Írta: Emma

Hugo, a hatalmas

„A nomádok a rabassziár hercegnővel… a foglyukkal… egy eldugott ligetben táboroztak a Keserű-síkságon. Voltak vagy ötvenen, talán többen, nem volt nehéz követni a nyomukat. Hajnalhasadta előtt ütöttünk rajtuk. Az volt a terv, hogy beosonunk az őrök mellett, és csendben lelépünk a hercegnővel. Ilbuchin álmot bocsátott rájuk. A nomádok csak egy sátrat állítottak, a többiek a szabadban éjszakáztak. Gondoltuk, abban lesz a bajbajutott hölgy! Amikor odaértünk a sátorhoz, Hectorral őrt álltunk, még a Xenaro herceg a két varázstudó némber társaságában belépett a sátorba. Diulio pedig a lovakat bűvölte, hogy ne nyihogjanak. Nagy kiabálás támadt. A sátorból először Seren sétált ki, a királylányt… kísérgetve. Majd Ilbuchin és a Herceg. Őket követte a nomádok vezetője. Elég jóvágású, magas legény volt – mármint egy nomádhoz képest… No nem annyira, mint az Ifjú Oroszlán, természetesen!

Addigra körbevett minket az ellen. A herceg – Ilbuchin tolmácsolásával – párbajra hívta a nomádok vezérét. Ha Xenaro nyer, magunkkal visszük a gyönyörű királylányt, ha a nomádok… arra nem is annyira figyeltem, biztos voltam benne, hogy mi fogunk nyerni!

Sokáig méregették egymást, köröztek, egyik sem támadt. Xenaro közben úgy helyezkedett, hogy a hegyek mögül felbukkanó nap a nomád kurafi szemébe süssön, majd támadott. Ütés ütést követett, szikráztak a pengék. Egyerősek voltak, de végül a nomád kerekedett volna felül. De az istenek Xenaroval voltak! Egy sólyom – Kemi szent madara – röppent keresztül a harcosok között! A pogány haramiát megzavarta az isteni csoda, Xenaro pedig a nomád beleibe fúrta a pengéjét. Ekkor a hercegnő kezét a győztes hercegnek ajánlva, meghatódva az Ifjú Oroszlán mellé lépett, megfogva fegyverforgató kezét, úgy kérlelte a mielőbbi távozásra. Xenaro azonban nem hallgat az asszonynép sirámaira, levágta az emberrabló fejét.

Ekkor szabadult el a pokol! Özönleni kezdtek ránk a nomádok! Alig tudtunk kitörni közülük, mire a lovakhoz értünk, Hector Atenast úgy kellett a nyeregbe kötözni és mire a rejtekhelyünkhöz értünk, a királyi testőr kilehelte a lelkét…”

Az elfüggönyözött trónteremben csupán egy légy zümmögése hallatszott. Bölcs Xosé király a trónon ült, mellette, az elhunyt királyné egykori trónján, Kopasz Lothár, a rabassziár uralkodó. Mögöttük félkörívben helyezkedtek el az ország nagyjai és a rabassziár követség tagjai. A trón pulpitusa előtt egy hatalmas asztalon feküdt a felravatalazott holttest. Vörös páncélja vérként, szőke haja aranyként csillogott a fekete függönyök között beszűrődő napsütésben.

Hugo Angel Medinaceli, a birodalom leghatalmasabb lovagja, akinek erejével és hősiességével csupán az Ifjú Oroszlán; Xenaro herceg versenyezhetett, kényelmetlenül feszengett vörös páncéljában. Kérlelően nézett a király felé, de az kezét az arcába temetve görnyedt előre.

Végül Amando de la Cerda kamarás, a király bizalmi embere, törte meg a csendet. Előlépett a trón mellé az árnyékok közül.

– Köszönjük a beszámolót, Medinaceli lovag. De ahogy láthatta, Hector Atenas jó egészségben lovagolt be Derasba az Önök kíséretében, viszont az ország reménysége, Xenaro herceg, itt fekszik kiterítve – a kamarás színpadiasan a holttest felé intett. – Mégis, hogy történhetett ez?

A hatalmas lovag lopva a rabassziár uralkodóra pillantott, majd vizsgálni kezdte a díszsaruját.

