Arnau
Az átvirrasztott éjszaka az Aranykakasban ért utol. Alig léptem be Mireia személyes tárgyaktól hemzsegő szobájába, megéreztem a tollpárnás ágy hívását. Nem tudom mennyit alhattam, de az árnyékok már hosszúra nyúltak az ablak alatt, mikor a váratlan közeledés neszére felriadtam. Annyi éven keresztül hajtottam álomra a fejem abban a tudatban, hogy felriadva élet-halál kérdése lehet a gyors cselekvés, hogy még ott, az Aranykakas apró szobájában sem gondolkodtam, csak cselekedtem. Átfordulva rámarkoltam rejtélyes támadóm kezére és teljes testsúlyomat a mozdulat mögé helyezve hajítottam félre az útból.
Mireiát meglepetésként érte a mozdulatom, törékeny testét könnyedén dobtam át vállam felett, csuklója hangosan reccsent. Próbált jó képet vágni a dologhoz, de láttam, hogy fájdalmai vannak, amelyen csak mágiája segítségével tudott enyhíteni.
Kicsit később, a Múzsák Palotája, José Maria Castrillon eltúlzott és dekadens derasi otthona felé készülődve is még ezen járt az eszem. És azon, hogy Mireia makacs módon azt hajtogatta, hogy velem akar tartani északra. Hogyan hagyhatnám, hogy ekkora veszélynek tegye ki magát, mikor ilyen törékeny?! Persze nem Mireiáról lenne szó, ha nem kötné az ebet a karóhoz.
– Szóval Észak nagyon veszélyes lett? – kérdezte ártatlanságot színlelve.
– Igen.
– Banditák, nomádok, dezertőrök, ráadásul mindenféle szörnyek, bestiák, ichorfattyak?
– Igen… – válaszoltam, rosszat sejtve.
– Akkor úgy tűnik, mindenképpen szükséged lesz ott egy varázstudó gyógyítóra! – Vágta rá Mireia, boldogan, amiért belesétáltam a csapdájába. “De téged ki fog meggyógyítani?”, akartam kérdezni, amire persze csak rávágta volna, hogy “Hát, én magam, ki más?”, hiszen alig egy órája demonstrálta, hogy képes rá. Amíg én azon gondolkodtam erre vajon mit mondanék – talán valami olyasmit, hogy a legkisebb kockázat is sokkal több, mint amennyit én hajlandó vagyok vállalni, ha rólad van szó – ő magára terítette csuklyás köpönyegét, és faképnél hagyott.
A sivatag végtelen látványához és észak érintetlen erdőségeihez szokott szememnek Deras már hajnalban is túlzsúfoltnak tűnt. A késő délutáni órákban a város főterén lélegezni is alig lehetett. A Hódító terét a helyi királyellenes humor a szobor félreérthető testtartása miatt gyakorta nevezte a Vén Huggyos Terének is, és közkedvelt találka helynek számított. Miközben azon törtem a fejem, hogy ugyan érdemes-e vitába szállnom Mireiával északi terveinket illetően, kis híján fejbe rúgtak egy nehéz marhahólyag labdával. Reflexszerű riadalommal tértem ki a felém száguldó lövedék elől, csak hogy neki tántorodjak egy kosarában tűzifát cipelő asszonyságnak. Miközben én nekiálltam szabadkozni, ő Votisz nevében átkokat szórt rám, de legalább Mira jót derült szerencsétlenkedésemen.
Szerencsére a tértől távolodva ritkult kissé az utcákat beborító embertömeg, és mire a Várdomb környékére értünk, az idegeim is kezdtek kissé lenyugodni. Előttünk, a meredek domb tetején a királyi fellegvár terpeszkedett a megfáradt napfényben vakítóan fénylő fehér falaival. Az utolsó mintegy száz méteren a domb olyan meredek volt, hogy a vár kapujához vezető kanyargós kaptatót leszámítva megmászhatatlannak tűnt. A csupasz sárga sziklákat arrafelé csak nagyra nőtt bokrok és kaktuszok tarkították, épület a falak közelében nem állhatott. Bezzeg a domb aljában!
