Chevalier Marchand újra szárnyal

A hintó vastag porfelhőt kavarva dübörgött keresztül a völgyön. Kerekeinek csattogását, tengelyeinek nyikorgását elnyomta a közeli folyó zúgása. Evrard rosszat sejtve szemlélte a kanyar után eléjük táruló ismeretlen folyót. Az út már órák óta domboktól és erdőktől határolva kígyózott a szokatlanul napos déli tájon, kétoldalt most is ősöreg tölgyek szegélyezték a helyenként mindössze pár méter széles, bozótos irtást. Velük szemben a kerékvájatok által kijelölt út egy meredek lejtőn sziklás medrű folyóba szaladt, hogy aztán a túloldalon hasonlóan meredek emelkedőbe érkezzen. Jó hely egy rajtaütéshez.

Az őszülő, napcserzette arcú zsoldos fürkésző szemei a kaptató túloldalán az út közelébe boruló fákat és az árnyékban burjánzó bokrokat lesték. A víz robaját leszámítva minden csendes volt, de Teremtő Acce háborúiban edződött ösztönei nem hagyták nyugodni Evrardot.

– Rosszat sejtek, Matill. – Fordult aggodalmával a féllábú kocsishoz.

A kontyba fogott hajú, féllábú nő majd olyan régóta rótta a birodalom útjait, mint ő maga, most is értő szemekkel mérte hát fel a terepet.

– Nekem se tetszik. – Vetette oda félvállról a rá jellemző szűkszavúsággal, majd egy adag dohányt a kocsi mellett a földre sercintett.

Evrard szótlanul bólintott Matillnak, majd a nő válla felett hátra nyúlva nagyokat koppantott a kocsi tetején. Ange és Odo, a két délvidéki akasztófaszökevény egy pillanatra abbahagyták véget nem érő civódásukat, hogy kérdőn forduljanak Evrardhoz.

– Készüljetek, rosszat sejtek.

– Nem láttam semmit. – Akadékoskodott a himlőhelyes, kerekded arcú Odo.

– Azért csak figyelj.

Evrardot hirtelen a levegőbe dobta a kocsi zökkenése. Ange és Odo keservesen káromkodva szidalmazták Matillt, de csak horkantó nevetés volt a válasz. A lovak fejüket dobálva panaszkodtak a lábszárukat nyaldosó hideg folyóvíz ellen. A kocsi hangos nyikorgással nyugtázta a sodrás erejét.

Evrard utálta, hogy mindig igaza van.

Ahogy a díszes kocsi a zubogó folyóba gázolt mozgás támadt az erdő bokrai között. Éles fütty harsant fel, amire egyre másra újabbak válaszoltak minden irányból. Elsőnek egy alacsony, de szélesvállú fickó tört utat magának az ágak között. Nyaka körül vörös kendő lobogott, ami alól elő-elő villant egy elbaltázott akasztás hagyta fehér barázda. Gubancos, zsírtól csillogó haja keretként hullott arca köré, amelyet régi sebek és tetoválások tarkítottak. Zörgő, régi láncingben feszített, oldalán egyeneskard lógott, arcára pedig fensőbbséges mosoly telepedett.

A nyomában egyre-másra újabb útonállók bukkantak elő, szedett-vedett kompánia, szedett-vedett fegyverekkel. Tucatnyinál is többen voltak.

Mielőtt még a lovak újra száraz talajra értek volna a vörös kendős és kísérői elállták a kaptató tetejét. Miközben Odo és Ange kapkodó mozdulatokkal az íjaik felé nyúltak, a banditavezér pökhendi módon meghajolt előttük.

– Uraim! – Ragadta magához figyelmüket a banditavezér. – És széphölgy, természetesen. Hadd üdvözöljem önöket a Chevreuse gázlójánál, amely hagyományosan Vörös Druet vámszedő-helye is!

Evrard érezte, hogy a torkába szalad az epe a gyűlölettől, de megpróbált mosollyal válaszolni a haramiának.

– Üdvözlet, Vörös Druet. Engem Evrardnak hívnak. – Egy pillanatra elgondolkodott, hogy kimondja-e amire gondol. Ura ugyan a lelkére kötötte, hogy különösebb felhajtás nélkül szeretne utazni, de azt is tudta jól, hogy a harcot mindenáron el akarja kerülni ő is. – Chevalier Marchand, Császári Fegyvermester hintóját tartóztattátok fel.

A vén zsoldos elégtétellel szemlélte, ahogy ura nevének említése tóba hajított szikla módjára hullámzik végig a haramiák között. Aggódó pillantások villantak egymás irányába, fehéredő bütykök markolták még görcsösebben a fegyvereket. Vörös Druet is észlelhette az emberein végig söprő pánikot és megpróbált úrrá lenni rajta.

– Azt bárki mondhatja. Mit keresne Chevalier Marchand itt messze délen, távol a császári udvartól? – Kérdését legalább annyira bandájának címezte, mint Evrardnak. Kitárt kezekkel gesztikulálva fordult körbe, embereinek tekintetét keresve.

