Deras közönyösen fogadta újabb gyilkosait. Miután a sikátorban ránk támadó fegyveresek hulláit illúzió mögé rejtettem folytattuk utunkat a városon át. Gyanakodva figyeltem hogyan reagálnak ránk, de a népek saját dolgaikra siettek, pillantásra se méltatva minket. A feltűnést kerülendő egy apró trükkel látszólag eltüntettem öltözékünkről a gyanús foltokat, de talán túlzott óvatosság volt. Senki sem foglalkozott velünk. Láttam ugyan városiakat, akik a Barna Hiénákat kísértek, de hozzám eljutó beszédfoszlányokból úgy tűnt, egy kocsmai verekedéshez riasztották őket. A városnak megvolt a saját baja, ahogy nekünk is.
Egyenesen Marcus Hernanhoz vezettem Arnaut. Őróla talán még Kedvesem is hallott, hiszen az embereket és árut egyaránt célba juttató Hernan bérkocsisok nap, mint nap felbukkantak a város minden utcáján. Hogy közben Marcus az Árnyak második embere is egyben, azt már kevesebben tudták, és Arnau nem tartozott közéjük.
Várható volt, hogy idővel ő is észreveszi, hogy nem az Aranykakas felé tartunk, de addig is, amíg erre sor került végiggondoltam, hogy mennyit is akarok elmondani neki az Árnyakról. Nem csak az aggasztott, hogy mit fog szólni hozzá, ha megtudja milyen szoros kapcsolatokat ápolok a derasi alvilágot uraló bandával. Hogy elítél majd, ha tudja, hogy ezeket a tolvajokat, rablókat, csempészeket és alkalmanként gyilkosokat megbízhatóbb barátaimnak érzem, mint rajta kívül bárki mást.
Leginkább attól féltem, hogy rákérdez, mégis hogyan kerültem kapcsolatba velük. Hazudni nem akartam, de, ha elmondom, hogy az udvarlóimtól kapott ékszereket adtam el nekik, mert ők a királypénzek mellett ügyes másolatokkal is tudtak szolgálni, Arnau abból úgyis csak azt hallotta volna ki, hogy udvarlóim vannak.
Pedig jó üzlet volt. Az Árnyak szétszedték az eredetieket; és darabonként értékesítették őket. Nekem ugyan csak a haszon töredéke jutott, de ez olyan jövedelem volt, amivel nem kellett elszámolnom Miasolnak, és még csak különösebben erőlködnem sem kellett érte. Áldozat nélküli bűntény volt, az udvarlók úgyis feleslegesen próbálkoztak, de vissza mégsem utasíthattam az ajándékokat! – Győzködtem elmémben Arnaut, de még gondolatban is csak a féltékenységet láttam az arcára írva. Így mikor végül rákérdezett, hogy hová megyünk, a lehető legkevesebbet mondtam csak.
Legalább abba sem kellett belemennem, hogy miért Marcus Hernánt keressük fel, és nem a legfőbb Árnyat, Xuliót. Mert akkor azt is el kellett volna mondanom, hogy Xuliótól kiráz a hideg. Hogy mindig olyan kényelmetlenül barátságos, és pofátlanul bámul. Hogy, ha Arnaut valaha is Xulio elé vezetném, egyikük valószínűleg nem élné túl a találkozást. De Marcust és a lányát kedveltem, így a Hernán Bérkocsiudvar felé vezettem Arnaut, bár azért az nem jöhetett szóba, hogy be is mutassam nekik. A Relicario dombról levezető lépcsők alján megállítottam Kedvesem. Az Árnyak érthető okokból bizalmatlanok az ismeretlenekkel, így ez volt a legjobb megoldás: az Árnyak láthatták őt, így nem gondolták, hogy titkolok előlük valamit, de Arnau onnan csak egy közönséges bérkocsiudvart láthatott, és ezt az Árnyak is tudták.
A bérkocsisok látszólag tudomást sem vettek rólunk, de már a távolból kiszúrtak minket. Rejtve, de kíváncsian méregették a távolban megálló fegyverest és néhányan engem is. Nem volt megbeszélve, hogy most jövök. Megsimogattam Kedvesem arcát, és háta mögül fenyegető pillantást vetettem Hernan lányára, Marikára, aki válaszul ruhái közé bújtatott tőrét cirogatta meg, majd Kedvesemet hátrahagyva elindultam az Árnyak felé.
Beléptem az udvarra és egyenesen a karcsú lány felé indultam.
