Batirre híres, narancsszín városfalai mögött tízezernél is több lélek zsúfolódik össze, vállt vállnak vetve, összegabalyodva és egymásnak ütközve. Batirre jómódú, dolgos város. A városnak otthont adó dombok – Redes, Fanresa és Beledo – tetején emelkedő kisebb paloták nem tűnnének ki a Tengervidék bármely jómódú városának utcaképéből sem. De Batirre valódi arcát nem ezek a házak formálják, hanem a sárvölgyi hagyományokat követő emelt padlós, hosszúkás elrendezésű, földszintes otthonok, amelyben az iparkodó helyi mesterek élik mindennapjaikat.

Batirrében az iparosok, sok más városhoz hasonlatosan, céhekbe tömörülnek. A mintegy húsz szervezet minden fontosabb szakmát lefed a városban a kovácsoktól, a sörfőzőkön át a mérlegelőkig. A céhek itt is árgus szemekkel őrzik szakmáik titkait, szigorúan szabályozzák, hogy kiket fogadnak tagjaik közé, és vaskézzel sújtanak le bárkire, akit a céhládában őrzött szabályok megszegésén kapnak. A céhek között természetesen sok ismerős, mindenhol fontos szakma köszön vissza. A Batirrében dolgozó majd félszáz kovács műhelyei több utcát is megtöltenek a Fanresa dombon, de a tímárok, pékek, ácsok és fazekasok céhtermeiben is több tucatnyi céhlegény és céhmester gyűlik össze egy-egy lakoma alkalmával. A legkülönlegesebb céh azonban talán a tencásoké.

Tencások Céhe

Egy forgalmas városban egyik helyről a másikra árut eljuttatni, biztonságban és gyorsan létkérdés. Épp ezért a bérkocsisoknak sokfelé akad céhe. Csónakosok is akadnak minden nagyobb folyó vagy tó partjára épült városban, és van, hogy ők is helyet kapnak maguknak a bérfuvarosok céheiben. De külön céhük csak Batirrében van, ők viszont a város legfontosabb céhei közé tartoznak. Hogy így alakult az a Sárvölgy sajátosságaiból és Batirre fekvéséből fakad.

Batirre a folyó déli partján elterülő dombokra épült, és bár első látásra ez talán nem egyértelmű, de tulajdonképpen csak egy nagyra nőtt barreno halomfalu. Pár évente, a nagyobb áradások idején Batirrét épp úgy körbe veszi a Bonatara, mint bármely más környékbeli települést, ilyenkor pedig a szárazfölddel való minden összeköttetés csak tencában térdelve megvalósítható.

A tencásokat az is igen fontossá teszi, hogy Batirre az egyetlen az escar városok közül, amely a folyó déli partján fekszik. Így, ha a batirrei jópolgárok kapcsolatba akarnak lépni az országuk másik felével kénytelenek valahogy átkelni a folyón. Márpedig a Bonatara felett kelet és nyugati irányban is csak majd egy hétnyi járóföldre akad kőhíd; Derasban és Rabassiarban. Ráadásul a folyó ezen szakasza, ellentétben a Velila alatt kezdődővel, szeszélyes és nehezen hajózható, így aki épp bőrrel szeretné megúszni az átkelést jobban teszi, ha kipengeti a tencásoknak a viteldíjat.

A tencások persze tudják, hogy boldogulásuk múlik azon, hogy a dolgok így is maradjanak, ezért foggal, körömmel; politikai nyomásgyakorlással és, ha úgy hozza a szükség vandalizmussal harcolnak az ellen, hogy megvalósulhasson a város régóta dédelgetett álma a batirrei kőhídról.

Helyette a városiaknak egy úszóhíddal kell beérniük, amely ráadásul csak az év harmadában használható. A hidat minden évben a Batirrei Sokadalom első napjára állítják össze a tencások, és az őszi viharok és fagy közeledtével bontják el. A híd alapját a tencások tulajdonában álló csónakok adják és az ő feladatuk a híd biztonságáról való gondoskodás is. Cserébe az átkelésért felszámított vám is az ő markukat üti.

De a céh nem éri be ennyivel. Miután az ő feladatuk a folyón zajló áruforgalom ellenőrzése, könnyedén és előszeretettel csempésznek is. Amellett, hogy a király törvényei által tiltott árukat juttatnak célba; például rajtuk keresztül jutott be félszáz acceriánus traktátum Batirrébe, hogy aztán alaposan felforgassa a kedélyeket. Nem riadnak vissza a loppal járók titokban fuvarozásától sem; igen jó kapcsolatokat ápolnak példának okáért a Király Útjának Testvériségével. De az igazán nagy hasznot abból hajtják, hogy a céheket megkerülve ellátják a Mestát szerszámokkal, orsókkal, lúggal, sőt a Mesta fonalának piacra jutását is segítik, a batirrei céhek és a város vezetésének akaratával dacolva.

