Ahogy átkelünk a Secco egyetlen hídján és lerójuk a del Viók markat tartó vámnokának Isabel úrnő garasait, már nem kell sokáig koptatnunk a cipő talpát, hogy a Szívkereszthez érjünk. Itt, Velila és az ország közepén, ha északnak vesszük az irányt az Ércösvényre kanyarodik az utunk. Ez a kopott, ősi út fáradtan kanyarog a Secco medre mentén Velilától Torno Montanasig, a Kopasz-hegység gyomrában rejtőző kincseket őrző városig. Akár úri módon lóháton, gyalogszerrel az út porát nyelve, vagy zötykölődő kocsin adatik meg utaznunk, az Ércösvény számos érdekességet tartogat a számunkra.

Az Ércösvény

Az Ércösvény közel sem nyújt olyan lenyűgöző látványt, mint ifjú testvére, a Király Útja. Ellenben minden méterje évezredes ráncokkal terhes, minden kanyarja, kaptatója és lejtője legendák helyszíne volt. Az Ércösvény már akkor is fontos útvonal volt, amikor Deras és Batirre még jelentéktelen falucskák sem voltak, és az Escarokról még senki sem hallott. Azokban a rég elfeledett időkben, amikor a Kopasz-hegység kopott bércei között Cheorr mester és tanítványai elsőként hajlították akaratuk alá a vasat, országukat az Ércösvény kötötte össze a tengerparttal. Forgalmas útvonal lehetett akkoriban az Ösvény, sokkal forgalmasabb, mint manapság. Az út menti gazosból kikandikáló egykori fogadók és erődítések romjai, a környező településeket túlméretes gúnyaként körbe ölelő egykori falak omladékos emlékei és a vidék népének ködös emlékezete mind-mind erről árulkodik.

A Vas Országát azonban egy rég elfeledett katasztrófa során elnyelték a hegyek, dél felé pedig az egyre csak terjeszkedő Onte átkos mocsara felfalta a tájat, ettől kezdve tehát az Ércösvény a semmiből a semmibe vezetett. Az egykori városok összezsugorodtak, a szántóföldeket visszahódította a vadon, az Ércösvény pedig távoli, a túlélésbe kétségbeesetten kapaszkodó apró közösségek között feszülő törékeny kötelékké silányult.

Egy ezredévnek is el kellett telnie, mire a Bogun Birodalomból sugárzó fény végre eloszlatta a Tengervidék árnyait. A déli partvidéken apró kikötők nőttek ki a földből, a kikötőkből városok, a városokból országok lettek. A Casula mentén északra törő telepesek az Ontét megkerülve bejárták a Bonatara völgyét is, és ráakadtak az Ércösvényt koszorúzó romokra. Hamarosan újra megjelent az élet a Kopasz-hegységben is: az egykori birodalom titkait kutató kalandorok nyomában bányászok jártak, és apránként megindult az árucsere az Ércösvény mentén.

Bár az út soha többé nem nyerte vissza egykori fényét, de így is egyike Escar fontos verőereinek, hiszen összeköti a királyság öntörvényű északi részét a Király Útjával és rajta keresztül a tágabb világgal.

Az Ösvényt valaha hatalmas, faragott kövekkel jelölték ki Auriqumor uralkodói. Az évek során a köveket csizmás talpak, vasalt patkók és nyikorgó kerekek milliói koptatták porrá és döngölték mind mélyebbre. Mostanra az évezredes útvonal nyomvonala mélyen süpped a Keserű-síkság talajába, kétoldalt több helyen is derék-magasan emelkedik fölé a táj. Az egykori útköveknek hosszú-hosszú szakaszokon nyomát sem látni, de máshol is hiányosan, foltokban lelhetőek csak fel.

Észak felé haladva az Ércösvény soha nem távolodik el az egyre csak vékonyodó Secco folyótól, bal kéz felé a sivár pusztaság hullámzik a végtelenbe. Egykori városok romjaira épült falvak és új települések tucatjain vág keresztül az út, de Velilától Torno Montanasig alig akad köztük említésre méltó. Ha a jelen nem is, a múlt bőven ellátja az Ércösvény utazóit érdekességekkel, és az első nem is messze Velilától található.