– Milyen váratlan meglepetés, Hercegnő! – Köszöntött enyhén meghajolva. Kócos barna tincsei az arcába hullottak. – Ki a szerencsés? – Bökött fejével Arnau felé, mintha csak a haját rázná helyre.
– Ő… valaki Északról. Régi ismerős. Mondjuk, hogy a testőröm. – Válaszoltam akadozva, miközben éreztem, hogy elvörösödök.
– Testőr? – Húzta fel a szemöldökét a lány, sokat mondóan mosolyogva. – Mióta jársz testőrrel?
– Mióta meg akarnak ölni. Épp ezért vagyok itt. Hátrahagytunk három testet a Xiajento műhely mögötti zsákutcában. Azt reméltem, értük tudnátok menni, mielőtt még a Hiénák találják meg őket.
– Megpróbálhatjuk. – Vonta meg a vállát a lány, és hátrafordulva elordította magát az udvar felé. – Fogjatok be két lovat, lesz még egy utunk. – Az elégedetlen morgásokat hallva mérgesen folytatta. – Kuss legyen! Különleges szállítmány: húst viszünk a disznóknak.
Az égre néztem.
– Akkor találhatjátok csak meg őket, mikor a nap eléri a katedrális csonka tornyának tetejét. – Marika kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Atyád? – tereltem el gyorsan a szót. Nehezen ment volna most a hazugság.
– Fuvarozik, – válaszolta titokzatosan.
– Reméltem, hogy tudtok valamit a megbízójukról.
– Nem kerestek nálunk verőembereket. Orgyilkosokat különösen nem. Meg, ha te lennél a célpont, el sem vállalnánk, – majd vigyorogva hozzátette: – legalábbis ingyen nem. De ha hallunk valamit, szólunk. Van ötleted, ki akarhat megölni?
Szótlanul ráztam a fejem. Sokaknak tettem keresztbe, mióta Derasban vagyok. Reméltem, a többségük nem tudja, hogy én állok a dolgok miatt. Az elrablásommal is többször próbálkoztak. Váltságdíjat kérni a derasi hercegnőért, a beteg király rokonáért: sok kezdő haramiának felmerül a fejében ez az ostoba ötlet. Általában könnyedén leráztam az ilyeneket, egy idő után pedig feladták. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán nem is én voltam a célpont, hanem Arnau. Hisz tudták a nevét, ahogy az enyémet is! Vagy csak a beszélgetésünket hallhatták meg? Marika biztatóan megveregette a vállamat.
– Ne aggódj, majd mi vigyázunk rád! Hasznos vagy a számunkra.
– Az Aranykakasban szállok meg ma éjszaka.
Marika bólintott.
– A környéken leszünk.
Búcsúzásképp megöleltem a lányt, és visszasiettem Arnauhoz. Megnyugtattam, hogy mindent elintéztem, majd visszatértünk Fredohoz. Miután rendbe tettem magunkat, aggodalmakkal telve bújtam be Kedvesem mellé az ágyba, de nem találtam vigaszt ölelésében. Majdnem meghalt. Miattam. Arnaunak is hasonló gondolatok járhattak a fejében:
– Én örködök először, hajnalhasadtával ébresztelek.
– Az Árnyak vigyáznak ránk. biztonságban vagyunk – győzködtem Arnaut, és magamat is.
– Azért én virrasztanék – mondta, és úgy helyezkedett, hogy szükség esetén azonnal harcra kész legyen: leült az ágy szélére, és kardja pengéjét kezdte tisztogatni valami bőrdarabbal.
– Ébressz fel, ha elfáradtál, és váltalak. – Mosolyogva bólintott.
A hajnal első sugaraira ébredtem. Arnau karikás szemekkel ült ott, ahol tegnap este hagytam. Kardja a térdein pihent. Egyik kezével támaszkodott, másikat hátamon nyugtatta. Szeretetteljesen nézett rám, mikor észrevette ébredezésemet.
– Miért nem keltettél hamarabb? – Korholtam. Nem válaszolt, csak mosolyogva kezet csókolt nekem. – Most én örködök, aludj!
– Nem bánom… – nyögte fáradtan, majd elheveredett az ágyban. Én is próbáltam mozdulatlanul ülni mellette, de talán ha fertály óráig bírtam. Ahogy alvó Kedvesemet néztem, nem hagytak nyugodni a aggodalmaim. Ha ő volt a célpont, miattam lett azzá, akaratlan én rajzoltam fel a céltáblát a hátára. Talán jobb lenne neki nélkülem. Biztonságosabb. Felkeltem és rendezgetni kezdtem gyógynövényeimet, ha már a gondolataimat nem tudtam.