A Nyolc Szál Ligája

A legnagyobb, leggazdagabb batirrei céhek mind-mind a város leghíresebb termékének köszönhetik felvirágzásukat: a batirrei fonálnak. A város fonodái nem csak Almergos céheit látják el fonállal, de az országhatárokon túlra is elviszik a város hírét. Mondják, hogy a város birkái a hátukon hordják Batirre gazdagságát, és ebben van is valami. Juhászok, nyírók, gyapjúválogatók, gyapjúmosók és kártolók; fonók, cérnázók és motringozók; szövőmesterek, kocsisok, tencások és kereskedők; ilyen-olyan módon batirreiek ezreinek megélhetése múlik a város posztóiparán. Beszédes adat, hogy város húsz céhéből nyolc – a Liga de los Ocho Hilos, vagyis a Nyolc Szál Ligája – a batirrei gyapjú feldolgozásán ügyködik.

Évszázadokon keresztül hasonló módon zajlott az üzlet Batirre környékén. A Sárvölgy mezsgyéjén legeltető juhászok minden tavasszal Batirre alá hajtották birkáikat, hogy a Gyapjasvölgyi Sokadalom alkalmával megnyírják őket. A bálákba kötegelt gyapjúra aztán megalkudtak a batirrei mesterek, akik a következő hónapok alatt szép színes fonállá alakították a gyapjút.

Eleinte a Mesta megalakulása és nehézkes sikere örömteli hírnek tűnt a batirreieknek. Ahogy egyre több és népesebb nyáj érkezett a Sokadalomra egyre jobb és olcsóbb gyapjút sikert felvásárolniuk. Az, hogy a környező barreno falvak apróbb nyájai idővel kiszorultak az üzletből nem tűnt nagy veszteségnek.

Mindaddig, amíg Don Remero, a Mesta vezetője megelégedett azzal, hogy gyapjúval lássa el a városi céheket az együttműködésük zökkenőmentes és kölcsönösen gyümölcsöző volt. Százával cseréltek gazdát a gyapjúbálák, hogy aztán az év további részében a batirrei céhlegények szorgos munkával orsóra tekert, színes fonalakat sodorjanak belőle.

Csakhogy Don Remero nem érte be ennyivel. Miután a Mesta nyájai monopolhelyzetbe kerültek a Sokadalmon egyre többet és többet követelt a céhektől a gyapjúért. Az alkudozásból gyakorta vita lett, ami kölcsönös ellenszenvvé nőtt. Pár évvel ezelőtt, a Sámánháború legsötétebb évei alatt, Don Remero végleg megmakacsolta magát, és úgy döntött megtartja magának a gyapjút. Munkások toborzásába kezdett, és hamarosan Borrás városrész megtelt a kontárokkal.

A nyolc gyapjúfeldolgozó céh mesterei ekkor hozták létre a Nyolc Szál Ligáját, hogy együtt küzdjenek a Mesta és a kontárok ellen. Harcukban minden rendelkezésre álló eszközt megragadtak, többek között a politikai hatalmat is. 

Alcalde de Commún

A városnak királyi szabadságjogokat adó Batirrei Szabadságlevél szigorúan szabályozza a város előjogait és kötelességeit egyaránt. Ennek értelmében a város élén álló személyt, az alcaldét évente választják a batirrei polgárok. Ugyanakkor a levél azt is előírja, hogy az alcalde nem lehet tagja egyetlen céhnek sem, hogy részrehajlás nélkül szolgálhassa a várost. Ezért aztán Batirrében meglehetősen egyedi szokás alakult ki: a nagy céhek, és az utóbbi időben egyre inkább csak és kizárólag a Nyolc Szál Ligája, a céhmesterek családtagjai közül választják ki a város élén álló tisztségviselőt. Így került hatalomba Carolina Lenero, a néhai kelmekereskedő Don Alonso felesége. Carolina hirtelen haragú, de körmönfont és rendkívüli politikai érzékkel megáldott özvegyasszony. Annak idején megválasztása inkább a nagybeteg Don Alonso tekintélyének szólt, sem, mint az ő személyének, de Carolina asszony hamar meggyőzte a kételkedőket, és mostanra nem csak névleg ő a város, sőt a Nyolc Szál Ligájának a vezetője.