A Szárazhíd

Az Ércösvényen észak felé kaptatva fél nap után megpillanthatjuk a Szárazhidat. A Secco folyó itt nagyjából egy kilométerré hömpölyög a Bonatara felé lépcsőzetes, kavicsos medrében, éles kanyarokat leírva. Az út és a folyó közötti vidék lapályos árterület, amiből mindössze két domb szárazulata emelkedik ki egymástól mintegy száz méterre. A két halom között ível át a Szárazhíd.

A híd a távolból nézve lenyűgöző látványt nyújt, sárgás kövei között még mindig meg-meg csillan a vasalás, elegáns íve messze a hídfők fölé magaslik, faragott oldala régi legendákról mesél.

A Szárazhíd letűnt idők mementója, nem tölt be funkciót többé. Út egyik oldalához sem vezet, bár az egykori auriq útvonal nyomvonala még kivehető a burjánzó növényzet közepette. Áradások idején ugyan teljesen körbeveszi a Secco, de az év nagy részében sűrű bozótos teszi körülményessé a Szárazhíd megközelítését. Még épületanyagnak sem alkalmas: a velilaiak többször is megpróbálkoztak vele, hogy elbontsák, de kemény kövein, Cheorr mester tanítványai által kovácsolt vaspántjain elvástak a szerszámok, a híd ellenállt minden ostromnak.

Mindezek ellenére a híd nem teljesen elhagyatott vagy elfeledett, elevenen él a környékbeliek képzeletében.  Mondják, hogy a hídon a szelek ősi igazságokat suttognak az emberek fülébe, mint ahogy azt is, hogy az itt kötött eskük épp olyan időtállóak lesznek, mint a híd maga. Időről-időre felkeresik a magányra vágyó, vagy éppen a múlttal kapcsolatba kerülni akaró utazók is.

Egy ilyesfajta látogatás alkalmával tett felfedezés aztán komoly felbolydulást okozott az Ércösvény mentén. Gaspar Fiejes torno montanas-i kereskedőnek ugyanis furcsa, oda nem illő rajzolatok tűntek fel a híd alsó íve mentén, amelyek a domboldalba vájva folytatódtak, mígnem egy teljes kört alkottak. Felfedezéséről hazatérve Cheorr mester szolgáinak is beszámolt, akik később saját szemükkel bizonyosodtak meg gyanújuk igazáról: a Szárazhidat a közelmúltban valaki másvilágra vezető Kapu nyitására használta fel.

A felfedezés új megvilágításba helyezte a környékbeliek dajkamesének hitt beszámolóit a bozótost járó másvilági démonokról is. Azóta a Szárazhíd környékén rendszeresek az olverai lovagok őrjáratai, és bizony már több démon is a jó lovagok lándzsahegyére akadt.

Kalandötlet: Altan Vellorio, salmer síkmágus évek óta várta a lehetőséget, hogy saját szemével láthassa Eephast, a Széttépett Világot. Attól a naptól kezdve, hogy távoli otthonában kiszámította: 1173-ban pár hónap eltéréssel, két egymáshoz viszonylag közeli helyszínen is együttállásra kerül sor Faria és Eephas között. Mondani sem kell talán, hogy az első együttállás Escarban történt, és Altan mester a Szárazhidat szemelte ki a Kapu nyitására.
A Kapu felrajzolása a Szárazhídra aprólékos munka volt, amelyet titokban kellett elvégezni, mivel Eephas a tiltott síkok egyike. De a rajzolat elkészült, és Altan mester búcsút intett tanítványának, Roksanának, akinek meghagyta, hogy várakozzon egy órát – arra az esetre, ha Altanéknak valami okból pánikszerűen haza kellene térniük -, majd zárja be a Kaput és a következő együttállás alkalmával és helyén gondoskodjon a haza vezető átjáróról is.
Mielőtt azonban még a Roksana a Kaput bezárhatta volna ijesztő neszeket hallott az éjszakában, és Altan mester készleteit gyorsan a bokrok közé rejtve elszelelt.
Most azonban közeledik a következő együttállás időpontja és Roksana rájött, a mester készletei nélkül nincs elég alapanyaga az új Kapu nyitásához. Ezért megbízza a karaktereket, hogy a merészkedjenek vissza a hírek szerint démon- és lovag-járta bozótosba és keressék meg a mester holmiját.
Csakhogy, mikor a karakterek a veszélyekkel dacolva ráakadnak a természet által megviselt kis ládára, azt üresen találják, pár napos nyomok által körülvéve. Ki akadt vajon rá Altan mester vagyont érő felszerelésére és mit kezdett vele?