– Azt hittem, örködsz – nyöszörgött álmosan Arnau.
– Én így örködök, aludj nyugodtan, csendben összeállítok csak pár keveréket.
– Te és a csended… – panaszkodott Jegyesem, majd a fejére húzta a takarót és visszaaludt.
Ezek után óvatosabban vártam, hogy teljen a nap. Arnau minden mozdulatomra panaszosan reagált, így az ablakhoz léptem. Onnan figyeltem az épülő katedrálist és a téren hömpölygő derasiak tömegét. Az Árnyak tartották szavukat. Többet is észrevettem: háztetőkön, sikátorokban megbújva figyelték a környéket. Más gyanús alakot nem láttam, talán megnyugodhatunk. Újra bizakodni kezdtem.
Már majdnem delelőre járt a nap, mikor Arnau feladta az alvást. Boldogan ugrottam rá, össze-vissza csókoltam, simogattam. Nevetve hárította a támadásaimat, majd becsomagolt a takaróba. Szenvedélyes csókokkal próbáltam rést találni a védelmén, de új árulóm akadt: gyomrom korgása még a vastag takarón át is hallható volt. Elvörösödve próbáltam inkább a párnák rejtekébe bújni, de Arnau nem hagyta annyiban a dolgot.
– Keressünk neked valami harapnivalót, mielőtt velem kezdesz! Így nem vagy ellenfél!
Lementünk Fredohoz, aki az Aranykakas teraszára száműzött minket hosszas bocsánatkérések közepette. Aggódva néztünk körbe. A téren több helyről is ismerősöket láttam az árnyékokba húzódva. A katedrális félkész tornya tetejéről pedig Marika dobálta kavicsokkal a mit sem sejtő derasiakat.
– Nem lesz baj! – Súgtam Arnau fülébe. – Az üzlettársaim vigyáznak ránk.
Aggodalmas arccal fogadta a hírt. Láttam rajta a nemtetszést az újabb alvilági ismerőseimmel kapcsolatban, de nem szólt semmit. Egy darabig szótlanul fogyasztottuk Fredo sebtében összekészített reggelijét. Pillanatnyi békét és harmóniát leltem a téren hullámzó tömeglármájában, a meleg napsugarakban, az azokat enyhítő a lágy szellőben, Arnau Fredotól kölcsönzött vakítóan fehér ingében és mosolygó fekete szemeiben. Az érzés nem tartott sokáig.
– Mit gondolsz, miért támadtak ránk tegnap? – Hoztam fel a kérdést, hátha van Arnaunak valami haragosa, akiről rövid ismeretségünk alatt még nem tett említést.
– Azt reméltem, hogy te kitaláltad tegnap óta. Elvégre rád vadásztak. – Keserűen hajtottam le a fejem. Ezek szerint neki is egyértelmű volt.
– Lehet. De a palotában veled akartak kötekedni. – Próbálkoztam erőtlenül.
– Ki akarna ártani nekem? – Kérdezte azzal az őszinte naivitással, amit úgy imádtam benne. Ki is akarhatna ártani neki, aki egy kicsit is ismeri? Becsületes, jószándékú ember, egy szemernyi rosszindulat nélkül. A nemesi erények mintapéldánya, anélkül, hogy ez szándékolt, ezáltal hivalkodó vagy mesterkélt lenne.
– Én talán ellenszenvesebb vagyok nálad? – Mondtam ki az egyértelműt, mosoly mögé álcázva.
– Nem úgy értettem. Az én halálom nem hajtana hasznot senkinek. – Ó, azok a híres utolsó mondatok, amik Votisz tudós követői szerint balsorsot hoznak az emberre! Ahogy Arnau kimondta a szavakat, a háta mögül a tömegből egy toprongyos alak vált ki. Látszott rajta, hogy meg van bűvölve. A nyakában Nagyanyám rontását viselte egy láncba foglalva.
– De ismerek olyat, akit zavar, hogy életben vagy – mondtam elkomoruló hangon.
A középkorú, csapzott férfi megingathatatlan elszántsággal lépdelt felénk, tekintetét folyamatosan rajtam tartva. Arnau az útját állta. Rejtve jeleztem a férfira íjat szegező árnyékoknak, hogy ne lőjenek.