– Mégis mi jogon vonja felelősségre a fiamat? – hallatszott egy bosszús hang a trónok mögötti sorból.

– Félre ne értsen, Medinaceli főmarsall, hisz a fia, mint az ország elsőinek leszármazottja, az Ön fia nyilván feddhetetlen! Senki sem vádolja őt! Viszont ő az, akit származása és… hőstettei, a királyfi többi társa fölé emeli! Szólj hát, Hugo lovag, és mondd el, ki és mi okozta Escar trónörökösének vesztét?

Hugo segítség kérően nézett a trón mögötti sorra, majd választ nem kapván Amando de la Cerdára, nézett és halkan maga elé motyogta:

– A rabassziár hercegnő volt…

A tömeg méhkasként zúgott fel. Isabel hercegné, Lothár herceg felesége állt fel és férje kezét fogva így szólt:

– Mégis miért tett volna ilyet a lányom? Épp a saját jövendőbelijével? Meg hát hogyan? Vagy talán azt gondolják az urak, hogy a rabassziár asszonyok csettintésre halomra tudnák gyilkolni Deras hős lovagjait? Mégis, hogy tehetett ilyet?

– Nem, felséges asszony… az Ön lánya gyenge! Mármint… én… én nem is tudom… – hajtotta le szégenylősen Medinaceli lovag hatalmas üstökét.

Bölcs Xosé király a kamarás kezébe kapaszkodva felállt, és csendet intett.

– Isabel hercegné, nyugodjon meg, senki sem gondolja, hogy erre képesek lennének! De az ügy további kivizsgálásáig a Hercegnő és néhai fiam bajtársai is házi őrizetben lesznek. A nyomozással Hugo Angel Medinaceli lovagot bízzuk meg!

Ilbuchin, a gyógyító

Hugo összehúzta magát, amikor belépett Ilbuchin műhelyébe. Az asszony kőmozsárban őrölt össze színes szirmokat. A nő egyszerű fehér kendővel fogta hátra hollófekete haját. Nomádokra emlékeztető hosszú kaftánruhát viselt, escari stílusú fegyverövvel és ékszerekkel. A szobát színes selyemfüggönyökkel díszítették, úgyhogy Hugo inkább érezte magát egy nomád jurtában, mint az escari királyi udvarban. Ilbuchin széles mosollyal üdvözölte Hugot. Teát nyomott a kezébe és beljebb invitálta a lakhelyében. – Kerülj beljebb, Barátom! – A férfi tisztában volt vele, hogy Ilbuchin az északiak udvariasságával mindenkit barátjának hív, de mégis az elmúlt napok eseményei és a ráháruló felelősség könnyeket csalt a lovag szemébe. Ilbuchin letelepedett egy ülőpárnára, és hellyel kínálta a férfit is. A lovag elnyomott pár szipogást:

– Bocsánat, csak…

– Nincs semmi szégyellnivalód, Hugo! – mondta az asszony őszinte részvéttel a hangjában. – Tudom, őszintén szeretted Xenarót!

– Mindenki imádta Xenarót! A nép rajongott érte, a király, a nemesek… Mi!

– A nép imádja a csillogó páncélba öltözött hősöket. Akinek hőstetteit kocsmákban mesélik. Aki legyőzi a gonoszt, nemeshölgyeket ment… Mi… mi ismertük az igazságot…

– Miféle igazságot? –  Ilbuchin türelmesen kivárt egy újabb zokogáshullámot. – Ez az igazság! Xenarot mindenki szerette! Mi is… Mindennél jobban. Az életünket adtuk volna érte!

– Te… mindenkinél jobban szeretted Xenarot! Hector… Hector Escart szereti mindennél jobban. Én pedig Hectort. Diulio mindennél jobban szeretne hazajutni a saját országába, Seren… saját magát szereti mindennél jobban – ilyen szempontból illett is Xenarohoz…

– Miért? Miért ölte meg az a rabassziár szajha Xenarót? – Ilbuchin csodálkozva nézett Hugora.

– Hogy érted, hogy miért? Ott voltál…

– Xenaro az ország, de lehet, hogy az egész Aguja-félsziget legjobb lovagja. Bátor tetteit -a tetteinket zengik ország szerte! Ő az Ifjú Oroszlán, hősiessége országalapító Euteló Escaréval és V. Xenaroéval vetekszik. Ha ő… ha ő életben marad, és átveszi Escar trónját, semmi sem állított volna meg minket! Főleg Rabassziárral az oldalunkon! Miért nem akart a hercegnő ennek a dicsőséges históriának a részese lenni?