Az alcantudi acceriánus romok

Alcantud jómódú falu két napi járóföldre Velilától. A település lankás dombok oldalába épült, borairól és Acce istenség templomának romjairól híres. A romok a falu északi oldalán állnak, az úttól jobb kéz felé, egy elvadult kert közepén, évezredes romok közepette. A templom maga is az auriq romok köveiből épült, és mostanság teljesen közéjük illőnek tűnik újra. Az égig érő falak foghíjasan ásítanak az utazókra, szeles időben éles hang süvít át a lyukakon. Pedig valaha gyönyörű épület volt, amelynek csodájára járt a fél királyság, és minden évben zarándokok százai keresték fel a néhai Sans atya hátrahagyott ereklyéit.

A Skizma kitörésekor azonban a templomot akkortájt felvigyázó Padila atya hitet tett az acceriánus “me ti chári” kitétel mellett és akkor sem tágított, mikor Bölcs Xosé király követelte tőle, hogy tagadja meg az eretnekséget. A király szolgái legközelebb nem papírosokkal, hanem hideg fémmel felszerelve tértek vissza, de az atya is felkészülve várta őket. Az escar acceriánusok eddigre százával gyűltek a hely védelmére, és megtagadták az engedelmességet. Az alcantudi csata rövid volt, de kegyetlen. Az Ifjú Oroszlán által vezetett királyi hadak kardélre hányták az acceriánusokat, majd dühüket a templom falai ellen fordították.

Ennek már több, mint húsz esztendeje, de az alcantudi templomromok azóta is gazdátlanok, még a falusiak is messze elkerülik őket. Ebben persze az is közre játszik, hogy a helyi pletykák szerint az acceriánusok bosszúvágyó szellemei járják a romokat. A faluból is látszik olykor a bedőlt falak között imbolygó éjszakai lidércfény, és ha arra felől fúj, a szél fel-fel kapja a szellemek Accét dicsőítő énekét.

Kalandötlet: De vajon valóban szellemekről van szó? Nicola Montemayor, Skizma során megnyomorodott idős földesúr nem biztos ebben, de a rettegő alcantudiakat nem tudja rávenni, hogy járjanak utána gyanújának, így az Ércösvényt járó karakterekhez fordul. A romok közé bemerészkedő karakterek valóban emberi lábnyomokra akadnak, az összeomlott szentély alatti kamrában pedig rejtett istentiszteletek nyomaira, de ez persze még nem jelenti azt, hogy nem járják a helyet bosszúvágyó szellemek is…

Vérzőfa

Alcantudtól északra tárul az utazó szeme elé a Vérzőfa borzalmas látványa. Errefelé a dombok ismét átadják helyüket a sík vidéknek és az Ércösvény gondosan művelt szántók között fut nyílegyenesen észak felé. Keletnek a végtelenbe olvad a táj, de észak felé már felsejlenek a Kopasz-hegység sivár bércei. Ezen a lapos, jellegtelen tájon a Vérzőfa vonzza a tekintetet, magához láncolja a képzeletet és bizony számtalan utazónak okozott már kellemetlen perceket.

Évek óta ugyanis, hogy mindig akad legalább pár akasztott ember a toronymagas platán ágain.

A Vérzőfa, mondják a helyiek, egyidős az Ércúttal, és így – természetesen – a teremtéssel magával. A szokás, teszik hozzá, hogy a bűnösök a fa ágain himbálózva fejezzék be életüket, szintén öröktől való. De az idősebbek még emlékeznek rá, hogy régen ritka és kétszer is megfontolt döntés volt, hogy errefelé valakit erre a sorsra kárhoztassanak. Persze ez még az előtt volt, hogy a Vénvihar idekergette a suciókat.

