Escarban a Fűtenger lakóira – legyen szó a hódítani vágyó khayrati emírről, a karavánokat megsarcoló városlakókról vagy a portyázó nomádokról – szinte kizárólag, mint ellenségekre tudnak tekinteni. Leggyakrabban csak suciónak, mosdatlannak hívják északi szomszédjaikat, és nem rejtik véka alá ellenérzéseiket. Így mikor a sivataggá lett pusztaság lakói menedéket keresve Escarba értek elkerülhetetlen volt a konfliktus.
Kategória: Escar 3 / 7 oldal
Votisz egyházának központja, az Ifjú Oroszlán végső nyughelye, a halálra váró hívek utolsó menedéke. A fővárostól északra található Szent Crara rendház és Votisz nagyúr vidéket járó papjai fontos szerepet töltenek be az escarok életében. A mai bejegyzésben azon túl, hogy megismerkedhetünk mindezekkel a feladatokkal, az is kiderül, hogy mi történik, ha a Lélekőr papjai nem tudnak méltóképpen gondoskodni az elhunytakról.
A fővárosba érve könnyedén besodródtam az esti kapuzárás előtt a városba tartó tömeggel a városkapun. A Gironda címeres köpenyemet, amit nagyanyám kedvéért viseltem, lágyan fodrozta a folyó felől fújó szellő. Persze az embereknek feltűnt, hogy szeretett hercegnőjük hazaérkezett. Mosolyogva integettem pár gyereknek, akik egy emeletes ház ablakából mutogattak felém. Pár koldus rögtön a lovam közelébe térült. Hárman voltak: egy nagyon idős asszony, egy lábatlan, mankókra támaszkodó veterán és egy maszkot viselő, leprásnak tűnő alak. Elővettem egy erszényemet, és egy-egy nagygarast nyomtam a kezükbe.
– Adrasteia mosolyogjon rád! – Hálálkodott a vénasszony.
– Durius pajzsa védelmezzen téged! – Folytatta a hadirokkant.
– Agancs atya áldása kísérjen utadon, – mondta a maszkos alak, és nem vette el a felé nyújtott érmét.
– Hogy ki? – Húztam fel szemöldököm.
Válasz helyett egy kést szúrt a bordáim közé.
A Találkozások mai fejezetében Mireia visszatér Derasban, de váratlan fogadtatásban részesül.
Azoknak pedig, akik az eddigiekről lemaradtak:
– Olyan szépen haladt minden a maga útján, mint Cheorr masinái. Mireia hasznot hajtott nekünk, mi hasznosak voltunk neki, és senki nem tudott róla. Erre felbukkan ez a seggfej Arnau Atenas, és most azon kell aggódnunk, hogy a rohadt Gironda boszorkány ránk gyújtja-e majd a várost büntetésből?
Kitágult orrcimpákkal, kivörösödve fejezte be a tirádát. Alighanem egész éjjel újra meg újra elmondta magának a panaszait, miközben minket őrzött. És igaza volt, legalábbis a saját nézőpontjából.
– Sajnálom.
Szavaimat hallva ökölbe szorított keze elernyedt, szemeiből lassan eltűntek a villámok. Pár másodpercig még némán méregetett, aztán csak legyintett egyet.
– Hagyd, nem a te hibád. Vannak, akiket árnyékként követ a balsors.
A Találkozások mai fejezetében Arnau az Árnyak segítségével elrejtőzik, valami mégis a nyomára bukkan.
Azoknak pedig, akik az eddigiekről lemaradtak:
Derasban egyes becslések szerint száznál is több vendéglátóhely várja az embereket. Szórakozni, melegedni, egy jót enni, eszmét cserélni, vagy éppen üzleteket kötni; ahány derasi annyi okból keresi fel ezeket az intézményeket, ám az elmondható, hogy időről időre mind megfordulnak valamelyikben. Ez alól természetesen a karakterek sem jelentenek kivételt, illő tehát, hogy szót ejtsünk ezekről a helyekről.
– Az én halálom nem hajtana hasznot senkinek. – Ó, azok a híres utolsó mondatok, amik Votisz tudós követői szerint balsorsot hoznak az emberre! Ahogy Arnau kimondta a szavakat, a háta mögül a tömegből egy toprongyos alak vált ki.
A Találkozások legújabb fejezetében Mireia búcsút vesz Arnautól és felkeresi kegyetlen nagyanyját.
Azoknak pedig, akik az eddigiekről lemaradtak:
Minden diák nagy, világmegváltó ambíciókkal indul el a kontinens egyetemeinek egyike felé. De nem mindenkinek adatik meg, hogy valóra váltsa álmait. Van, akinek a tehetsége kevésnek bizonyul. Van, akinek képességeit meghaladja a tananyag elsajátítása, vagy az egyetemi élethez való alkalmazkodás. És persze olyan is akad, aki, ha találna magában erre erőt, talán sikerrel járhatna, de a könyvtár helyett a kocsmát, az elmélet helyett a gyakorlatot részesíti előnyben.
Ők, évek meddő próbálkozása után, a Bukott diák kaszt tagjaiként hagyják maguk mögött az egyetemet.
Valahol félúton Deras és Arklina, a világhírű egyetem, között bújik meg Lule. A jómódú falu valaha Accénak szentelt rendházáról és az abban működő tanodáról volt híres, de a Skizma első éveiben az acceriánus oktatók magára hagyták egykori otthonukat.
A rendház ugyan megszűnt, de a tanoda híre nem csorbult, és amikor Jonas de Pinedo, az Arklinából elkergetett nagytudású kalandor ide tette át székhelyét, nem kellett sokat várni, hogy az egyetemvárost túl drágának vagy túl bürokratikusnak érző diákok apró hada lepje el a környéket. Mielőtt még bárki is észrevehette volna már meg is született az országhatárokon túl csak Fauxlinának csúfolt, rögtönzött akadémia.
A mai első feltöltésben az akadémia mellett az escari oktatás helyzetével, Jonas de Pinedo magiszterrel, valamint egy új képességgel és két új származással is megismerkedhettek.
Miután Arnau és Mireia túlélik a nyakukra küldött zsoldosokkal való találkozást, felkeresik kétes hírű ismerőseiket, hogy segítségüket kérjék a hullák eltüntetésében. Ráadásul egy közel sem szokványos küldönc is váratlan üzenetet kézbesít nekik.
Azoknak pedig, akik lemaradtak a történet elejéről:
A fővárostól délre, az ország déli határán terül el az Onte félelmetes mocsárvilága. Több, mint 100 km hosszan és 2 napnyi járóföld szélesen, az Onte szinte lakatlan, rejtélyes és öntörvényű vidék. Igazi senki földje, amelyet egyetlen földesúr sem óhajtja magáénak vallani, sőt minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy létezéséről is megfeledkezzenek. Pedig a mocsár közel sem értéktelen: az Onte mélyén ritka, sehol máshol elő nem forduló növények teremnek, amelyek különleges és nagyhatalmú főzetek alapjául szolgálnak. Az Onte története hosszú múltra tekint vissza, gyökerei mélyebbre nyúlnak bármely környező államénál.