A varázslónő fejcsóválva nézte Hugot, majd kis idő múlva megszólalt.

– Tudod… – sóhajtott Ilbuchin – Xenaro herceg találkozott a rabassziár hercegnővel. A Castrillon esküvőn. Xenaro odament hozzá, elregélte pár hősies tetteit, majd táncra kérte a lányt. A királylány ezt válaszolta: „Táncolok veled, Xenaro herceg, ha meg tudod mondani a nevem!”

– A herceg nem tudta a nevét?

– Miért te tudod? – Hugo erősen koncentrált… Ilbuchin választ sem remélve folytatta. – Xenarót még senki sem alázta így meg, főleg nem nyilvánosan… – folytatta Ilbuchin. – Még Serent is megvádolta, hogy bűbájt bocsájtott a hercegnő elméjére, hogy ne kedvelje őt. Azt hiszem, Xenaro is úgy volt vele, mint te…

– És igaz? Seren tényleg bűbájt bocsájtott a rabassziár hercegnő elméjére?

– Dehogy! Seren ott sem volt a lakomán! Ahogy Diulio és én sem.

– Miért nem?

– Mi… nem vagyunk escariak vagy nemesek.

– A herceg közvetlen kísérete vagytok! És te… Hector párja. Ott kellett volna lennetek!

– Kedves, hogy ezt mondod. De, én már annak is örülnék, ha a király elismerné az esküvőnket. Hisz az egyezményes vallás papjai köttették!

– Xenaro biztos segített volna a barátainak!

Ilbuchin meglepetten nézett Hugora.

– Xenaro nem akarta, hogy összeházasodjunk. Nem akarta, hogy Hector visszavonuljon a birtokára. A kisfiamat… A Hectorral közös fiúnkat szinte a Gabaldonok, a szomszédaink, nevelik! A herceg azt akarta, hogy vele legyünk, hogy segítsük őt. Azt sem akarta, hogy Diulio hazatérjen, vagy hogy Seren… azt tudod, hogy Seren várandós? Xenaro gyermekét hordja a szíve alatt.

Hugo elérzékenyülve pillantott Ilbuchinra.

– Biztos vagy ebben?

A varázslónő bólintott.

– És akkor most mi lesz? A király… a nevére veszi a csecsemőt?

Ilbuchin megütközve nézett a lovagra.

– Nem hiszem. De… biztos vagyok benne, hogy a király talál rá módot, hogy gondoskodjon a gyermekről…

– Milyen boldog lett volna Xenaro, ha tud erről!

– Hugo, melyik világban élsz? Seren egy kétes hírű nő. Egyszerű származású, külhoni, ráadásul ichorvérű varázslónő. Mit szólna hozzá Jóatyád, ha bármelyik kategóriából választanál párt magadnak?

– Hát… az teljesen más! Seren a király kíséretébe tartozik, bizonyította rátermettségét.

– Még a király nővérét is Északra adták férjhez, amikor kiderült, hogy varázstudó!

– Ne vedd a szádra Miasol Gironda nevét! – sápadt el Hugo. – Még meghallja…

– Én nem is vettem…

Hugo lassan felkecmergett az ülőpárnáról, majd az ajtó felé vette az irányt.

– Csak még egy kérdés…

– Igen?! – kérdezte Ilbuchin

– Feltámasztottad Hectort.

– Ez nem kérdés…

– De nem támasztottad fel Xenarot. Miért nem?

– Én… nem tudtam…

– Hogyhogy nem tudtad?

Ilbuchin megremegett, idegesen végigsimított haján, ami feketéjébe fehér és világoskék nyomokat hagyott az ichor, a haján túl az arca felé és húzódni kezdett pár halvány pókhálószerű ér. Hugo korábban is látta már a Romlás nyomait társán, de eddig tapintatosan elfordította fejét. Serenen persze nem látszott semmi! Bár ő nem is pazarolta gyógyításra a varázserejét, nemhogy feltámasztásra… Ilbuchin mélyen Hugo szemébe nézett.

– Csak… nem tudtam.