– Mit akarsz tőle? – Kérdezte Arnau dühösen az átokverte szerencsétlentől, miközben megragadta a vállait. Utána mentem.
– Mondd el az üzenetet, utána fogsz tudni inni is! – Tanácsoltam a férfinak, miközben szokatlan sorsközösséget éreztem vele. Ő is a nagyanyám bábja, ahogy én is. Csak ő legalább hamarabb szabadulhatott. Rekedt, száraz hangján keresztül is átütött a fenyegetés, ami Miasol Gironda szavaiból áradtak.
– Mireia Gabaldon y Gironda! Mégis mit képzelsz? Gyermeteg viselkedésed veszélyezteti a terveimet! Nem azért vagy Derasban, hogy ilyen alakokra fecséreld az idődet és önállóskodj! Most azonnal gyere Umbralodóba, szükséged van egy kis nagyanyai iránymutatásra!
A férfi megrogyott, ahogy elmondta az üzenetet. Ha Arnau nem nyúl a hóna alá, össze is esik.
– Jöjjön Uram, jól van? – Kérdeztem az ismeretlent. Arnau engem követve az asztalunkhoz vezette az alakot.
– Nem tudom mi ütött belém! – Mondta, majd mohón kapott a bögrém után, amit felé nyújtottam. Arnau kérdőn nézett rám. Nemet intettem a fejemmel, hogy hagyja rám a szót.
– Az a fontos, hogy már jobban van.
– A derasi nővéremhez kellett volna mennem, mert a sógor a kezét törte. Aztán Gironda úrnő emberei a nyakamba akasztották ezt a láncot, és egyszeriben semmi más nem foglalkoztatott, csak hogy Önt megtaláljam és elmondjam, amit az előbb mondtam. De már nem is emlékszem mi volt az! – Mondta az arcára kiülő rémülettel. Letépte nyakából a medált, majd a felé nyújtott kezembe helyezte. Az erszényembe rejtettem.
– Mikor történt mindez? – Kérdeztem reménykedve. A fickó eléggé megviseltnek tűnt ahhoz, hogy napok óta kavarogjon a városban, akkor pedig Miasol nagyi mégsem Arnau miatt haragudhatott meg. Mostanában mégúgysem vettem komolyan az utasításait, mint eddig. Úgy voltam vele, nincs vesztenivalóm. És ezt ő is érezhette. Most viszont már van.
– Tegnap délután. – A hírre az összes vér kiment az arcomból.
– Köszönöm, hogy átadta nekem Nagyanyám üzenetét. – Erszényembe keresgélve egy királypénzt vettem elő. – Tessék, itt van egy kis kárpótlás a fáradalmaiért! Aztán én a helyében nem sietnék haza Umbralodoba… – Mondtam, és a férfi kezébe nyomtam az érmét. – Nagyanyám biztos nem bánná, ha pár hetet a nővérénél maradna. Hisz úgy is így tervezte, nem?
– Természetesen, Mireia kisasszony – mondta a férfi, és láttam a félelmet visszaköltözni a tekintetébe Nagyanyám említésekor. Sietve felállt, és Arnauról tudomást sem véve elköszönt.
– Mit jelent ez az egész? – kérdezte Jegyesem, ahogy a férfi felszívódott a derasi forgatagban. Intéssel jeleztem Marcus Hernan lányának, aki mostanra egy közeli árus pultjának támaszkodott.
– El kell rejtőznöd! – Mondtam pánikolva. – Legalábbis pár napra! Menj fel a holmidért, itt várlak!
Ahogy Arnau eltűnt az épületben, Marika már oda is lépett mellém.
– Szükségem van a segítségetekre! – Kezdtem, és idegesen lecsatoltam az erszényemet az övemről. – Ez az ember…
– A testőröd?
– Nem a testőröm…
– Minő meglepetés – forgatta a szemeit a tolvajlány.
– Ő a jegyesem! És mindennél többet ér a számomra! El kell rejtenetek, úgy hogy én se tudjak róla, hol van! – Reszkető kézzel felé nyújtottam az erszényemet. Visszatolta felém.
– Akkor családtag! Nektek is kijár a védelem. – Hálásan néztem rá. Az ilyenek miatt szerettem Marcust és lányát. Xulio, az Árnyak vezetője, vigyorogva elvette volna. Előlegként. – Ki ellen védjük?