Pragmatikus gondolkodó, semmilyen eszköztől nem riad vissza a céljai érdekében. Tudja jól, hogy csak addig maradhat ő az alcalde, amíg hatékonyan képviseli a Nyolc Szál Ligájának érdekeit, ami mostanság leginkább a Mestával való leszámolást jelenti.

Vérbe mártott fonál

Carolina Lenero hatalomba segítése csupán az első lépés volt, követte azt a céhek előjogainak hangos hirdetésére. Az alcalde-választást követő hetekben a Mestának dolgozó, de a városban élő kontárok közül többen is az alcalde törvényszéke előtt találták magukat. Don Remerót, a Mesta vezetője erre munkásszállók építésébe kezdett a városhatárokon túl, a folyó északi partján.

Válaszul az alcalde felkérte a céheket, hogy állítsák le a szerinte törvénytelen építkezést. Bár kis híján már ekkor vér folyt a batirrei fonál miatt, de végül csak elhúzódó pereskedés lett belőle. Don Remero a déli exarchához fordult igazságért, ami ellen a város a királyi udvarnál emelt panaszt, rámutatva, hogy Oquendo lovag maga is tagja a Mesta tulajdonosai között van. Végül a város és a Mesta a királyi tanács színe előtt adhatták elő panaszaikat. Hosszas huzavona után senkit ki nem elégítő ítélet született: a királyi tanács kimondta, hogy a Mestának továbbra is kötelessége évi ezer bála tisztítatlan gyapjú áruba bocsátása a Gyapjasréti Sokadalomban, amelyre a batirrei céhmesterek elővásárlási jogot élveznek. Ugyanakkor a Mesta ezen túl már szabadon dönthet a nyírt gyapjú sorsáról, és akár fel is dolgozhatja azt.

Don Remero a következő évben nem győzött panaszkodni, hogy minden bála gyapjún, amit így kellett árusítania legalább húsz királypénzt veszített a Mesta. A Nyolc Szál Ligája ezzel szemben már előre tudta, hogy a Mesta – amely abban az évben több, mint kétezer bála gyapjút lenyírt a nyájairól – a lehető legrövidebb és legérdesebb szálú gyapjút kínálja majd csak fel nekik. Azt, hogy ezek a bálák szabad szemmel is kisebbek és kevésbé tömörítettek lesznek, még ők sem gondolták volna.

Nem csoda, hogy abban az évben a Sokadalom vérontásba torkollott. Miután a Mesta árusai kipakolták, a Liga mesterei pedig megtekintették az ezer bálát, azonnal kezdetét vette a vádaskodást és hangos veszekedés. Nemsokára elcsattantak az első pofonok és előkerültek a kések, nyíróollók, rakodókampók, fonóvasak. Az állatvásárra érkezett utazók fejvesztve menekültek a négy égtáj felé, ahogy a Mesta munkásai és a Liga legényei egymásnak estek. Don Remerót a juhászai menekítették be a Mestapalota udvarára, tekintélyt parancsoló pásztorbotjaikkal törve maguknak az utat. A céhlegények hamarosan rendes fegyvereket is kerítettek és megrohamozták a Mestapalotát. De ha arra számítottak, hogy könnyű dolguk lesz csalódniuk kellett, Don Remero emberei a bat-ordooval viaskodva edződtek a harcra és a céhlegények nemsokára véres fejjel vonultak vissza.

A Mestapalota ostroma három napon át tartott, mire végre lovagjai élén a helyszínre érkezett az exarcha. A Sokadalom következő napjai a katonák ellenőrzése alatt, feszült hangulatban teltek.

Az azóta eltelt egy év nem sokat segített. Az ezer bála végül, az exarcha nyomására, gazdát cserélt, és a folyó két oldalán a batirrei céhlegények és a Mesta kontárjai fonással, cérnázással, festéssel és motringozással foglalták el magukat. De még így is gyakoriak a verekedések, és időről időre felpuffadt céhlegényeket és kontárokat halásznak ki a folyóból a tencások. És ami a legrosszabb: közeledik az idei Sokadalom megnyitója.

Név: Céhlegény
Leírás: ifjú mesterember
Erőnlét: 25
Ügyesség: 25
Érzékelés: 20
Karizma: 15
Intelligencia: 15
Lelkierő: 20

Életerő: 15
Mozgás: 20
ME: 2
Ismeretek
Atlétika 10
Helyismeret 20
Szakma 25   
Kezdeményezés és cselekedetek
60: 1 fő, 1 kieg.

Támadások
Rögtönzött szerszám
KT: 40
Sebzés: k5+2 

VM: 0