– Próbáltad, de nem sikerült.

Ilbuchin lehajtotta a fejét, szemét elborították a könnyek.

– Nem tudtam.

Diulio, a kalandor

Medinacelli lovag kifulladva ért fel a Derasi fellegvár legmagasabb bástyájára. Diulio a tájat kémlelte, a mellvéden ült, lába a mélység felett lógott. Felette az égen súlyos esőfelhők, alatta a várdomb kopár sziklái és pár utcányi előkelő ház. a legmagasabb domb pedig a fellegváré. A város előkelőbb, várfallal védettebb részei is ezen a területen épültek, mögöttük pedig már a lassú Bonatara hömpölygött, termékeny iszapjával elárasztva a túloldalt, a Sárvölgyet. Művelt, gazdag vidék ez, gabona és rizsföldek, zöldségeskertek színes forgataga, mint egy hatalmas folttakaró. Egy igen nedves folttakaró. Messzebb pedig mocsaras, tőzeglápos vidék, ártéri ligeterdőkkel. A másik irányban dombok és erdőségek végeláthatatlan sora. Most, az esőzések idején minden valószínűtlenül zöld.

– Mi szél hozott ide, kedves Bajtárs, ahol még a madár se jár? – köszönt rá megjátszott nyájassággal a kalandor, miközben pár pelikán húzott el mellettük valami tetemen marakodva. – Helyesbítek, ahol csak a madár jár? – Végig egyensúlyozott a várta lovag felé eső feléig, majd egy színpadias meghajlással mellette termett.

– Engem bíztak meg, hogy nyomozzak Xenaro herceg halálával kapcsolatban.

Diulio kacagva lapogatta meg a lovag széles vállát.

– Téged? – majd mikor látta társa komoly kifejezését, együttérző arcot vágott. – Bocsánat, azt hittem, tréfálkozol.

– Miért viccelnék ilyen helyzetben? A Herceg, a legjobb barátunk halott! – Diulio nyelt egyet.

– Minden kétséget kizárólag halott. Valóban.

– Miért nem veszel komolyan?

– Ó, én komolyan veszlek! Épp segítelek a nyomozásban: Xenaro valóban halott. És most, hogy ezt kinyomoztad…

– Az a baj, hogy nem téged, bíztak meg a nyomozással? Hisz Xenaro mindig téged bízott meg, hogy járj utána a dolgoknak.  – kérdezte aggódva Hugo. Diulio erősen koncentrált Hugo szavaira – noha külhoniként tökéletesen beszélte az escart, mégis, mintha minden szavára, hangsúlyára különösen figyelt volna, és hasonló precízséggel és lassúsággal válaszolt, mint amikor idegennel beszél az ember.

– Ó, nem, nem zavar! Dehogy zavar. Élvezem a semmit-tevést. Csak úgy… lógatom a lábam – felelte eltúlzott gesztusokkal, kezével ingó mozgást utánozva. – Tervezem a hazautat.

– Hol is van tulajdonképpen az otthonod?

– Nekem? Nekem mindenhol. Mindenhol, csak itt nem. Ideje tovább állni. Meglátogatni a családot. Érted!

– Családot? Azt hittem árva vagy! Mindig néhai őseidre hivatkozol!

– Az-az! Halottak. Mind. Sose keresd őket! Nincs senki. De tudod… voltak asszonyok, talán gyermekek. Sok helyen várnak vissza. Minden kikötőben!

– Kikötőben? A derasiban is?

– Jaj, dehogy! Itt nem… Nem akartam… – mondta Diulio, és közelebb hajolt a lovaghoz. – Tudod, túl közel van a várhoz meg a Herceghez.

– Nem akartad a Herceg rossz hírét kelteni fattyúk nemzésével? – Diulio meglepődött, majd elégedetten csettintett.

– Pontosan így van, Barátom, magam sem fogalmazhattam volna jobban!

Hugo kihúzta magát a dicséretre, és messze bámult, Kelet felé, ahol a dombokon túl a Medinacelli birtokok feküdtek. Diulio várt egy kicsit, majd visszaugrott a mellvédre, és csatlakozott a lovaghoz a keleti távolba nézéshez. Türelmesen kivárt, de egy fertályóra múlva azért felülkerekedett a kíváncsisága.