– A nagyanyám… – Láttam Marika arcán, hogy a fejlemények tükrében már nem utasította volna el a pénzt, és szíve szerint a megbízást is visszamondta volna, de csak nyelt egyet és bólintot. – Az a lényeg, hogy én se tudjam, hol van. Ha minden jól megy, pár nap múlva visszatérek Derasba, és…
És… itt elgondolkoztam. Ha minden jól megy, meggyőzöm Miasol Girondát, hogy Arnau nem fenyegetés a terveire nézve. Hogy Arnau semmit sem jelent a számomra. Hogy, mint mindenki mást, csak kihasználtam. Hogy a segítségével akarom féltékennyé tenni José Maria Castrillont. Hisz maga Arnau is valami ilyesmire gyanakodott. És ha Miasolt meggyőztem, Arnauval is el kell hitetnem ezt, hogy biztonságban távozhasson Északra. Nélkülem. Hogy is hihettem, hogy minden jóra fordul? Könnyek gyűltek a szemembe.
– Nyugodj meg, Mireia – veregette meg a vállamat Marika esetlenül. – Vigyázni fogok a jegyesedre!
Arnau ekkor lépett ki utazózsákjával a vállán a fogadó cselédbejáróján, és gyanakodva méregette a férfinadrágba és bő ingbe öltözködött Marikát, aki oldalára kötve nemesi dísztőrt viselt, amit ki tudja honnan szerzett.
– Kedvesem, hadd mutassam be Marika Hernant, ő fog vigyázni rád, amíg visszatérek Derasba.
– Elmész? – kérdezte Arnau szomorúan.
Bólintottam és mielőtt válaszolhatott volna Marika felé fordultam.
– Ő itt Arnau Atenas. A jegyesem. – Marika rosszul indított, hölgyeknek kijáró pukedlivel köszöntötte Kedvesemet. Nem tudtam eldönteni, hogy véletlen volt-e a tévesztés, vagy gúnyolódni próbált. Arnau is ezen gondolkodhatott. – Ha minden jól megy, pár nap múlva visszatérek, ha nem, tűnj el Derasból, és bármit hallasz is, ne gyere utánam – fordultam ismét Arnauhoz.
– Erre, Nagyuram, hadd vezessem biztonságos helyre, míg szíve hölgye megküzd a sárkánnyal! – Tette a kezét Szerelmem vállára.
– Én… – Talán már most el kellett volna mondanom a rögtönzött hazugságot, hogy csak kihasználtam, de akkor esélytelen, hogy hallgat rám, és meglapul, amíg elvonul a vész. Ő is a szavakat kereste. Inkább egy – talán utolsó – csókot nyomtam Arnau ajkaira és a karjai közé vetettem magam. Marika idegesen dobolt a lábával.
– Rohadt feltűnőek vagyunk… Ezek az emberek emlékezni fognak rátok… Indulni kéne… – Suttogta maga elé, de felénk intézve szavait. Igaza volt: egy nemeshölgy egy talán-nomád fegyverest ölelget fényes nappal Deras egyik főterén. Több rosszalló tekintet kaptunk. Elengedtem hát Szerelmemet. – No sebaj, majd úgy teszünk, mintha ezzel keresnéd a kenyeredet. Gyere, Hercegem – mondta Marika. Bizalmasan belekarolt Arnauba, és vezetni kezdte a főtér tömege felé. Arnau a válla felett még vissza nézett felém. Mosolyt erőltettem az arcomra, és biztatóan intettem. Hozzám hasonló sutasággal viszonozta a gesztust, majd elnyelte a sokaság.
Erőtlenül hanyatlottam a székemre miután eltűntek. A nap felé fordítottam arcom, hogy visszafojtsam kitörni készülő könnyeim. Pár perc után Fredo lépett ki az ajtón.
– Minden rendben, Mireia úrnő?
Nyeltem egy nagyon, és összeszedtem magam.
– Meg kell látogatnom Nagyanyámat a vidéki birtokán. Amint lehet, indulnom kell. Kérlek, küldj el egy szolgálót egy béristállóba. Utazólóra van szükségem. Valamint élelemre az útra.
Fredo szótlanul bólintott. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem kérdezett semmit.
Felmentem a szobámba, és összekészítettem pár váltás ruhát. Mire leértem az Aranykakas elé, egy fekete kanca várakozott rám útra készen. Rosita a szelíd jószágot simogatta.
– Bella a neve – mondta a lány.