Míg ő ezzel volt elfoglalva a szekér tetején gubbasztó Ange megragadta Evrard vállát és aggódva megszólalt.

– A hátunkba is vannak. – Intését követve Evrard óvatosan hátrapillantott és ő is meglátta az út kanyarulatában feltűnő három lovast. Az élen lovagló alacsony, sebhelyes arcú, barnás bőrű, keskeny szemű asszony kurjantása ismerősként üdvözölte az haramiákat, akik közül páran visszaintettek nekik.

Evrard ismét Vörös Druet felé fordította figyelmét, eltökélten, hogy ura hírnevét kihasználva kivágja magukat a csávából, mielőtt még elmérgesednének a dolgok.

– Hogy mit keresünk erre? Én csak a testőr vagyok, a nagyurak dolgaiba ugyan bele nem szólok. De annyit tudok, hogy Le Seur herceg már igencsak vár ránk.

Azt remélte a nagyhatalmú herceg neve épp olyan hatással, vagy még nagyobbal jár majd, mint uráé korábban, de csalódnia kellett. Vörös Druet már készen állt a válasszal. Kezével a hasára csapva látványos – és erőltetett – nevetésbe kezdett.

– A hercegnek, mi? Hadd találjam ki, üzenetet visztek magától a császártól, hogy csatlakozzanak a panteon istenségeihez estebédre? Halljátok ezt fiúk? Azt hiszi elriaszthat minket az otromba hazugságaival!

Evrard lemondóan sóhajtott, azon gondolkodva van-e még bármilyen ütőkártya a kezükben.

– Akkor térjünk a lényegre. Mit akartok tőlünk?

– Kezdetnek mondjuk a fegyvereiteket. Aztán a pénzt, a kincseket, az ékszereket. Aztán majd meglátjuk még mi mindent találunk.

– Attól tartok, túl sokat akarsz…

Szavait a kocsiból felharsanó karcos, elcsukló hang szakította félbe. Mélyről jött, és hangról hangra vált egyre határozottabbá, mintha a gazdájának újra kellene tanulnia a beszédet.

– Evrard! Megkapják, amit akarnak.

– Uram?

– A kincseket, az ékszereket. Vigyék.

Vörös Druet nevetése ezúttal jóízű volt és őszinte. Emberei élén belegázolt a folyó vizébe, miközben továbbra is rázta a jókedv.

– Hallottad a bölcs Chevalier-t, Evrard barátom. Dobjátok a fegyvereiteket a túlpartra. – Evrardék tétovázását látva erőteljesebb hangot ütve meg kiáltott rájuk. – Mire vártok?

– Tegyétek, amit mond. – Hangzott fel ismét a karcos hang a kocsi belsőjéből.

Evrard és társai, vonakodva és aggódó pillantásokat váltva egymással, végre engedelmeskedtek a haramia parancsának. Íjak, tőrök, kardok suhantak át a levegőn, puffantak fémes csattanással a földre. A banditák kaján örömmel pattantak oda, és gúnyos vigyorral, nyelvüket öltve kapkodták fel a földről a fegyvereket. Vörös Druet Evrard elhajított kardja felé intett, egyik embere készségesen felé nyújtotta azt.

– Szép darab – forgatta kezében a fényesre élezett egyenes pengét, értő módra billegetve, hogy súlyát jobban kiismerje.

– Apámé volt. – Válaszolta gyilkos indulattal a hangjában az őszülő zsoldos.

– Ebben az esetben, talán megtartom. – Vigyorgott vissza rá az útonállók vezetője. – És most, kedves barátaim, a kincseitek.

Pillanat sem telt el és kivágódott a hintó ajtaja, mélyéről pedig ismét felharsant a testetlen, elgyötört hang.

– Evrard, hozzám.

Az ősz kísérő, nem tudva mi mást tehetne, engedelmeskedett. Páros lábbal érkezett a zubogó folyóba, a nyugtalan lovak mellé. A hideg víz azonnal belefolyt csizmájába és eláztatta a lábát. Önkéntelenül is káromkodott egyet. A folyóparton az útonállók nyakukat nyújtogatva helyezkedtek, hogy bepillantást nyerjenek a hintó árnyékos belsejébe.

Odabentről mozgolódás hallatszott. A hintó illesztékeinek nyikorgása, vastag talpú csizma kopogása, nehéz, fújtató légzés. Evrard a vízben gázolva a hintó nyitott ajtaja elé lépett, és belebámult ura árnyakba takart arcába. Chevalier Marchand görnyedt háttal, oldalra dőlve ült a párnákkal borított padon. Bal lába előre nyújtva, mereven, mintha hajlíthatatlan lenne, jobb lába felhúzva. Haja egyik oldalt a vállára lógott, másik oldalt teljesen hiányzott. Szemei a félig hunyt szemhéjak mögül fáradtan villantak. Kezében apró ládát tartott Evrard elé.

– Uram! – Szólt suttogva gazdájához a zsoldos. – Miért hagyod ezt nekik?

– Ez csak pénz, Evrard. A békesség többet ér.