– Szóval nyomozol…

– Igen – húzta a ki magát a lovag. – Azt mondták, én vagyok a legalkalmasabb. – Diulio felhúzta a szemöldökét. – Mármint, te külhoni vagy…

– Nekem teljesen jó, hogy te nyomozol, Barátom, te teljesen… megbízható vagy! De… mit akarsz tulajdonképpen megtudni?

– Hát… hogy mi történt?

– Hogyhogy mi történt? Nem tudod? De hát végig ott voltál! – A kalandor átölelte a lovag vállát, és a távolba mutogatott egy nemlétező színpadnak. – Az első sorból nézhetted, ahogy Xenarot leteríti a két leghatalmasabb erő a világon…

– Kettő? Én azt hittem egyedül volt a hercegnő – szakította félbe Hugo

– … a bosszú és a szerelem!

– Hogy érted ezt?

Diulio leugrott a lovag mellé. Jó egy fejjel alacsonyabb volt nála, pedig maga sem volt kisnövésű. Gyanakodva méregette, mielőtt megszólalt.

– A nomád, aki megszöktette a hercegnőt. Na, annak viszonya volt vele – mondta bólogatva.

– A nomáddal, aki elrabolta…?

– Bizony…

– No de… Hogyan?

– Tudod… vannak a virágok és a méhecskék… – mondta a kalandor a fejét vakargatva.

– Ne bosszants! – Hugó arcszíne kezdett újra olyan vörössé válni, mint mikor felért a lépcsőkön, úgyhogy Diulio taktikát váltott.

– Szóval, mint minden bizonnyal emlékszel rá, hiszen te részt vettél a Torno Montanas-i esküvőn, a rabassziár hercegnő porig alázta szegény Hercegünket.  – Hugo bólintott. – No de Xenarót nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát! Megbízott engem a nyomozással, mert akkor te még nem foglalkoztál ilyesmivel, különben biztos téged bíz meg. Szóval utánanéztem a hölgyikének. Neki odahaza, a rabassziár fővárosban, volt egy szerelme. Ez a nomád, aki bár pusztai barbár, de nem közönséges sució, hanem egy darga, egy családfő fia. – Diulio Hugora pillantott, aki bár bizonytalanabbul, de még mindig bólogatott. – Na és ez a dargafiú, nevezzük Ghazannak!

– Miért? – gyanakodott Hugo.

– Mert… ez a neve. Szóval Ghazan egy kisebb összecsapás során fogságba kerül, és túszként tartották fogva a fővárosban. Ahol viadalokon vett részt, de úgy különben házi őrizetben volt, a palotában, szóval… elérhető kartávolságban a hercegnőtől. De mivel… khm… a dargafiú nem volt túl partiképes egy ősi nemesi vérből származó fruskának, inkább igyekeztek eltusolnia a dolgot, és – válságdíj híján – mivel addigra a vén darga meghalt – elengedték a nomádot, azzal a feltétellel, hogy megesküszik az ő és az igaz istenekre is, hogy soha többé nem teszi rabassziár földre a lábát. Megtudtam, hogy Khayrattól nem messze táboroztak. Szóval mikor mindezt Xenaro tudtára adtam, megbízott vele, hogy juttassam el a dargafiúnak, aki időközben törzsfő lett, az információt, hogy szépséges szerelme Torno Montanasnál csak reá vár…

– Miért? El akart szökni a hercegnő?

– Hát, eredetileg nem tudta, hogy el akar szökni, de nem idegenkedett az ötlettől…

– De akkor… Mi nem megmentettük a hercegnőt, hanem… De akkor miért akart mégis velünk jönni, miután Xenaro legyőzte a nomád kurafit?

– Mert Xenaro karddal felette állt.

– Aztán kivégezte. Aminek a lány biztos nem örült… De ez…

– Nézd, felfoghatod úgy is, hogy Xenaro a hercegnő jó hírét védte, hiszen még ezek után – hisz nyilván… megbecstelenítette a nomád fickó. Ha korábban nem is, most ott a táborukban. Nem is siettünk, azonnal a nyomukba, hogy legyen idejük… érted?!