– Igazán illő név egy ilyen gyönyörű lónak! – Mosolyogtam a gyermekre, majd kifizettem Fredonak, amivel tartoztam. – Kérlek, üzenjetek a palotába, hogy halaszthatatlan ügyben meg kellett látogatnom a Nagyanyámat!
Bellát kantárszáron vezettem át a Hódító terén, majd a folyóparton folytattam az utam a hídig. Az Éneklő Móló mentén nyugodtan felülhettem már a lovamra, annyira megritkultak az emberek. A folyóparton ringatózó nemesek bárkái között hiába kerestem a del Viókét. Ami kételyem volt is, hogy nem a nagyanyám küldte ránk a verőembereket, most elenyészett.
A hídon az őrök kérdés nélkül engedtek át. Nemesi levelem nem adott okot a tartóztatásomra. A kikötőnegyeden átkelve a délre vezető út felé vettem az irányt. Kevesen járnak arra. Umbralodo, a Nagyanyám otthona, igazi zsákutca. Onnan nincs tovább. Néha csak a Sár Szájaként emlegették, és nem ok nélkül. A királyság legdélebbi települése volt, a határain túl már csak az Onte elátkozott mocsárvilága terpeszkedett végeláthatatlanul.
A mocsár melletti töltésdombon vezetett el az út. Látszott, hogy jelentéktelen és keveset használt, sokszor inkább csapás volt inkább, mint királyi út. Szekérnyomokat elvétve láttam csak magam előtt. A balomon egy csatorna a szárazság miatt csupán patakként folydogált, helyenként teljesen benőtte a nádas. A vízfolyáson messze túl már álmosan ásított az Onte a rekkenő nyári délutánban. Vágtára ösztökéltem a lovam, hogy kiadjam magamból a feszültséget, és mikor már elég messze voltam a fővárostól egy velőtrázó sikolyt eresztettem meg a semmibe. Egyre csak az járt a fejemben mi lesz, ha nem sikerül meggyőznöm Nagyanyámat arról, hogy ne akarjon Arnaunak ártani. Erővel kellett elterelnem erről a képzeletemet. Nem kifizetődő Miasol Gironda haláláról fantáziálni, hisz könnyedén kiolvassa mások gondolatait, emlékeit, terveit a fejéből. De ha nincs más mód, meg kell próbálnom. Akkor is, ha szinte biztos, hogy vesztek.
Mikor közelebb értem Umbralodohoz, még Nagyanyám tornyának látóhatárán kívül, meggyógyítotam a lovaglástól elszokott sajgó testrészeimet és szegény Bellát is felfrissítettem, majd rendeztem zilált kinézetemet. Innen lépésben haladtam tovább.
A késő délutáni órákban a falu szinte kihaltnak tűnt. Csak a kocsma közelében láttam mozgást, de a házakat kikerülve egyenest a torony felé vettem az irányt, ami Umbralodotól délre egy töltésdombra épült.
A nap vakitó sugarain túl is észrevettem egy csillanást. amit Nagyanyám egyik arklinai messzelátója okozhatott. Tudja, hogy jövök.
A torony aljában már várt rám Zelana, nagyanyám egyik szolgálónője. Szótlanul elővettem az erszényemből Nagyanyám medálját. A szolgáló bólintott, majd óvatosan két ujjába csippetve egy kendőbe csomagolta a varázshatalmú ékszert.
– Felséges Nagyanyja kéri, hogy vegyen részt az estebéden. A szobájában előkészülhet. – Mondta szenvtelen hangon, majd választ sem várva kísérni kezdett a torony második szintje felé, ahol a lakosztályom volt.
Gyorsan fogadóképes állapotba hoztam magam, hogy az ebédlőbe Nagyanyám előtt érkezhessek, de csalódnom kellett: mikor beléptem a terembe Miasol Gironda már várt rám. Korban inkább tűnt az anyámnak, mint a Nagyanyámnak, pedig tudnivaló volt, hogy még testvérénél, Xosé királynál, is előbb látta meg a napvilágot, ő pedig mára csonttá aszott vénember, aki az ágyból sem tud segítség nélkül kikelni. Szegényt csak a csoda tartja életben.
Miasol mama a főhelyen ült díszes, faragott székén, hosszú, ősz tincseit méltóságteljes kontyba fonva. A szemével harmonizáló fűzöld ruhát viselt, a ruha északi módra illedelmesen takarta vállait és nyakát. Arca mosolyra húzódott, ahogy beléptem, de tudtam, hogy ez még önmagában semmit sem jelent.