– Nem fogják beérni ennyivel. Azt mondják majd, hogy biztos rejtegetsz még mást is. Át akarják majd kutatni mindened, elvenni mindent, ami érték.

– Meglehet. Azért csak add oda nekik.

Evrard lemondóan elvette a ládikát urától és Vörös Druet felé fordult vele. Ahogy az árral küzdve a partra botorkált kezében minden lépésnél fémesen csörgött a kincsesládika. A haramiák mohó pillantásokkal, türelmetlen várták, hogy végre odaérjen hozzájuk. Szeme sarkából látta, hogy a Matill az ostort igazgatja kezében, Odo és Ange pedig a menekülési útvonalakat lesik. Ők is tudják, gondolta Evrard, hogy ennek most már csak rossz vége lehet.

A ládikót görcsös mozdulattal Vörös Druetnek nyújtotta majd lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy a harmiavezér feltépi a fekete dióból faragott doboz tetejét és boldogan beletúr annak tartalmába. Ahogy felemelte a kezét abból arany és ezüst érmék peregtek vissza a ládikóba, számolatlanul. Evrard soha nem látott még ekkora gazdagságot, és biztos volt benne, hogy a folyóparton tolongó útonállók sem.

– Ezt nézzétek, fiúk, milyen kegyesek voltak hozzánk a Sorsok!

A banditák vezetőjük köré gyűltek, élvezettel forgatva mosdatlan kezeiket a csilingelő érmék között. Kurjongatás és hangos füttyök kísérték örömüket. A túlpartról érkező lovasok, élükön a sebhelyes nomád asszonnyal eddigre megelégelte, hogy csak távoli szemlélője legyen társai sikerének. A folyó vizébe vezette hátasát, ádázul vicsorogva a szekér tetejéről őket aggódva szemlélő testőrökre.

A hintó oldalába érve a nyeregben meghajolva a behajtott ajtóért nyúlt. A rúgás, amelyet Angetól kapott teljesen váratlanul érte. A horgas orrú padour zsoldos hirtelen elhatározással termett a szekér szélén, hogy aztán szegecselt talpú csizmájának erőteljes lendítésével kivesse a nőt a nyeregből. A szikár haramianő érthetetlen káromkodással csobbant a hideg folyóvízbe, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel, de már görbe szablyával a kezében pattanjon fel.

Hirtelen csend szakadt a folyópartra. A banditák kezeiket a ládából kirántva fegyvereikért nyúltak. Evrard kétségbeesve hátrálni kezdett, miközben fejét forgatva a folyópartra dobott fegyvereiket kereste. A nomád nőszemély ingerülten köpte a padour szavakat, vaskos, alig érthető akcentusán keresztül.

– Kibelezlek!

– Megkaptátok, amit akartatok, most már takarodjatok! – Válaszolt Ange, korábban ki tudja hol rejtegetett tőrrel a kezében.

– Van ott még arany! – Magyarázta a nyargalónő társainak, szablyájával a hintó belseje felé intve. – A nemes rajta ül, seggével rejti! Majd én, Kota, kihozom!

– Ha még egy lépést teszel megkeserülöd! – Ordított most már Matill is, ostorát markolva.

Ekkor hangozott fel ismét Chevalier Marchand elgyötört hangja.

– Kutassa át a hintót.

– Uram! – Kérlelte Matill az árnyakból szóló nagyurat. – Ezek nem fogják beérni semmivel! Ismerem a fajtájukat.

A hintó ajtaja lassan, nyikorogva teljesen kinyílt. Jobb kezével az ajtó tetejébe, ballal az ajtókeretbe kapaszkodva, Chevalier Marchand kilépett a kocsi belsőjéből.

– El kell kerülnünk a harcot, bármi áron.

Alacsony volt, ráncos, görnyedt. Beteg paródiája csupán egy embernek. Ősz haja bal oldalt a vállára omlott, jobbján foltokban hiányzott, pikkelyes sömört fedve fel a hajszálak között. Hosszú ujjú inget és fehér szaténkesztyűt viselt, de még így látszott karjának furcsa, görbe alakja és ujjainak egyenetlen mérete. Rövid palástja takarásában ernyedt bőrszárnyak lebernyegét cipelte maga után. Oldalán minden mozdulatánál halkan megcsörrent a lábszárának csapódó rapír.

A döbbent csendet Vörös Druet ismét felharsanó hahotája tépte ketté.

– Ez lenne Chevalier Marchand? – Röhögött. – A rettegett vívómester? Aki egymaga védelmezte a trónörököst a rátörő fenevadaktól az Őrült Hajsza során? Aki, páros viadalban levágta Boutroux grófjának óriásira növesztett bajnokát a Hasadékok Csatájában? Aki szárnyat növesztett Nanssion romjai között? – Hangja fokozatosan lett egyre komorabb és fenyegetőbb, mire kis tirádájának végére ért. Az utolsó szavakat szinte már köpte – Ez a korcs?

