néznem.

Vörös Harald húzódozott, úgyhogy ütöttem tovább a vasat.

— Diulio és Hugo Angel elismeréssel szóltak rólad. Azt mondták az itt készült kardok még Xenaro herceghez is méltóak lennének. Így mikor ráakadtam a derasi féregimádókra, tudtam, hogy kihez kell forduljak.

Xenaro herceg büszke bajtársainak emlegetése megtette hatását.

— Megtisztel nagyúr! Jöjjön, megmutatom a műhelyt és a kovácsokat.

Harald fürge léptekkel a hátsó kijárat felé vette az utat, mi pedig követtük. Odakint egy széles, de forgalmas udvar fogadott bennünket, hamuhalmokkal, nyersvas kupacokkal és behordásra váró faszénnel. Az udvar közepén jókora homokgödörben még izzó fegyverek hűltek szép sorjában. Körülöttük vibrált a levegő a gőzölgő hőségtől, ahogy pár bőrkötényes fiatal vödrökből vizet locsolt rájuk. Kissé távolabb mások már elkészült fegyvereket suhogtattak, forgattak, a súlyozásukat próbálgatva.

A rúnakovács egyenesen az udvar túloldalán álló földszintes téglaépület felé vezetett minket, miközben a Rúnamanufaktúráról tartott nekünk előadást. Begyakorolt szövegnek tűnt, de mély átéléssel és büszkeséggel beszélt.

— Sok évvel ezelőtt vetett partra a tenger, amikor Banivarr haragja a mélybe rántotta a Tengerhasítót; Jégszem Skuld hajóját. Roccamaréban szolgaságba vetettek, de a Mocenígók hamarosan ráismertek a tudásomra, és kovácsnak tettek. De nem állhattam a rabságot, és amint tehettem kereket oldottam. Így kerültem ide, Derasba és találkoztam Cesc mesterrel, zengjék a nevét örök időkig a jarlok csarnokaiban! A Rúnamanufaktúrát az ő ezüstje és az én tudásom építette. Nálam csak a legjobb kovácsok dolgozhatnak, és amit az escarok nem tudnak, azt megtanítom nekik magam. De a rúnák neveit nem adom ki senkinek, azokat magam vésem a pengékbe. Így legalább mindegyiket kezembe veszem, mielőtt kikerülnek tőlünk, és meggyőződök a minőségükről is.

Hallottam is, meg nem is a mondókáját, mert figyelmemet leginkább a kovácsok munkája kötötte le. A téglaépületnek két nagy kapuja is volt, és mindkettő tárva-nyitva így már közeledve is jó rálátásunk volt a ház belsőjére. Odabenn két embermagas fújtató egyenleges mozgása zihálva köpte a levegőt a kovácstűzhelyekre. Az izzó parázs vörös fénybe burkolta az egész belső teret. Markos kovácsok ütemes, erőteljes mozdulatokkal újra és újra lesújtottak az üllőkön heverő vasakra, minden pendüléssel szikraesőt indítva meg. Az egyik kecses kardpenge hangosan reccsent, amit a kovácsmester istentelen káromkodása követett. Hirtelen egy üllő csapott le a magasból, földöntúli robajjal. A hangra összerezzenünk Cesarral, Vörös Harald pedig ránk vigyorgott.

— A műhelynek három vízimalma is van. Kettő a fújtatókat hajtja, a harmadik Vén Vasöklöt. Így hívjuk, az üllő-kalapácsot. Cheorr mester mérnökei építették nekem.

Az üllő-kalapács alighogy lehullott az égből lassú emelkedésbe kezdett. Két inas ugrott hozzá, és fordítottak egyet a vasdarabon, amely elszenvedte csapását.

— Fiúk! Gyertek! Mindenki! — Harsogta túl a rúnakovács a zajt.

A mesterek és inasok letették a munkát és morogva körénk gyűltek. Izmos, izzadt és mérges alakok. Bőrkötényt és hosszú ujjú kesztyűt leszámítva alig viseltek valamit. Egyikük lehúzta a kesztyűt, hogy szabad kézzel törölje meg az arcát. Kézfején neki is ott feszített Cheorr kalapácsa.

— Kihűl a vas, Harald — panaszolta az egyikük.

— Tudom, de fontos vendégünk van, és látni akar titeket, Fernan. A nagyúr nem más, mint Arnau Atenas, a büszke bajtársak egyike.

Végig mértem őket, azt fontolgatva, vajon van-e köztük Fattyú, vajon látom-e a szemükben villanni a felismerést. Nem kellett sokat keresnem. Fernan jobbján állt, velem egymagas lehetett. Világosbarna haja gubancosan lógott az arcára, széles nyaka elveszett a vállizmaiban. Homlokát horzsolások borították, szeme alatt még nem lohadt le teljesen a puffadás. Ott voltál te is a palotában, féreg, gondoltam. Engem méregetett, alig tudta leplezni vicsorát. Vajon tudta, hogy milyen erővel markolta a kalapácsot? Vajon mi tartotta vissza attól, hogy hozzám vágja?

— Azt hittem Hector Atenasnak hívták a bajtársat. — Hitetlenkedett az egyik kovács.

— Túl fiatal, nem lehetett a herceg bajtársa. — Tódította a másik.