A Várdomb lábánál a polgárházak, műhelyek és boltok egymásra boruló tarka rengetege átadta a helyét a széles utcáknak, szobrokkal és szökőkutakkal ékes terecskéknek és nemesi palotáknak. A leggazdagabb, legfontosabb nemesi családok mindegyike számára kötelező volt palotát fenntartani Derasban. Argeviesók, Sotomayorok, és Godoy-Frias-ok szegényes, márvány és arany, csupa torony és csipkés kovácsoltvas kapu hajlékai előtt sétáltunk el, és én bőszen küzdöttem a torkomba tóduló keserű epe ellen.
A derasi paloták a vidéki várak mintájára épültek: vastag külső falaik tágas belső udvarokat kereteztek, a lakótornyok messze a környék fölé magasodtak, az ablakok ívei lőréseket mintáztak. Itt-ott még mellvédeket és vizesárkokat is lehetett látni. Csakhogy, míg az igazi udvarházak, mint például otthonom, a Casa de Romble esetében mindez valós célt, a család, a birtok, sőt az ország védelmét szolgálta, itt színjáték volt csupán. A sekély vizesárok vizében csónakok ringtak, a vastag külső falakon mozaikok, faragványok és alkóvokban álló szobrok szolgáltak kapaszkodóul, a tornyok pedig kecsesen és törékenyen nyúltak a magasba.
Nem tudtam nem arra gondolni, hogy miközben a dicső délvidéki nemesurak országrészek vagyonát szórták el számolatlanul hiúságuk legyeztetésére, az én otthonom magára hagyva málladozott tova a Robleja égre törő tölgyei között.
Miközben elmerültem a parttalan önsajnálatban valami megváltozott körülöttünk. Már a Várdomb derekán jártunk, egy hosszan kanyargó meredek utcán, mikor végre felfogtam mi az: Mireia már percek óta szokatlanul szótlan volt. Értetlenül körbepillantottam, és megláttam őket: hat fegyveres lépkedett mögöttünk, szemeiket rajtunk tartva. Toldozott brigandin vérteket viseltek, gyilkolásra készült pengéik jobban ápoltnak tűntek, mint ők. Kilógtak a paloták vidékéről, mint zsiráf a zsákból.
– Követnek? – kérdeztem Mireiát bizonytalanul.
– Ez van, ha az istenek szépséggel vernek meg. – Sóhajtott ő szarkasztikusan. Szóval tényleg észrevette őket, és engem nem is figyelmeztetett.
– Miért nem szóltál?
– Jaj, ne haragudj! Nem gondoltam, hogy rászorulsz a segítségemre. – Válaszolta a szükségesnél kissé hevesebben és hangosabban. Önkéntelenül is hátra pillantottam, azt lesve észrevették-e, hogy lebuktak. Az élükön haladó fekete szakállas, széles vállú anyaszomorító rám villantotta foghíjas vigyorát. A fegyvereiket méregettem, miközben Mireia kiadta magából a frusztrációját. – Különben is, Deras veszélytelen hely, nem úgy, mint az ijesztő észak! Ha követnek is, biztos csak barátkozni akarnak. A panteonnak hála, nem északon vagyunk!
Többségük rövid, de kellemetlenül használtnak tűnő kardokkal volt felszerelve. De egyikük, egy nálam talán fejjel magasabb, kopasz és széles derekú alak vállán kovácspöröly himbálózott.
– Értem, hogy haragszol, csak azt nem tudom, hogy miért? – Szóltam vissza Mireiának.
– Hogy miért? Hogy miért? – kérdezett vissza kipirosodva, miközben megvetette a lábát az utca közepén. – Lekezelően viselkedsz velem!
– Nem lehetne ezt máshol megbeszélnünk? – Könyörögtem fojtott hangon, miközben karjánál fogva magam után húztam.