A megtört alak sztoikus beletörődéssel hallgatta a haramiavezér becsmérlő kérdéseit, mindössze enyhe meghajlással reagálva rájuk. Arcán kesernyés mosoly húzódott végig, ahogy látható erőlködéssel kipréselte magából a karcos választ.

– Az még egy előző életben történt, jóuram. A nevemet leszámítva minden mástól megfosztott már a Sorsom, újabb hőstettekre aligha számíthat már tőlem bárki is.

– A szárnyad! – Lépett mellé Kota, a lováról lerúgott nyargalónő.

– Pardon, hölgyem?

– Látni akarja a szárnyadat. – Magyarázta Vörös Druet. – Ami azt illeti, mind látni akarjuk a legendás szárnyadat.

– Á, vagy úgy. – Bólintott barátságos mosollyal a császári fegyvermester és remegő kezeivel a palástja madzagjához nyúlt. – Attól tartok csalódást fogok okozni, hölgyem.

Chevalier Marchand palástjának rejtekéből lyukacsos, élettelen lógó bőrlebernyeg bukkant elő. Mozdulatlan lógott alá, csontos vége a vízbe loccsant. A fegyvermester testén egy pillanatra végigfutott a borzongás, de szárnya meg sem rebbent.

– Egyetlen dicső napot leszámítva pusztán teher a vállamon.

Kezével a bőrlebernyeghez nyúlt és lassú mozdulattal, köpeny-szövethez hasonlatos módon felemelte, kifeszítette azt. Itt-ott vágott lyukak, elszíneződött foltok tarkították. Chevalier Marchand sóhajtva, elrévedő tekintettel, megereszkedett vállakkal méregette saját szárnyát. Kota, a nomád asszonyság elégelte meg először a pillanatot, és a szánalom minden jele nélkül a bőrlebernyeghez kapott, majd nagyot rántott rajta. Chevalier Marchand egyensúlyt keresve közelebb bukdácsolt az alacsony nőhöz, aki csalódva a halott szárnyakban a folyóba köpött.

– Sajnálom, hölgyem. Tudom, nem érhetek fel a rólam szóló mesékhez. – Szabadkozott a torz fegyvermester.

– Elég lesz a melodrámából! – Kiáltott oda nekik a partról Vörös Druet. – Mindannyian jöjjenek ide, mi meg átnézzük azt a kocsit. Kotának igaza van, ahol ennyi arany akad, ott bizonyára van még más is.

Chevalier Marchand bosszankodó őreinek intve engedelmesen a partra vezető kaptató felé gázolt a sebes folyóvízben. Vörös Druet az őrzésükre rendelt hat haramiát, a többiekkel pedig a szekér felé indult. Hamarosan már ő is, Kota is, az utastérben volt. Hasadó huzat szövet, reccsenő faberakás és időnként boldog kurjongatás hangjai hangzottak fel. Akiknek nem jutott hely odabenn, a lovakat méregették, felmásztak a bakra, sőt a szekér tetejére, és reménykedve kutakodtak arrafelé. Egyikük még a hintó alá is bemászott.

A fegyvermester őrei kényelmetlenül feszengve figyelték a fosztogatást. Végül Matill nem bírta tovább.

– Le kellett volna gázolnom őket. Áttörhettem volna köztük.

– Talán. – Hagyta rá a fegyvermester. – De gonddal választották meg, hogy hol várjanak ránk. A folyó lelassított minket, a nehéz hintót a kaptatón felfelé vontatva a lovak nem tudtak volna valamire való lendületet venni. Még, ha engedelmeskedtek volna is neked, és nekimennek az útjukban állóknak, mások akkor is megpróbálhattak volna megkapaszkodni a kocsi oldalában. És akkor már bizonyosan harcolni kellett volna.

– És az miért olyan nagy baj? – Kérte számon indulattal telt hangon, összeszorított fogak között Ange, vágyakozva nézve a sárban heverő számszeríja felé. – Kettőt-hármat leterítünk, a többi már tanult volna a példájukból.

A görnyedt tartású fegyvermester egy pillanatra elgondolkodott a hallottakon, majd lemondóan megrázta a fejét.

– Meglehet. De sokan vannak, és kiéhezettek. Főleg az a Kota nevű, ő nem adta volna fel olyan könnyen. Az ő kitartása a többieket is magával rántotta volna. Nem volt más lehetőségünk.

– Győzhettünk volna. – Panaszkodott sértődött hangon Odo.

Chevalier Marchand szomorú lemondással fordult ezúttal a kerek arcú zsoldoshoz.

– Kedves barátom, a vérontásnak csak vesztese lehet.

A zsoldosok látható felháborodással és értetlenséggel néztek vissza rá, majd Evrard csalódott karlendítése után tüntetőleg elfordultak a fegyvermestertől.

Közben a haramiák végeztek a hintó átkutatásával. Vörös Druet elégedett vigyorral az arcán, kezében egy pergamentartót lóbálva Chevalier Marchand elé gázolt. A pergamentekercset megpillantva aggodalom suhant át az udvaronc arcán, de hamar visszanyerte uralmát a vonásai felett, és néma mozdulatlanságban várta, hogy a vörös kendős banditavezér odaérjen. Vezérüket követve a tucatnyi útonálló körbevette fogjaikat. Hátuk mögött Kota felmászott a kocsi bakjára, majd majszolni kezdte Matill ottfelejtett dohányát.