– Xenaro csak a jóhírét védte… – Hugo elgondolkodott. – De nem, hiszen, eleve csapda volt, és ő rendezte meg az egészet! És Hector pedig ezért halt meg…

– Tudod én erre nem is gondoltam, mégiscsak remek nyomozó vált belőled, Barátom! – tapsolta meg Hugót Diulio. – És tudod, ezen a meghalás dolgon Hector is eléggé ki volt akadva… Főleg, miután rájöttek, hogy megrendezett volt az egész…

A lovag a fejét vakargatta.

– Ilbuchint pedig újra megérintette az ichor a feltámasztáskor, és ezek után Xenarót már nem is tudta…

– Teljesen érthető, hogy ezek után nem is tudta…  – válaszolta készségesen a kalandor.

Hugo eltökélten nézett maga elé:

– Azt hiszem, beszélnem kell Hector Atenasszal!

Hector, a testőr

Votisz katedrálisának égbe nyúló sötét tornyai komoran meredtek a sötétedő égboltra. Hector Atenas, a néhai Xenaro herceg testőre, a túlvilág istenének oltára előtt térdelt és imádkozott. Így talált rá Hugo. Nehézkes mozgással mellé térdelt.

– Imádkozol Votiszhoz? – kérdezte a lovag, nem törődve szerpapok szúrós pillantásaival, amivel a csendzavarókat szokták illetni

– Igen, Hugo – mondta Hector komolyan. – Kijátszottam a Nagyurat. Elszöktettek a holtak birodalmának kapujából. Remélem megbocsájtja, és ha eljön az időm, akkor nem fog kivetni, hogy testem élőholtént az élők birodalmában bolyongjon örök kárhozatra ítéltetve…

Hugo fejét vakargatta.

– Ebbe még így bele sem gondoltam…

– Ilbuchin mondta, hogy nyomozol. – súgta oda Hector Hugonak, feltápászkodott, majd intett a lovagnak. – Menjünk innen, Hugo, mielőtt még jobban magunkra haragítom Votisz Nagyurat.

Mire kiértek, az ég már sötétségbe borult, a vár is szokatlanul komor volt, csak az ablakok feléből szűrődött ki halvány gyertyafény. Szokatlan, főleg ahhoz képest, hogy két uralkodó is tartózkodott a várban. Az ispotály fűvészkertje felé vették az irányt, ahol a gyógynövények balzsamos illata nyugtatóan körbelengte őket.

– Mit szeretnél tudni, Hugo? – kérdezte Hector, mikor már kellő távolságra értek mindenkitől.

Hugo elgondolkozva nézett maga elé.

– Ostobának tartanak.

– Ez nem igaz, Hugo… Ki merne…?

– Diulio… Talán ostoba is vagyok. Úgy érzem, még a kérdéseket sem tudom. Hogy kapnék választ valamire, ha nem tudom, mit kérdezzek? Olyan, mintha cserben hagynám Xenarót! A legjobb barátomat! Újra!

– Tényleg ostoba vagy, ha ezt gondolod! – Hugo Angel Medinacelli megütközve mérte végig Hector Atenast. Úgy, ahogy a délvidéki országnagy az északi kisnemest. Zacombéra nem hatott ezzel a nézéssel, de Atenas azért megemberelte magát. – Mármint Xenaro halott. Engedd el! Nincs értelme magadat emészteni emiatt. Nem hibáztál.

– Halott, tehát mindannyian hibáztunk… – mondta halkan Hugo.

– Lehet… – mondta Atenas elgondolkodva. – De talán még nagyobb hibát követtünk volna el, ha még élne…

Hátat fordított Hugonak és a szállása felé indult, de a lovag utána ment és visszafordította.

– Hogy mondhatsz ilyet! Xenaro volt az ország reménysége! Ha sikerül elnyerni a Rabassziár Hercegség szövetségét, egyesített seregeink hamvába fojtják a maradék padour eretnekséget! Elfoglalják a fél… vagy az egész kontinens! Az egész világ a lábaink előtt hevert volna…

– Nem kételkedem. De mondd, szerinted az jó lett volna? – kérdezte Hector szomorúan.

Hugo elképedve nézett rá, majd fenyegető hangon megkérdezte.

– Te ölted meg Xenarót? Duriusra esküdj, hogy az igazat mondd!

– Duriusra esküszöm nem öltem meg Xenaro herceget.

– De közöd van a halálához? Mit csináltál, amikor a hercegnő megtámadta őt?

