„Tavaszi szél utat száraszt.
Minden állat társat választ.
Hát én vajon kit válasszak?
Szüvet szűvért kinek adjak?
Bolyong elmém, mint a felhő;
Hull a könnyem, mint az esső:
Ki ölőmbe, ki a fődre,
Ki kesergő kebelembe.
Árkot mosott két orcámra,
Mint a zápor az utcára.
Én istenem, rontsd meg, verd meg.
Aki miatt gyászt viselek.”
(népdal)
Az erdőt aranylóan simogatta a reggeli napfény. A két fiatal leány gyorsan lépdelt a keskeny ösvényen. A harmattól még nedvesen lengedeztek az útra nyúló füvek és ágak. A levegő még hűs volt, de már most magában hordozta a nyári hőség ígéretét. A fák között madarak csicseregtek.
Az íjászleány ment elől. Csalka egyszerű fonatba fonta hullámos, gesztenyebarna haját. Térdig érő zöld tunikát és barna lovaglónadrágot viselt. Derekára barna bőrövet kötött, ami kiemelte kerek, nőies formáit és keskeny derekát. A kezében felajzatlan íja, hátán tegez pár nyílvesszővel. Ijedten nézett körbe minden kis neszre, elvégre mégiscsak az elátkozott rengetegben jártak.
Mögötte haladt a táltosleány. Kerce kócos, szőkésbarna hajába virágokból és illatos gyógynövényekből font koszorút. Hosszú, fehér ruhát viselt. Az öltözék teljesen elfedte kislányos domborulatait. Mégis viselnie kellett, hisz nagy megtiszteltetés volt: maga a bő felesége hímzett rá veres fonálból mintát. Nyakában minden lépésénél halkan csilingeltek az amulettek. Hátán az elemózsiás zsák – élelmet vittek az öregtáltosnak a hegytetőre, hisz ott őrzi a világfát. Vagy tán a fa és az erdő őrzi őt? Tűnődött a leány. Kihegyezett végű vándorbotra támaszkodott, aminek végére színes szalagokat kötött.
Kerce kedvesen simította végig az út melletti füveket, virágokat.
– Állj meg, Csalka! – Szólt a leány indulásuk óta a hetedik alkalommal, és már le is tért a szűk kis ösvényről. – Aggófüvet találtam!
Csalka megállt, és rosszkedvűen toporgott a fák árnyékában.
– Sietnünk kellene, hogy sötétedés előtt visszaérjünk a faluba. – Nyafogott a leány.
Kerce rá sem hederített. Minek van nála gyógynövényes tasak, ha nem használja. Dohogott magában. Leguggolt a növény mellé. Éles késével metszett a sárga virágokból és a nagy, fodros levelekből.
– Nagyra nőjél! – Mondta az aggófűnek búcsúzóul, és felegyenesedett. Komótosan indult meg a rá várakozó íjászleány mellé.
– Nem szabad letérnünk az ösvényről, hiszen magad mondtad – korholta Csalka.
– Csak pár lépésnyire mentem.
– Tudom, hogy neked ez csak egy út a sok közül, de nekem ez a szerencsepróbám. A sorsom fordul tőle. – Magyarázta neki sokadszorra az íjászleány.
Kerce nyújtózkodott, és elnyomott egy ásítást. Nem akarta mondani, hogy elég gyenge kihívást állítottak Csalka elé. Ő minden héten felmegy a hegyre és vissza is tér. Azt akarták, hogy biztosan sikerüljön neki. Visszabattyogott az útra, és várakozóan nézett a másik lányra. Csalka lemondóan legyintett, és újra útnak indultak.
Az ösvény összevissza kacskaringózott a lábaik alatt. Egyre meredekebben másztak felfelé. Az út hol ökrösszekérnyire szélesedett, hol egy vadcsapás jelezte csupán, merre tart. Ahogy a nap a delelőjére ért, rekkenő hőség járta be az erdőt. A levegő szinte megállt. A madarak is ritkábban szóltak.
– Balsejtelem gyötör. Messze vagyunk még? – Kérdezte Csalka.
– Csak a szellemek a tudói. – Válaszolt a táltosleány unottan. Majd társa aggodalmát látva magyarázni kezdett. – Az elvarázsolt rengeteg folyton változtatja az alakját. Ezzel védi magát a kéretlen betolakodóktól. Vagy a kéretlen betolakodókat védi magától.
– De az ösvény! Az is változik? – Mondta ijedten a lány.
– Múlt héten, mikor Csörnyével hoztunk elemózsiát az öregnek – mondta nem kevés nehezteléssel a hangjában – még máshol vezetett. Mindig másfelé megy, de ugyanoda tart. A táltoshoz meg a világfához.