– Nocsak, mit találtunk, Chevalier uram. Milyen szép pecsét őrzi ezt az irományt! – Dugta Vörös Druet az aranyporral díszített, a császár címerével ékes viaszbullát a bajvívó orra alá. – Mégis mit keres egy ilyen értékes irat a pad alá ejtve? Még letörik róla az aranypecsét!

– Kedves testőröm az igazat szólta, a császár üzenetét viszem Le Seur hercegnek. És a hercegúrnak bizonnyal megérne egy kisebb vagyont, ha megkaphatná az üzenetet, méghozzá sértetlenül.

Vörös Druet értőn elmosolyodott.

– Ilyen bolondnak nézel? Azt hiszed, hogy nem ismerem Akasztó Caisin hírét? Öt láb kötél a nyakam köré, azt kapnám csak tőle. Abból meg egyszer elég volt. – Mondta, majd dacosan lerántotta a nyakából vörös kendőjét, felfedve a balul sikerült akasztás nyomait. Reakcióra várva figyelte a fegyvermestert, de amikor nem kapott választ, negédes hangon folytatta. – Meg aztán csak egy oka lehet, ha a császár titkos üzenetet küld Akasztó Caisin hercegnek: az a kurafi cserben hagyja a szövetségeseit, és térdet hajt a császár előtt. Talán még az isteneket is elárulja. – Újabb csend következett, amíg Vörös Druet fürkészően Chevalier szemei mélyére nézett. – Lefogadom, hogy ez a helyzet. Márpedig, ha így van, arról bizonyára az igazhitűek védelmezője, eljövendő császárunk, Henri Longarc is szívesen hallana.

A penge követhetetlen gyorsasággal repült ki a hüvelyéből, és egyetlen bársonyos mozdulattal szaladt bele Vörös Druet hasába. A következő pillanatban Chevalier Marchand kirántotta fegyverét a haramiavezérből, az pedig elkerekedő szemekkel hátratántorodott. A fegyvermester hegyes, keskeny kardjáról az útonállók vezérének vére a folyópartra csöpögött, míg ő esdeklő hangon a haldoklóhoz szólt.

– Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani. Teremtő Acce lássa lelkem, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljük, ami most következik.

A haramiák a fegyvereikért kaptak, kiabálás és felfordulás váltotta fel a döbbent csendet. Chevalier kísérői közül közül Evrard volt a leggyorsabb, az útjába kerülő banditákat félrelökve a földön heverő fegyverek felé lendült. Odo puszta kézzel vetette magát a legközelebbi ellenfélre, hamarosan a nedves földön fetrengtek mindketten. Míg ő a banditát fojtogatta, amannak kezei a zsoldos szemeit keresték, fogai pedig a kerek arcú kísérő tenyerébe martak. Ange és Matill egymást biztatva a legközelebbi bokrok felé indultak, de a férfi hátán hamarosan véres hasadék nyílt, ahogy az egyik bandita kardja végig szántotta. Matill még pár lépésen keresztül bicegett tovább, mire egy vigyorgó haramia az útját állta.

A fegyvermestert mintha kicserélték volna. Bár továbbra is oldalra görnyedve tartotta magát, de mozgásában többé nyoma sem volt a fájdalmas óvatosságnak, vagy tekintetében a kiutat kereső bizonytalanságnak. Újabb és újabb banditák rontottak rá minden irányból. Az első támadást kardjának gyors fordításával vezette el, a második elől egy takarékos oldal lépéssel tért ki, a harmadik támadó tőrét kardjának markolatkosarába vezette majd csuklója fordításával kiverte azt a haramia kezéből.

De túl sokan voltak körülötte, és a végtelenségig nem térhetett ki mindegyikük elől. A következő pillanatban ordító haramia csapta őt hátba nehéz szekercéjével. A fejsze feje Chevalier vállába mart, az ütés erejéből előre billent. Pillanatnyi megingását kihasználva egy másik bandita kése a bordái közé mélyedt.

Régi ismerősként köszöntötte a zsigereibe hatoló félelmet, mint ahogy jól ismerte a vérében pezsegni kezdő ichor érzetét is. Elhalt, lebernyeges szárnya fájdalmasan lüktetni kezdett, ahogy a visszatért belé az élet és az erő. Elkínzott ordítással tárta őket hatalmasra, a legközelebb álló három támadót ledöntve a lábáról. Végtagjának egyetlen csapásával elrugaszkodott a talajról, és szárnyra kelt.

Esetlen ugrás volt inkább, mint repülés, de nem is akart túl messzire jutni. Tekintete a banditák vezérét kereste. Vörös Druet a folyóvízben térdelt, egyik kezét a hasára tapasztva, a másikban továbbra is a tekercstartót markolva. Druet elkerekedett szemmel bámult rá, ahogy kitárt szárnyai eltakarták a napot. Inkább esett, semmint landolt a Vörös Druet mellett, de még így is volt alkalma egy röpke pillanatra megjáratni a pengéjét az egyik bandita nyakában.