– Kerülj beljebb, Egyetlen Kisunokám! – Szólított meg negédes hangon. – Örömömre szolgál, hogy ily sietséggel érkeztél hajlékomba. – Általában az üzenete másnapján szoktam csak elindulni, és ráérős, lassú poroszkálással jó, ha az estebédre ideérek. Lehet, hogy szokatlan sietségemmel gyanút keltettem benne? Mielőtt válaszolhattam volna, ujját felemelve csendre intett. – Sajnos ez az egyetlen a viselkedésedben, ami a kedvemre van. Büntetést érdemelsz, Mireia!
Számítottam erre, gyomrom mégis ideges görcsbe rándult.
– Ahogy kívánod, Nagyanyám – mondtam nyugalmat erőltetve magamra, és engedelmesen lehajtottam a fejem, majd helyet foglaltam.
Miasol intett a szolgálóknak, hogy menjenek ki a teremből, majd botra támaszkodva felállt a székéről – eddig nem volt szüksége ilyesmire, – és mögém lépdelt. Kimért, hosszú lépésekkel, hogy rettegést keltsen bennem. Megállt mögöttem, hosszú kecses ujjait fedetlen vállaimra téve.
– Ne állj ellen, úgy tovább tart! – Suttogta fenyegetően.
Ellenálltam, mert tudtam, hogy hazudik. Elmémet megtöltötte egy ismeretlen nő fájdalma, akit élve égettek el máglyán. Éreztem az elviselhetetlen hőséget, a fájdalmat, ahogy a lángok húsába marnak, az égő hús bűzét, a reménytelenséget és a kétségbeesést. Sikítottam a fájdalomtól. Nem fogtam vissza magam, mert tudtam, hogy azzal csak további kínzásra ösztönzöm Nagyanyámat. Látni és hallani akarta, ahogy szenvedek. Megadtam neki, amit akart és nem kellett rájátszanom. Elmerültem a szenvedésben, vonaglottam a széken, nyöszörögtem és a fogamat csikorgattam, had élvezze a látványt. Annyival is hamarabb vége lesz.
De nem lett. Újabb és újabb eleven emlékek tódultak az elmémbe. Úgy éreztem, hogy percekig, talán órákig voltam a máglyára kötözve. A lángok először csak nyalogattak, majd belém martak, marcangoltak, elevenen felfaltak. Ordítva, vergődve, küszködve éltem végig az egészet.
Végül a szörnyű érzés alábbhagyott. A szoba nem változott, amíg én a máglyán égtem. Csak pár pillanat volt az egész, bármilyen hosszúnak is érződött. Nem esett nehezemre folytatni a jajgatást, hogy Miasol elégedett legyen az eredménnyel. Régebben, egy-egy ilyen lecke után alig tudtam elkülöníteni a kínzás belém táplált emlékeit a valóságtól. De most hamar kitisztult az elmém. Erősebb lettem az elmúlt hónapok során. Vagy ő lett gyengébb.
Miasol, miután befejezte a büntetésemet, méltóságteljes léptekkel vissza sétált az asztal túloldalán helyet foglaló trónusához. Én még mindig levegő után kapkodtam. Szemeim könnybe lábadtak. Szipogva próbáltam rendbe tenni magamat, mire a szolgálók visszatérnek.
– Látod mire kényszerítettél, Lányom? Hiszen tudod jól, hogy mindenki érdeke, hogy türtőztessem magam. És mégis, engedetlenséged okán már másodszor kellett a Romlást kockáztatnom a napokban. – Korholt Nagyanyám szenvtelen hangon. – Szedd össze magad, Mireia! Nekem is fáj, hogy így kell fogadnom téged, hisz már csak te maradtál nekem, de a viselkedésed kritikán aluli. Ezt te is tudod, különben nem siettél volna annyira! Mégis, hogy képzeled, hogy összeállsz azzal a férfival?
– Nem úgy van, ahogy látszik, Nagyanyám! Csak megjátszom a szerelmet! – Védekeztem több szenvedéllyel a hangomban, mint amit szerettem volna.