– Hogyhogy? – Kérdezte Csalka. Kerce összehúzta a szemöldökét az értetlenségen.
– Ez az út oda vezet. – Vállat vont. – Menjünk!
Továbbindultak. Egy magaslatra csaptattak fel, alattuk barnás–pirosas omladékony talaj, amit alattomos sziklák tarkítottak. Az erdő megritkult, csak pár csenevész fenyő kapaszkodott a köves földbe. A fák sem adtak már árnyékot a vándorleányoknak. Verejtékben úszva kapaszkodtak egyre csak feljebb és feljebb. Nyoma sem volt még a világfának.
– Rám neheztelsz, amiért én kísérlek ezen az úton, nemde? – Kötötte az ebet a karóhoz Csalka.
– Miért haragudnék?
– Múlt héten Csörnye kísért.
– Vidámabban is telt az utunk, nem okvetetlenkedett ennyit.
– Hallottam hírét… – mondta kétértelműen az íjász leány, és tovább caplatott a hegy teteje felé.
– Mire célozgatsz? – kérdezte a táltosleány és lecövekelt az út közepén.
Az ösvényről most messzire el lehetett látni. A levegő tisztasága tárta eléjük azt, ami távoli. A falu széle is látszott, holott Csalka megesküdött volna, hogy az előbb még végeláthatatlan rengeteg volt arrafelé is. A lovak mellett a messzeségben egy barna legény dolgozott. Talán épp Csörnye. Egy fekete mént csutakolt.
– Pihenjünk le egy kicsit! Meggebedek ettől a hőségtől – szólt szelídebb hangon Csalka.
A leányok leültek az út menti sziklákra és onnan nézték a falut. Néhány kisebb épület volt csupán a nyári szálláson. Tavalyról megmaradt bódék, ha valamely állat beteg volna, annak. Az épületeken túl a ménes legelt, a másik oldalon pedig a juhnyáj. Mellettük egy kőhajításnyira jurták sorakoztak. A legnagyobb a bőé. Mellette a híres nyargalóké. A szélén pár ín szegényes szállása sorakozott. A jurtákból füst szállt fel. Csalka hamuba sült pogácsát vett elő az övén tárolt gyógynövényes tasakból. Az egyiket Kercének nyújtotta.
– Neked is jó, ha elmegyek! – Búgta a leány édes hangon. Kerce nem felelt, elvette a pogácsát, és egykedvűen beleharapott.
– Elmész? – Kérdezte tettetett közönnyel.
– Ha sikerül a szerencsepróbám, itt hagyhatom a nemzetséget. A dombok között, Kerevárban él a szeretőm. Nem kell haragudnod rám. Nincs köztem és Csörnye között semmi, hiába is akarná.
Kerce torkán megakadt a falat. Krákogni kezdett.
– Mi közöm nekem ehhez?
– Ugyan – szólt Csalka, – mindenki tudja, hogy megakadt rajta a szemed.
Kerce búsan meredt maga elé. Messze a faluban újabb legények mentek a méneshez. Víg kacagásuk szinte idáig hallatszott.
– Mindenki, csak Csörnye nem – suttogta Kerce.
– Azért én ezt nem mondanám… – szólt Csalka. – Azzal kérkedett az esti tűznél mindenkinek, hogy teljesen belehabarodtál.
– Igen?! – Kérdezte Kerce.
Megbabonázva bámulta a völgyet, odalent a lovaknál vidáman dolgozó legényeket, kiérezte köztük Csörnyét is: sudár alakját, nevetős kék szemeit, vidám mosolyát. Biztos csak hazudik a Csalka. Nem olyan legény ez. Amaz meg olyan leány, mindenki tudja.
– Pihenjünk még… – súgta a táltoslány.
Fejét, vállait és hátát a nap sugarai égették, mintha csak a sárkány tüzes lehelete lenne. Combjaiba a földmélyi förtelem karmaiként martak az ösvény sziklái. A feje felett kerecsensólyom keringett, elszakadva a tüzes pusztaságból, könnyedén úszva a hűs levegőégben. Ezt akarta Kerce is. Kitárta lelkének szárnyait, és turulként suhant a hegyes sziklák felett, a sűrű rengeteg felett, a kanyargó ösvény felett, egészen a falu határig.
A legények hangosan kacagtak, és ugratták egymást a munka mellett. Nem látták a táltoslányt, aki szellemalakban bújt meg a bokrok árnyékában.
– Megnősülsz–e a nyáron, Csörnye? – Szólt Kelen öblös hangján. Tavaly vett magának feleséget. Most meg már gyermeket kendőben hátára kötve hordja neki az ebédet az asszonya.
– Nem ettem én meszet! Meg aztán nincs is olyan leány itt, akinek bekötném a fejét.