Kirántotta a tekercstartót a tehetetlen haramiavezér kezéből, majd a miheztartás végett mellkason rúgta. Többre egyelőre nem volt ideje, mert a vezérüket féltő banditák a nyomában jártak. A lendület és a düh vezette őket, minden harci tapasztalatukat sutba dobták. Könnyű célpontot jelentettek hát. Az első bandita két kézre markolt csákányát a feje fölé emelve akart lesújtani rá, tálcán kínálva fel a mellkasát. A rapír hegye a bordák közé és a tüdőbe szaladt. Mire a csákány feje átjárta a fegyvermester hűlt helyét, Chevalier Marchand már a következő rohamozó banditát fogadta. Ő rövid dárdáját vízszintben tartva rontott előre, és egyáltalán nem volt felkészülve rá, hogy ellenfele hirtelen oldalra csusszanva a teste és a szárnya közé szorítsa a szálfegyvert. A fegyvermester, a tekercstartót elejtve, a haramia saját dárdáját használva taszította arrébb a támadót, egyenesen a harmadik rohamozó haramia útjába.

A folyó vízébe vér vegyült, ordítás és fájdalmas sikolyok verték fel az erdő csendjét. Lassacskán feltámadt a szellő, de a parton az életükért küzdők közül csak Chevalier Marchand császári fegyvermesternek tűnt fel ez. Türelmetlen mosollyal nyugtázta a változást.

Újabb és újabb bandita tette próbára szerencséjét a fegyvermester ellen, aki eddigre már teljesen magára maradva küzdött. Valahol a csatatérré lett gázló határában Matill a végét járta, hátán térdelő gyilkosának pengéjével a torkán. Odo még mindig áldozatának torkát markolta a földön fetrengve, amikor egy másik támadó kalapácsa összezúzta gerincét, és mostanra már csak fájdalmas segélykiáltásokra volt ereje. Ange élettelen tekintete üresen meredt az égre, a hátán terpeszkedő vágásból előözönlő vér utat keresett magának a folyó felé. Evrard tartott ki a legtovább. Sikerült eljutnia a földön heverő fegyverekhez, és Matill tőrét felkapva fordult szembe a haramiákkal. Az egyik banditának megvágta az alkarját, egy másiknak a vállába szúrt, de aztán őt is elnyelte a túlerő. Kardpenge mart a tarkójába, szemből vaskesztyűs kéz repült az arcába, végül tőr járta át a beleit. Összetört orral, kábán, Matill tőrét lóbálva zuhant térdre. Ekkor bontott szárnyat és lendült át felettük Chevalier Marchand, magára vonva a banditák figyelmét. Evrard azt hitte Acce küldte el egyik angyalát, hogy kimentse őt szorult helyzetéből.

Pedig Chevalier Marchand szárnyain pokoli végzet közeledett. Most, hogy a fegyvermester megérezte az arcán a feltámadó szellő simogatását, már tudta, hogy nem kell soká várnia. De addig azért még életben kellett maradnia.

Több esetlen, indulattól hajtott támadást is könnyedén hárított. Ellen-szúrásai minden alkalommal vért ontottak, ínakat téptek szét, izmokat roncsoltak. De érezte magán a fáradtságot. Lépései meg-meg csúsztak a vízben, egyre több támadás jutott át védelmén, egyre kevésbé tudta távol tartani magától a köré gyűlő sokaságot. Kiutat kellett találnia, és időt kellett nyernie, ezért még egyszer mozgásra bírta eddigre már sebektől vöröslő szárnyait.

Szárnycsapásai vízpermetet szórtak a levegőbe, ahogy elrugaszkodott és a hintó teteje felé röppent. Menekülése koránt sem volt kockázatmentes, a körülötte acsarkodó haramiák egyikének lándzsája még az utolsó pillanatban átszúrta a vádliját, így aztán fájdalomtól nyögve ért talajt. De legalább volt alkalma felmérni a helyzetet és összeszednie magát. Kota kivételével a többi gonosztevő biztos távolban volt egyelőre, a nomád nő pedig hasra vetette magát a bakon amikor átrepült a feje felett, és csak most kezdett feltápászkodni.

Chevalier Marchand végig járatta tekintetét Matill, Ange és Odo holttestei felett. Evrard egy kézen támaszkodva, zavartan meredt maga elé a parton. A haramiák mind a vízben voltak. Egyikük Vörös Druet-et támogatta éppen talpra, négyen holtan vagy haldokolva hevertek a sebes sodrásban, ott, ahol egy pillanattal előbb még ő küzdött. A maradék nyolc körbevette a hintót, egymást szuggerálva a támadásra. Többen az íjaik után nyúltak, de még szükségük volt pár pillanatra, mielőtt az első lövedékek útnak indulhattak volna. Egyelőre tehát az időközben talpra emelkedő Kota volt az egyetlen veszélyforrás.