– Szerelmet? – Kérdezett vissza a nagyanyám meglepődve és hitetlenséggel. – Azt hittem, csak a szenvedély vezetett. Okosabbnak hittelek ennél, Mireia. Az a férfi az anyját eladná egy címért és birtokért! Szerelmet… Ha még egyszer megtudom, hogy bizalmas helyzetben látnak a “Szerelmeddel”, elraboltatom, felvágatom a gyomrát és ontei feketeférgeket tetetek bele. Aztán begyógyítom a heget, és hagyom, hogy belülről eméssze el a métely! “Szerelmet”… – horkantott. – És ha kegyes hangulatomban találsz, talán nem te veled végeztetem el mindezt!
– Ne tedd ezt, – kérleltem kétségbeesve. – Ő… nem érdemelne ilyen sorsot, nem is tud a terveimről! Valóban együtt háltam vele, és szerelmet színleltem, de csak azért, hogy féltékennyé tegyem José Mariát!
– Miért érdekelné Castrillon grófot, hogy egy ilyen korrupt, semmirekellő bájgúnárral hálsz?
Elbizonytalanodva néztem rá. Még ha nem is mondható el a Nagyanyámról, hogy Arnau Atenas rajongója lenne, mégsem illetné őt ilyen jelzőkkel. Más szavakat találna a szidalmazása.
– José Maria igenis féltékenynek tűnt, mikor tegnap beszéltem vele. És több érdeklődést mutatott irányomban, mint az elmúlt hónapokban bármikor. – Mondtam meggyőzően a féligazságokat.
– Nagyon ravasznak hiszed magad, de közben téged vertek át, te kis Liba! Levelet kaptam az “ártatlan áldozatodtól”. Színleg elnézést kér, amiért az óvatlansága miatt hírbe kapott titeket a királyi udvar. És, hogy az erényeden esett csorbát enyhítse, a megkéri a kezedet. Újra…
– Újra? – kérdeztem csodálkozva.
Nagyanyám ruhái redői körül egy levelet vett elő, és az asztalra hajította.
– Eligio de Soler Testőrparancsnok nőül kíván venni, mert a tisztesség úgy kívánja… Mit is tud az az alak a tisztességről?! Persze csak a rangodra és Arboladóra ácsingózik, ne legyenek illúzióid! Elcsábított és átvert téged, Lányom! Nem te kellesz neki! Sőt, ha megtudná miféle vagy, maga hányna kardélre! Vagy megpróbálna a saját javára fordítani, de hidd el, egy ujjal sem nyúlna hozzád… Könnyedén kijátszott egy férfi, Mireia! Az előbbi ábrázatodat tekintve gondolom mit sem tudsz e lánykérésről…
– Nem tudtam róla, Nagyanyám, – feleltem halkan, és felvettem az asztalra dobott levelet, hogy elrejtsem arcomat Miasol fürkésző tekintete elől.
A megkönnyebbülést, amit az miatt éreztem, hogy nem tud Arnauról, hamar leváltotta a félelem, hogy egyenest idehoztam magam, a gondolatolvasó boszorkány tornyába. Lehet, hogy túlságosan félem még mindig? Hisz mára egy otthonába zárt, saját hatalmától rettegő vénasszony lett csupán, aki nem is egy titokzatos fővárosi kémhálózat útján szerez tudomást a derasi hírekről, hanem csak annak az eszement Eligiónak a leveléből? De nem mertem vállalni a kockázatot. Ha bevallok neki mindent, az engem ért támadást személyes sértésnek venné, és egész Derast felforgatná miatta. Ami tulajdonképpen nem lenne rossz. De ki tudja, hogyan viszonyulna Arnauhoz? Oly könnyedén fenyegetőzött a befolyásos Eligio de Soler meggyilkolásával, aki mégiscsak egy királyi tanácsos. Mibe kerülne neki Arnau Atenast, aki a híradások szerint eleve halott, eltenni az útjából? Másrészről meg, ha nem ő küldte ránk a verőembereket, akkor ki? Minél hamarabb vissza kellett térnem a fővárosba. Ráadásul lehet, hogy nem múlt el az Arnaura leselkedő veszély. Csak egy megoldás maradt.
Hangosan szipogni kezdtem.
– Adrasteia szerelmére Mireia, menj a szobádba, és fújd ki az orrod! Jó, hogy nem az ujjaddal piszkálod ki itt a vacsoraasztalnál, mint valami északi!
Fejemet lehajtva elsiettem a lakosztályom felé. Leültem a szépítkezőasztalom elé, leoldottam egy láncomat, az asztallapra helyeztem, és egy üzenetet formáltam a láncszemekből: “Siess Derasba”. Majd kitöröltem elmémből az összes Arnauval kapcsolatos emlékemet az elmúlt két napból.