– Ezt csak úgy mondod, mert kikosarazott a Csalka! Hiába csorgatod utána a nyálad! Nem akar az téged! – Szólt bele Karsa, a fiatal nyargaló.
– Akar az, csak nem tudja még! De megmutattam én neki – röhögött Csörnye. – De nem teszem az asszonyommá. Hamis leány az, ahogy a neve is azt mondja: csalfa leány a Csalka. Mindenki asszonya lesz az, ha így folytatja!
– Csak épp a tiéd nem! – Vörösödött bele Karsa, és legyintve otthagyta őket.
– Akkor mi a helyzet Kercével, a táltoslánnyal? Azt mondtad, bolondul érted – folytatta Kelen a kerítést.
– Bolondul is biza! Csakhogy bolond az nélkülem is. Inkább simogatja a fákat és a füveket, mint a férfiembert!
A legények röhögése és gúnyolódása Kerce szívébe mart. Meredten bámulta a hamis legényt. “Hogy a nyavalya gyökerezne meg benned! Hogy a sárkány férgei rágnák ki a beleidet!” – gondolta magában. Elfordult tőlük, és sólyomként visszalebbent a lelke a hegyoldalba, ahol Csalkával ültek. Hűs szél támadt mögülük, ami a völgy irányába tartott. Keserű por és avardarabok keveredtek benne, megtépte a két leány haját és ruháját. Kerce fázósan dörzsölte meg karjait.
– Menjünk tovább, elvégre ez a szerencsepróbád. Ne késlekedjünk! – Szólt immár kedvesebben Csalkához, és továbbindultak az ösvényen.
A hegyről most már lefelé vezetett az útjuk. Nagy, vihar előtti szél süvített.
– Keressünk menedéket! – Szólt Csalka, és riadtan húzódott össze az égi háború dörgéseitől.
– Nem térhetünk le az ösvényről! – Mondta a táltosleány ellentmondást nem tűrő hangon. – Elveszejtenek minket az erdőben élő szellemek és lidércek, és sohse találunk vissza az úthoz.
Eleredt az eső. Szinte átláthatatlanul. Szürkületi sötétség ülte meg a tájat. Az ösvény csúszóssá vált. A két leány egymásba karolt úgy mentek, lassan bukdácsolva, egyre csak előre. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az eső sűrűjéből lassú léptek zaját hallották. Két dobbanás és egy koppanás. Újra és újra. A félelemtől ledermedten álltak egymásba kapaszkodva. Kerce számot vetett a sorsával.
– Sajnálom, ha undok voltam veled. Én nem utállak, csak szomorú voltam, amiért Csörnye hozzád húz. De érthető, sokkal szebb vagy, mint én. – Szólt bűnbánóan.
– Csörnye nekem nem kell. Erőszakos alak. Csak azért akar engem, mert nem tart sokra. Azt hiszi, gyenge vagyok és velem egyszerű lesz. – Suttogta Csalka, miközben felajzotta az íját. Maga mögé intette a táltosleányt. – Te viszont igaz hatalommal bírsz. Ő pedig gyáva. Nincs hozzád elég önbizalma, fél tőled.
A vízfüggönyből kibontakozott Abosa, az öregtáltos alakja. Vándorbotot tartott a kezében, aminek végén új hajtások nőttek, a levelek között diónyi aranyfényű gyümölcsök ültek. Maga a világfa növesztette neki. Hat elfehéredő ujjal markolta az ágat. Fehér csuklyás köpenybe burkolózott a vihar ellen. A csuklya alól kilógott varkocsokba font hosszú szürke haja. A szakállát is összefonva viselte, hosszú volt, egészen a mellkasáig lógott. Fekete szemei gyanakodva méregették az egymásba kapaszkodott leányokat.
– Jól is teszi, ha fél tőled, Lányom, látod miféle vihart kavartál! – Mondta szemrehányóan Abosa.
– Én?! – Nézett rá csodálkozva Kerce. – Én nem kavartam semmit.
– Ezen az átokföldön a rosszakarat legkisebb szele is viharba kanyarodhat. Most meg úgy esik, mintha az öregördög akarná elmosni a földet.
Kerce és Csalka bűnbánóan engedte el egymást.
– Gyertek, Leányok! Madarat küldtek hozzám a faluból. Baj van.
– De mi lesz a szerencsepróbámmal? – Kérdezte Csalka kétségbeesetten.
Abosa nem válaszolt. Botjával az ösvény felé intett. A csapás iránya megváltozott: nyílegyenesen tört utat magának, arra, amerre a falut sejtették. Az Öreg szó nélkül elindult lefelé, a leányok megszeppenve követték.