Nem könnyű az együttélés a suciók és az escarok számára, és ha pattan a szikra, hevül a vér, könnyen tettlegességbe csap át még a nézeteltérés is. Márpedig, ha egy sució a gazdájára kezet emel rögtön a Vérzőfán végzi. De akkor is így járhat, ha kontraktusára fittyet hányva megpróbál idejekorán tovább állni és a suciókopók a nyomára akadnak. Példát kell mutatni, tartja a helyi bölcsesség, hiszen a Sámánháború megmutatta, hogy mire vezet, ha a nyargalók nyeregben érzik magukat.

Kalandötlet: Nem sokkal a Vérzőfa után a karakterek mellett szökevények nyomában járó suciókopók robognak el, őket is megkérdezve, hogy nem látták-e a Yanéz borbirtokról elszökött két fiatal suciót. Másnap, esti táborra térve pedig összeakadnak a két rémült, bujkáló tinédzserrel. A törvény ugyan megkövetelné tőlük, hogy átadják őket a kopóknak, de vajon, most, hogy látták mi sors várna rájuk, miként cselekednek, mikor másnap reggel ismét feltűnnek a távolban a szökevényeket kereső fegyveresek?

Révház a Seccón

A Secco a királyság második leghosszabb és legszélesebb folyója, így aztán kisebb csoda, hogy egyedül Velilánál öleli át híd, és rév is csak egyetlen akad rajta, a Vérzőfától harminc kilométerre, északra. Az Ércösvény errefelé egész közel húzódik a folyóhoz, bal kéz felől több helyen a partján kanyarog. A Révház egy keskeny bozótosban bújik meg, éppen, hogy csak láthatatlanul az út felől. Földszintes, de hosszan elterülő faház, amely kinyúlik a folyó fölé épített cölöpökre is.

A Secco zuhatagos felső folyása itt kezd lecsillapodni és kiszélesedni, Ezen a ponton a folyó nagyjából száz méter széles, és bár kissé nyugodtabban, de még mindig elképesztő eltökéltséggel hömpölyög dél felé. A révház mólóján állva a túlparton ameddig a szem ellát erdőséggel borított dombokat látni, na meg a lombkoronák közül előtörő füstcsíkokat, a veguillasi szénégetők szorgalmának tanújelét. Maga Veguillas, a Révházhoz legközelebb eső település is a Secco átellenes oldalán rejtőzik valahol a fák takarásában

A révház régóta elhúzódó, folyton kiélesedő vita tárgya a veguillasi Latas-ok és a torno montanasi Castrillon grófok között. A Latasok valaha fontos család voltak, birtokaik messzire terjedtek, és közeli kapcsolatokat ápoltak a néhai Padrón dinasztiával. Az Escar Viszály idején azonban a Padrónokkal együtt ők is elvesztették hatalmukat, és sok birtokuk mellett a Secco révjéhez való jogtól is megfosztotta őket a Girondák akarata. A Latasok és a Castrillonok között azóta is folyamatos a torzsalkodás, ezért aztán a révház sincs védelem nélkül, pár Castrillon-fegyveres mindig posztol itt.

Unai, a révész, naponta háromszor, délidőben, uzsonnakor és végül napszállta előtt egy órával teszi meg az utat oda és vissza a Seccón, ettől eltérni csak komoly fizetség ellenében hajlandó. Egyébiránt az átkelés személyenként két nagygaras, amelyre hátasonként még kettőt, szekerenként pedig egy királypénzt számol fel a révész.

A révkomp tekintélyes méretű, oldalpalánkos, lapos tutaj. A folyó két partja között derékvastag kötél feszül, amely keresztülfut a révkomp közepén található tekerős szerkezeten. Időnként, ha az utasok hajlandóak helyette tekerni a csigát, Unai elenged pár nagygarast a révből.