– A tábortűznél feküdtem. Diulio volt megbízva az őrködéssel, mert én még gyenge voltam. Láttam, hogy bemegy a hercegnő. Nem kutattam át, nem állítottam meg. Gyakran járt hozzá asszonynép éjjelente. – vont vállat Hector. –Még hallottam, hogy… khm…  Xenaro élvezi a Hercegnő társaságát…

– Igen? Nem furcsa?

– Nem, gyakran szűrődnek ki ilyesfajta zajok a Herceg sátrából.

– De hát a Hercegnő utálta Xenarót! Nem gondoltad, hogy veszélyt jelenthet rá?

– Egy félmázsás, gyenge némber a világok jövőbeli leigázójára? Nem.

– De hát megölte!

– Igen, nem gondoltam volna, hogy meg merik tenni… – felelte Hector elgondolkodva. – Mármint meri.

– Hogy érted, hogy „merik”?

– Nézd, mindannyian felelősek vagyunk a Herceg haláláért. Te részegen fetrengtél, én nem vettem komolyan annak a némbernek a bosszúvágyát, Ilbuchin megesküdött nekem, hogy nem támaszt fel többé senkit, hogy Diulio merre volt éppen, annak meg talán csak az Istenek a tudói. Mindannyian mulasztottunk. A felelősséget, ha kell…

– És Seren? – vágott közbe Hugo.

– Seren? Mi van vele? – kérdezte Atenas nyugodtságot erőltetve magára. Hugo nem válaszolt, szótlanul fürkészte a testőrt.

– A Herceg gyermekét hordja a szíve alatt.

– Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá… De igen, az egy csúnya vita volt… – vakarta meg a nyakát Hector. Hugo értetlenül meredt rá. –A Herceg nem volt boldog miatta. Arra kényszerítette volna, amint Derasba érünk, hogy igyon magzathajtó főzetet.

– Miért nem akarta a gyermeket?

– Nem akart egy fattyút. Nem akart bonyodalmat. Nem akarta kockáztatni a rabassziár szövetséget.

– És Seren ebbe belement?

– Nem volt választása…

– Valóban? Azt hiszem, beszélnem kell Serennel…

Hector bátorítóan meglapogatta a vállát, és otthagyta társát. Hugo ijedten meredt a csonka torony irányába…

Seren

Hugo éppen kopogni akar, mikor a vastag tölgyfaajtó kinyílt, és Seren dugta ki rajta a fejét. Mézesmázosan rámosolygott a lovagra:

– Lépj be, már vártalak!

Hugo vonakodva lépett be a drága drapériákkal borított szobába, amit émelyítően édes illatok töltöttek be. Minden felületet – asztalkát, székeket és a baldachinos ágyat is – escari stílusú nemesi öltözékek borítottak. A boszorkány a kezével félresöpörte a pamlagon fekvő útiruhát, és eltúlzott főúri kézmozdulattal hellyel kínálta a lovagot.

– Utazni készülsz? – kérdezte Hugo a zűrzavart látva.

– Nem, maradni! De ehhez szükségem lesz a segítségedre – húzta mosolyra a száját Seren. Hugo felvett a földről egy hímzett keszkenőt. Egy név volt rajta – Isabel – és egy címer, ami bár a rabas színeket és jelképeket használta, Hugo számára ismeretlen volt. Seren kikapta kezéből a keszkenőt.

– Rendben, szívesen segítek neked, hiszen régi bajtársak vagyunk – mondta Hugo megnyomva a régi bajtársak szavakat, – de előbb válaszolj pár kérdésemre. Xenaroval kapcsolatban.

– Éppen őróla van szó, meg kell bosszulnod a gyilkost! – súgta a nő, és egy éjfekete tőrt vett a kezébe: – Öld meg a hercegnőt, öld meg gyilkosát!

Hugo nem nyúlt a tőrért és minden lelkierejét összeszedve így szólt:

– Nem ölök várandós asszonyokat, akkor sem, ha boszorkák!

Seren keserűen felkacagott és a tőrrel hadonászva magyarázni kezdett.

– Azt hiszed mindent tudsz?! Na! Mesélj, hogy öltem meg Xenarót!

– Bűbájjal. Legyengítetted a Herceget, megnövelted a Hercegnő erejét… Valahogy így… – vonta meg a vállát a lovag és lopva az ajtó felé pillantott.