Estefelé értek csak a faluba. Az eső már csak lágyan szemerkélt. Az ázott állatok szaga és keserű füstszag járt a házak között. Nagy csend ülte meg a környéket. Az öreg táltos és a leányok a bő sátra felé vették az irányt. A jurta közepén feküdt Csörnye, holtsápadtan. Báránybőrökből kerítettek neki fekhelyet. A falu nagyjai körülállták. Keservesen nyöszörgött. Felsőteste szabadon volt, a falu vajákosasszonya piócákat helyezett az ifjú mellkasára, hogy kiszívja belőle a rossz vért. Feje mellett keserű gyógynövényeket égettek. De nem segített semmi. Anyja halkan sírdogált az ifjú mellett. Ahogy az Öregsámán beért, Patony, Csörnye apja sietve lépett elé, és gyors magyarázatba kezdett:
– A lovakat gondozta a fiú, még a vihar előtt. Egyszer csak keserves kínok között összeesett.
Abosa a legény homlokára helyezte a kezét.
– Nem evilági kór gyötri. Meglátom, mit tehetek. Menjen ki mindenki a sátorból!
Az emberek vonakodva kivonultak a jurtából. Kerce és Csalka szótlanul topogtak mellette.
– Segíteni szeretnénk! Mit tehetünk, Abosa? – Kérdezte a táltosleány.
– Már megtettétek a bajt! Menjetek ki, majd később megtárgyaljuk a sorsotokat!
Az emberek egy darabig álltak az esőben, majd szétszéledtek. Csak Csalka, Kerce, és a fiú szülei maradtak a sátor előtt.
Telt múlt az idő. Lassan elállt az eső, szétnyíltak a felhők. Ezernyi gyémántként szikrázott fejük fölött a hadút, mit a régiek lovai tapostak a levegőégbe. Abosa lépett ki a jurta ajtaján. Botjára támaszkodott. A világfa hajtásáról eltűntek az aranyló bogyók, a levelei is lefelé konyultak. Az öregtáltos a csillagok felé intett.
– Csörnye szelleme megtért őseihez. – Szólt az öregember. A legény szülei zokogva rohantak be a sátorba. A lányok is befelé indultak volna, de a táltos megragadta tanítványa vállát. – Álljatok csak meg! Nem lenne tisztes ott lennetek. Tudom én, mit cselekedtetek!
– Én nem tettem semmit! – Nézett Csalka nagy, kerek szemekkel.
– Tán nem gyűlölted Csörnyét? Tán nem te bújtottad fel Kercét az átkozódásra?
– Én nem is varázsoltam, – védekezett a táltosleány. – Nem mondtam ki a szavakat, nem mutattam el a jeleket! Épphogy csak gondoltam rá. Nem tudtam, hogy be is következik! Nem hittem, hogy foganatja lesz!
– Mégis lett, Kerce.
– Ne mondd el a bőnek, mit történt! – Kérlelte ijedten Csalka.
– Nem mondom, de akkor rám hárul az igazságszolgáltatás. Elfogadjátok–e? – Mondta az Öregsámán. A két lány egyszerre bólintott. – Csalka, te menni akartál. Most már maradnod kell. Segítségére leszel Csörnye öreg szüleinek.
– Mégis meddig? – Feleselt a leány.
– Amíg kell! Csörnyétől úgysem kell már tartanod. – Szólt a sámán szigorú hangon. – Kerce! Te maradni akartál. Bizonyítani, hogy egyszer átvedd tőlem a világfa őrzését. Most a méltatlanságod bizonyítottad. Nincs itt maradásod, szedd a sátorfádat!
– Már hogy lenne alkalmatlan, mikor olyan erős átkot mondott, hogy te sem tudtad visszafordítani! – Szájalt Csalka. – Féltékeny vagy a hatalmára!
– A világfa őrzése nem csak a hatalomról szól. A Sárkány ereje az átokföldeken nagyobb, mint bárhol másutt a világon. Ellen kell állni a kísértésnek, nem gyűlölettel etetni a Férget. – Azután szelídebb hangon hozzátette: – Neked sem lenne jó már itt, Leányom!
Kerce bólintott, majd lehajtotta fejét. Elbukott. Itt élt, mióta felfedezték rajta a táltosjegyeit, mégsem tartozott ide sohasem, most már nem is fog. Ha a táltos nem is árulná el a nemzetségnek, és Csalka is elhallgatná, ő tudná mit tett. Az erdő is, tudná mit tett. És ez elég. Szemét csípős könnyek borították. Csalka kétségbeesetten ölelte magához a lányt. Kerce rámosolygott könnyei közül, majd lefejtette magáról a leány karjait. A szállásához indult. Összecsomagolta holmiját, majd felkötötte a lova nyerge mögé. Lassan poroszkálva megindult a sötét éjszakába.
Mire pirkadt, a táltosleánynak már csak hűlt helyét találták.