Kalandötlet: ha a Latas és Castrillon birtokok határában vérontás, rablás, gyújtogatás történik a nagyurak mindjárt egymásra mutogatnak. Nincs ez másként a révháznál történt vérontást követően sem. Egy csípős őszi délelőttön ugyanis a révhez érkező utazók vérbe fagyva találják a révészt és a Castrillon fegyvereseket. A hír Veguillasba is hamar eljut és a harcias férjét épp nélkülöző ifjú Gema Latas y Padrones úrnő úgy dönt elsimítja a dolgokat, mielőtt még nagyobb lesz a baj. Ezért kéri meg a karaktereket, hogy nyomozzák ki kik és miért gyilkolták meg a révészt.
Kis utána járással a karakterek kideríthetik, hogy a jó révész az éjszaka leple alatt bizony olykor saját szakállára is dolgozott, a Seccót járó csempészekkel együttműködve. Vajon a révháznál történt vérontás egyszerűen a bűnözők közötti nézeteltérés eredménye, vagy valami komolyabb is rejlik a háttérben? És mivel magyarázzák ki magukat, ha a nyomok vizsgálata során találnak rájuk Castrillon gróf harcias lovagjai?

Gyászkilátó

A vámháztól északra az Ércösvény búcsút int a folyónak, és fáradtan bebandukol a Kopasz-hegység legdélebbi nyúlványainak árnyékába. Ahogy az utat járók körül összezárul a horizont, még megpillanthatják a Gyászkilátó magas, lapos szikláját.

A szikláról messze földre elláthat bárki, nem csoda hát, ha a Castrillon grófok magas kőtornyot építettetek a tetejére, hogy már a távolból felfigyelhessenek a birtokaikra leselkedő veszedelemre. Az őrtorony számos nemzedéken keresztül állt megbízhatóan a grófok szolgálatára, egészen a baraci csatáig.

Hét esztendővel ezelőtt a király serege Hordógurító úton vonult északi irányba a Sámánhordát keresve, hogy aztán végül a Secco forrásvidékén, de a folyó átellenes oldalán, a Gyászkilátótól tizenöt kilométerre találkozzon a végzetével.

A torony őrei elszörnyedve figyelhették, ahogy a horda nyargalói egész éjjel zargatják a király táborát a mágiahasználók által biztosított nappali fényességben. Ezt követően pedig szemtanúi lehettek annak, ahogy másnap a sámánok rászabadítják a Romlást a királyi seregre, megtörik annak vonalait és szörnyű mészárlást rendeznek az escarok között.

A tornyot később elpusztította a Torno Montanas ellen vonuló horda, és a grófnak azóta sem volt érkezése az újjáépítésére.

Idővel amolyan hagyománnyá lett az Ércösvényt járók körében, hogy apró kitérőt tegyenek a Gyászkilátóra, és felkaptassanak az egyik oldalát vesztett torony maradékának tetejére. Aki így tesz, tiszta időben láthatja Escar sírhalmát, a királyság testén éktelenkedő sebhelyet, a Romlott földdé lett baraci csatateret. Gyászos sóhajok kísérik az elrévedő tekinteteket, amit rendszerint a csatatéren és a háborúban áldozattá lettek lelkéért és a szebb jövőért elsuttogott imák követnek, hogy aztán a fáradt utazó ismét aláereszkedjen a kilátóról és folytassa útját a történelem gerincére épített Ércösvényen.

Kalandötlet: Fulgencio Guiru megszállottja a baraci csatának, bár a csatatér közelébe merészkedni nem mer. Helyette szabadidejében kilovagol a Gyászkilátóhoz, hogy drága pénzen vett roccamarei látcsövével a távolból kémlelhesse a távolt és gondolatban végig játssza a végzetes napok eseményeit. Akkor is éppen így tesz, amikor a karakterek is arra járnak. Bár Fulgencio rendszerint visszahúzódó alkat, aki nem szívesen áll szóba idegenekkel, most alig bírja türtőztetni magát, és izgatottan megosztja a karakterekkel felfedezését: a távolból meglelte a hősi halált halt Lora Castell úrnő holttestét. Tudja jól, hogy Castelldefels várában az úrnő agg édesapját azóta is emészti a gyász, és a vágy, hogy méltó temetést nyújthasson lányának. Bizonyára bőkezűen megjutalmazna bárkit, aki Castell úrnő földi maradványait elviszi haza. Ezt persze mondani könnyebb, mint megtenni, nemhiába emlegetik ugyanis a temetetlen holtak által borított csatateret Romlott földként.