A nomád nő görbe pengéjét forgatva ugrott fel a hintó tetejére. Bár vöröslő arcára kiült az indulat és a harag, de nem hagyta, hogy pusztán a lendület vezesse. Görbe szablyáját két kézzel markolva visszafogta magát, Chevalier Marchandot fürkészve. Odalentről türelmetlen biztatás harsant az irányába, de ő megrázta fejét.

– Sebesült. Véres. Tegye le fegyvert, úgyis elvérzik.

– Való igaz. – Válaszolt elismeréssel a hangjában a fegyvermester. – És bármely más esetben igazad lenne. Jelen esetben viszont sajnos tévedsz.

Kota pillantását hirtelen magához vonzotta a fegyvermester sebeinek látványa. Chevalier Marchand sérülései körül remegni kezdett a bőr, mélyükön a frissen csillogó vér sötétvörösre változott és megkocsonyásodott, a következő pillanatban pedig már halovány színű friss bőr kezdett a sebekre húzódni. Kota, hiszen csodát látott, elkerekedő szemekkel, földbe gyökerező lábbal figyelte mindezt. Még az is elkerülte a figyelmét, hogy a bajvívó sebeinek begyógyulásával egyidőben a hintó deszkái több helyen apró rügyeket növesztettek, mint ahogy az is, hogy Chevalier Marchand homlokán vékony szarúréteg jelent meg a csodálatos gyógyulással egy időben.

A hintót ostromzár alatt tartó haramiák közül eddigre már többen előkapták íjaikat. Mire Chevalier elrévedve a homlokát beborító szarú felé nyúlt, már útjára indult egy nyílvessző. Tetszetős lövés volt, határozott ívben szelte a levegőt, egyenesen a fegyvermester gerincoszlopa felé tartva. A lövedéket útjára eresztő bandita meg mert volna rá esküdni, hogy látta, ahogy a nyílhegy a csigolyák közé hatolt.

Mégsem ez történt. Az utolsó utáni pillanatban, amikor senki emberfia nem lett volna már képes rá, hogy reagáljon a hátulról érkező lövésre, a démoni bajvívó követhetetlen, embertelen gyorsasággal sarkon fordult, sebesen villanó pengéje pedig ketté szelte a nyílvesszőt.

Félelem és pánik hullámzott végig az útonállók között. Hiába voltak túlerőben, kezdtek rádöbbenni, hogy nem fognak elboldogulni a fegyvermesterrel. Egymást fürkészték, arra várva, hogy ki lesz az első, aki megfutamodik.

A változást Chevalier Marchand is megérezte, de a diadal érzete helyett aggodalommal töltötte el. Nyelvét türelmetlenül kiöltve megízlelte a levegőt, a felgyülemlő Romlás kesernyésen ismerős érzetét kutatva, majd támadásba lendült. Szárnyaival lökte magát előre, ahogy Kotára rontott. Keskeny pengéje nagy lendülettel, jobbról csapott le a nomád asszonyra. Kota törzsből oldalra fordulva hárította a vágást, kitámasztott lábbal görcsösen tartva magát. A fegyvermester bal tenyere a nyakszirtjére kulcsolódott. Előrefelé nem volt támasztéka, a váratlanul érkező lökéstől megtántorodva saját pengéjének nyomódott az arca, felsértve a homlokát.

A Kota homlokáról elcseppenő vér még zuhanás közben lángra kapott.

Apró sercenés volt csupán, de Kota és Chevalier is meglepődtek tőle. Egymást elengedve, a pislákolva lángoló vércseppre meredtek, majd Chevalier értőn bólintott. Bal kezével rámarkolt saját pengéjére és végig húzta a tenyerén. Az éles acélra tapadt és a földre hulló vér egyaránt izzani és lángolni kezdett, sőt még a sebszáj szélén is lángok kezdtek táncolni. A fegyvermester egy pillanatra elmerengve nézte tűzben égő kezét, majd sebe összegyógyult, kioltva a lángolást.

– Akkor hát így. Köszönöm az ajándékot, Teremtő Nagyuram!

A következő pillanatban, lángoló vértől szennyes kardjával a kézben elrugaszkodott. A levegőben megperdülve elsuhant a nomád nő mellett, akinek arcán lassacskán elharapózott a tűz. Kardjának suhintásával felületes, de hosszú vágást ejtett a nő combján, aminek nyomán újabb vöröslő lángok szökkentek szárba. Nem vesztegette tovább az idejét a tűzzel küszködő nomádra, helyette újabb szárnysuhintással a többi bandita felé lendült.

Ahogy ismét az útonállók közé csobbant megmerítette a pengéjét a folyó vizében. A kardról keskeny lángnyelvek libbentek le, pont ahogy remélte. Chevalier nem vesződött vele, hogy a tökéletes vágásokat keresse, hogy támadásaival komoly sebeket ejtsen, csak azzal, hogy minden mozdulata vért és tüzet fakasszon. Az útonállók a szélrózsa minden irányába szétszóródva keresték a menekülést, úgyhogy sietnie kellett. Amint sikerült lángoló sebet ejtenie egyikükön már fordult is a következő irányába.