— Hector Atenas az apám volt, anyámat Ilbuchinnak hívták. — Eltéptem tekintetemet a fattyútól. Közelebb léptem a kovácsokhoz, és belekezdtem a mondandómba, amit órák óta forgattam a fejemben. Közben igyekeztem minél kevesebbszer a fattyúra nézni. — Diulio Zacombe társaként üdvözölt a Sámánháborúban. Igazatok van, túl fiatal vagyok, nekem nem adatott meg, hogy Xenaro herceg oldalán küzdjek. De Vörös Harald is igazat szólt, és most már én is egyike vagyok a büszke bajtársaknak. És küldetésben járok. — Hatásszünetet tartottam, és megküzdöttem a késztetéssel, hogy az engem méregető kovácsra pillantsák. — Deras féregimádók fészke lett! Otthonaink takarásában kimondhatatlan szörnyűségek történnek! Ezek a szörnyek, és a vezetőjük, Agancs atya, embereket áldoz fel a Sárkány oltárán! Az asszonyainkra, gyermekeinkre fenik a fogukat! — Kiabáltam, hagytam, hogy elragadjon a hevület. A kovácsok arcát fürkésztem, és láttam a felismerést. Ők is hallották a pletykákat, ők is tudták, hogy Deras veszélyes hely lett. — Én magam is a fogságukba estem, onnan tudom mindezt. Csak az istenek mérhetetlen kegyének köszönhetem, hogy most itt állok. De Agancs atya még mindig él, és szent esküvést tettem, hogy nem nyugszom amíg, Votisz nagyúr ítélőszéke elé nem küldöm a lelkét. És tudom, hogy hol találom! Én és a társaim holnap éjjel leszámolunk a köztünk élő gonosszal. De csak az égiek áldása vezethet minket győzelemre, ezért magam akarom kiválasztani a mestert, aki szent pengéinket kikovácsolja.

Mondandóm végére érve ismét az alaposan végig mértem a körém gyűlt mesterembereket. Egyikük sem pislogott a fattyú felé. Ezek szerint nem tudják, hogy kígyót melengetnek a keblükben. Nyílt tekintetekkel néztek rám, de gyanakvás vagy épp az érdektelenség tükröződött szemeikből. Kiválasztottam kettőt, találomra.

— Te, és te. Durius lovag vezetett hozzátok engem, Ti is érzitek ugye?

Tétova bólintást kaptam válaszul.

— Az aeternumi istenek akarata, hogy Ti készítsétek el a fegyvereket, amelyek vérbe fojtják a Derasban tenyésző mételyt.

A többi formalitás volt. A kovácsok alaposan szemügyre vettek minket Cesarral, és kifaggattak minket, hogy milyen kardokat szeretnénk. Vörös Harald a szavát adta, hogy másnap délutánra a kezünkbe foghatjuk küldetésünk szerszámait, majd búcsút vettünk a Rúnamanufaktúrától. A fattyú többé nem került a szemem elé. Hátra sem nézve, sietős léptekkel a Hódító már távolról látható szobra felé vettük az irányt.

A város szívében elterülő tér lüktetett az élettől. Mutatványosok és prédikátorok próbálták túlharsogni egymást, és az épülő katedrális falairól lógó mesterek munkájának a robaját. Az árusok, akiknek az asztalait kerülgetve közelítettük meg a szobrot, távoli vidékek kincseit tolták az arcunk elé, garasokat és királypénzeket követelve cserébe. Tarcal és Almány már Eutelo Escar gigászi bronzszobrának lábai előtt várt ránk.

— Sikerrel jártatok? — Kérdeztem Tarcalt.

— Hja. Hiszik is, meg nem is, hogy Agancs atya él. De megkeresik a kovácsodat. Hát ti?

— Mi most várunk a Félszeműékre.

Ránk esteledett a várakozásban. Almány, elunva a semmittevést, a téren játszó komédiások nyomába eredt, és hamarosan már egyikük sípjával fújta a talpalávalót. Tarcal beletörődve figyelte húga minden mozdulatát a távolból, míg Cesar a szobor talapzatára felmászva elszundított a Vén Huggyosnak is gúnyolt szobor lábfején. Csak én koslattam egyre türelmetlenebbül a térre vezető utcákat.

Oren mégis a semmiből bukkant fel, önelégült vigyorral az arcán, alighanem lopott narancsot falatozva.

— Mit figyelsz, Tesze? — Szemtelenkedett.

— Téged — bosszankodtam. — Na? — Szegeztem neki a kérdést. Ő, mielőtt válaszolt volna még kényelmes tempóban elmajszolta az utolsó gerezdet.

— Úgy lett, ahogy mondtad. Még ki sem léptetek a bejáraton, az egyik kovács máris kisietett a hátsó szekérkapun. Még a kötényét is kapkodva hajította el. Forgolódott, mint az erszényét kereső kufár, de nem látott meg minket. A folyóparton mentünk egy darabot, amíg be nem tért egy kiégett régi házba. Yaven szerint talán fürdőház volt, de az már régen lehetett. Még egy famaszkot is előkotort a törmelék alól, mielőtt bement volna. Yaven ott vár.

— Agancs atya is ott van?

— Lehet. Körül kémleltünk kicsit, de persze csak óvatosan. Az emberünkön kívül ketten vannak ott, de az egyikük dögrováson van, véres gyolcsokba bugyolálva fekszik.

— Ő lesz az. És ezúttal nem menekül!