– Ezt mondták a többiek? Hogy egyedül én voltam?– nevetett az asszony. Majd könnyek gyűltek a szemébe. – Én… én szerettem Xenarrót! Fel kellett volna támasztania! Engem… félrevezettek!

– Hogy érted ezt?

Seren a padlóra ejtette a tőrt.

– Gondolkozz Hugo! Láttál te engem valaha erősíteni valakit? Vagy láttál már álomvarázst szórni?

Hugo a fejét vakargatta.

– Én… nem tudom, miket szoktál varázsolni…

– Akkor segítek. Miután Xenarro megtudta, hogy várandós vagyunk, nagyon összevesztünk. Arra akart kényszeríteni, hogy vessem el a gyermeket. Akkor keresett meg Ilbuchin. Én legyengítettem Xenarrót. Ilbuchin erőssé tette a Hercegnőt. Diulio pedig elaltatott mindenki mást: a táborkísérőket… lovászokat, szakácsokat, apródokat… Téged! – Hogy méreggel vagy trükkel, azt nem tudom.

– Akkor Hector Atenas ártatlan? És a Hercegnő is?

– Biztos vagyok benne, hogy Atenas mindenről tudott. De lehet, hogy nem. Ő és az elvei… Mindenesetre már tudja. Ahogy a hercegnő is benne volt, Ilbuchin azt ígérte neki, hogy ha megteszi, elmenekülhet, új életet kezdhet. Azt hittem, Ilbuchin átveri azt a kis senkit, és utána feltámasztja Xenarrot. Aki ezek után nem őt veszi el. De Ilbuchin nem akarta feltámasztani a Herceget. Azt mondta, ez mindenki érdeke, az enyém is. Mert ha élne, nem változna semmi. Lehet igaza van… Csak fáj! – Seren szemébe könnyek gyűltek.

– Akkor… akkor most mi legyen?

Seren felvette a tőrt a padlóról. Szemében különös fény villant.

– Öld meg a Hercegnőt és felejtsd el az előbbi beszélgetésünket! – mondta Seren különös hangsúllyal, és Hugo kezébe nyomta a tőrt.

A hercegnő

Hugo nehéz léptekkel ment a hercegnő lakosztályába vezető torony csigalépcsőjén. A feje különösen nehéznek és ködösnek érződött. A Herceg halála miatt érzett bosszúvágy teljesen elvakította.

Hirtelen kapkodó női léptek rohanását hallotta. Egy csomó rabas szobalány rohant le sikítva a lépcsőn. Mögöttük valamivel lemaradva Ilbuchin.

– Mi… mi történt? – kérdezte Hugo nehezen mozgó nyelvvel.

– A hercegnő meghalt. Xenarro halála miatt, levetette magát a toronyból.

– Azt hiszem, akkor felesleges… – kezdett ocsúdni Hugo, és a fegyverövébe dugta a kezében szorongatott tőrt. – felesleges már beszélnem Serennel.

Az escari nép nagy tömegekben gyűlt össze az Ifjú Oroszlán és jegyese temetésére. Azt mondják, az ég is fekete volt, az eső szinte ködként omlott a jelenlevőkre. Az istenek is siratták a Herceget. Azt beszélik, a rabas hercegnő nem bírta elviselni Xenarro halálát, és bánatában levetette magát egy toronyból. Koporsója csukva volt a ravatalon. A többség úgy gondolta, hogy az összeroncsolódott holttest látványát nem akarták a népek elé tárni, de a templomszolgák azt pletykálják, hogy a koporsó üres volt, a holttest eltűnt. Hogy miért, az éppoly rejtély maradt, mint az, hogy miféle méreggel fogtak ki a nomádok Escar reménységén, az Ifjú Oroszlánon.

A Herceg egykori bajtársai sorfalat álltak a ravatalon. Ott volt Hugo, a hatalmas, Escar legvitézebb lovagja. A titokzatos Seren, aki gyönyörű arcát selyemmaszkkal takarta el. Ott volt a csavaros eszű Diulio, a külhoni kalandor. Ott volt a nemeslelkű Hector Atenas, a herceg egykori testőre. És ott volt Ilbuchin, a hóhajú varázslónő, aki a temetés előtt beleőszült szeretett hercege elvesztésébe.