Mérték nélkül ömlött az izzó vér a Chevreuse vizébe, aztán egy fülsiketítő lobbanással az egész folyó lángra kapott.

A lángok folyásirányban, de felfelé is villámgyorsan elterjedtek. Embermagasra csapva magukba zárták a part felé igyekvő banditákat. A vízfelszínen sebesen végig kúszó tűzvész körbefogta a hintót és a riadtan rúgkapáló lovakat. A lángoló arcú nomád lány rémült ordítása harsogta csak túl Vörös Druet bandájának halálsikolyait.

A lángtengerből egyedül Chevalier Marchand kitárt szárnyú alakja bontakozott ki sértetlenül. Az emberi agónia pokoli tájképe fölé emelkedve egyensúlyozott a levegőben, kétségbeesetten forgolódva, mintha keresne valamit. Aztán ragadozó madár módjára lecsapott a mélybe, ismét elmerülve a lángok közé, hogy aztán a következő pillanatban a nedves és megpörkölődött tekercstartót szorítva bukkanjon elő újra.

Evrard eközben sebeire tapasztott kézzel ült a folyóparton és nem értette mi történt. A szárnyas alak, aki pár perce még nyomorék módjára bicegve kászálódott ki a hintóból most kecsesen leereszkedett mellé a talajra. Előtte embermagas tűzfallá változott a folyó, aminek belsőjéből a halálon túlról visszhangoztak a haramiák segélykiáltásai.

– Evrard – vonta magára testőre figyelmét a fegyvermester nyugodt, kedves hangon.

– Uram? – Érkezett a begyakorolt, második természetté lett válasz, de a sebesült testőr tekintete nem tükrözött felismerést.

– Súlyosan megsérültél. Elvinnélek a legközelebbi faluig, de nem lehet, hogy a helyi parasztok között híre menjen a jelenlétemnek. – Hangjából mély megbánás és szomorúság áradt. Evrard mellé telepedve a lángok felé fordította figyelmét. – Őket is mind halálra kellett ítélnem, de nem tehettem mást. Megpróbáltam ezt elkerülni, hiszen tudod.

Chevalier Marchandnak egy pillanatra abba kellett hagynia beszédet. A folyóban az utolsó banditák is elhallgattak, már csak a felforrt víz csobogása és a lángok üresen pattogó hangja hallatszott. Már a hintót is teljesen beborították a lángok, csak Kota forgolódott érthetetlen nyelvén rimánkodva.

A fegyvermester fájdalmas sóhajjal helyet foglalt az üres tekintetű Evrard mellett. Megpróbált úrrá lenni érzésein, de rájött, hogy ezúttal nyugodtan átadhatja magát nekik, hiszen Evrard úgysem fogja senkinek tovább mondani.

– Elvihették volna a kincseinket. Volt nálam elég, hogy mindannyiuknak jusson. Vagy hallgathattak volna rád, hiszen jól csináltad. Még azt is hagytam volna, hogy túszként tartsanak és eladjanak Le Seur hercegnek. De Vörös Druet túl okosnak gondolta magát! – Csapott mérgesen a levegőbe.

Egy ideig némán ültek egymás mellett. Kotát is teljesen beborították a lángok. A nomád nő egy röpke pillanatra megállt velük szemben és mintha vádlón Chevalier Marchandra meredt volna, mielőtt előre hanyatlott a lángoló folyóba.

– Fogadalmat tettem, Evrard, meséltem ezt már neked? – Törte meg a csendet ismét a császár fegyvermestere. – A Hasadékok Csatája után. Megfogadtam, hogy soha többé nem fog miattam elszabadulni a Romlás. Hogy visszavonulok és békés életet élek. Hogy többé nem nyújtom ki akaratom az ichor felé, mert ha megteszem… – kétségbeesett, kérlelő mozdulatot tett a pokollá lett Chevreuse felé. – De a császárnak szüksége volt rám, még egyszer, utoljára. Ennek az iratnak mindenképpen el kell jutnia Le Seur herceghez, Evrard, és semmiképpen sem szabad idejekorán kiderülnie, hogy ő császári felsége és a herceg úr tárgyalásokban állnak. Ha sikerrel járok közelebb kerül végre ennek az átkos vallásháborúnak a vége, nekem legalábbis így magyarázták.

A fegyvermester hangja ismét elcsuklott. Nagyot sóhajtva, könnyeivel küzdve préselte ki magából az utolsó szavakat.

– Elvinnélek a legközelebbi gyógyítóhoz, Evrard, de nem tehetem. Mindössze annyira telik tőlem, hogy itt maradok veled a végig.

Evrard, a hűséges testőr sorsa percekkel később teljesedett be. Addig ő és Chevalier Marchand némán ültek egymás mellett a Chevreuse partján. Végül az ősz zsoldos előre és oldalra hanyatlott, beledőlve ura ölébe. A fegyvermester lassan becsukta Evrard szemeit, és halkan elmormolt egy imát.