– Biztos is lehetsz benne, hogy megbeszéljük. – Sziszegte vissza, miközben kitépte a karját a kezemből. – Különben meg, azért nem szóltam, hogy ne buktass le minket! Amint észrevetted őket, hátra fordultál, még szerencse, hogy nem köszöntél oda. Először biztos akartam lenni benne, hogy tényleg követnek minket. Ennek az utcának nincsenek leágazásai, lehet, hogy csak egy felé tartunk. Másodszor pedig, az ott már a Múzsák Palotája, ott biztonságban leszünk.
– Igen, a híres szájhős José Maria majd biztosan…
– Harmadszor pedig, – fojtotta belém a szót. – Harmadszor pedig, látod nem szorulok rá a védelmedre!
– Nem erről van szó, – ráztam meg a fejem. Szívesen kiöntöttem volna a szívem akkor és ott, de tényleg nem volt alkalmas a helyzet. – Különben is, kik ezek és mit akarnak?
– Nem tudom, és nem tudom. Bár vannak ötleteim. De először bizonyosodjunk meg felőlük, gyere!
Kissé gyorsabbra véve a tempót csakhamar megérkeztünk a palota szélesre tárt kapujához. Szemem sarkából a fegyvereseket figyelve csak akkor vágott mellbe a látvány, amikor már beléptünk az udvarra. Hirtelen egy tündérkertben találtuk magunkat. Fejemet körbe járatva próbáltam befogadni a látványt. A fehér kövekkel rakott gyalogösvények fölött soha nem látott fák borultak össze, a rövidre nyírt pázsitot illatos virágok pettyezték, az árnyékokból pedig játékos szobrok kukucskáltak ránk. Az egyik oldalon egy barátságos őzgida kacagó nemeskisasszonyok tenyeréből evett, a másik oldalon pávakakas fenyegetett minket szélesre tárt farktollaival.
Alig győztem befogadni a rengeteg látványt. A parkban összegyűlt emberek a páva farktollaihoz hasonlatosan sokszínű társaság volt. Balra, a fák árnyai között egy mérhetetlenül öregnek tűnő férfi fél kézzel egy magas íróállványba kapaszkodva óvatos mozdulatokkal egy ormótlan könyvbe pingált. A fák túloldaláról éteri énekhang szűrődött hozzánk, amibe időnként márvány, véső és kalapács találkozásának csengése vegyült. A park közepét egy mozaikokkal kirakott oldalú szökőkút uralta, négy lépcsőfog tetején. A szökőkút mellett, vagy éppen a park sétányait járva díszruhás derasi előkelőségek és munkából elszabadult inaslegények bóklásztak a parkban és a készülő műalkotásokban gyönyörködve.
Lassan az udvar belseje felé sétáltunk. Engem túlságosan is lekötött a látvány, Mireia figyelmeztetett rá, hogy az utcán megpillantott fegyveresek a Múzsák Palotájának belsejébe is követtek minket. Belém karolt és megszaporázta lépteinket a szökőkút felé.
– Kiderítem mik a szándékaik, de ehhez el kell tűnnöm egy pillanatra. Addig vegyülj el a tömegben, de készülj a távozásra! – Megvárta, hogy bólintsak, de mielőtt még bármit kérdezhettem volna, elengedte a kezemet és elsietett a parkot szegélyező árnyas, fedett körfolyosó irányába.
Lopva követőinkre néztem. Páran vigyorogva viszonozták pillantásomat, a többiek tekintete Mireiát kereste, de zavarukat látva megnyugodtam: Mira eltűnt a szemük elől. Most végre én is körülnéztem, hogy hol tudok elvegyülni. A szökőkút környékén talán kéttucat ember lézengett három bizonyára nagyon híres és érdemes művész körül.
Elsőnek a festőnő és modellt álló furcsa múzsája tűnt fel. A vászon takarásában vadul alkotó napbarnított, de beteges kinézetű, sötét hajú nő előtt magas, karcsú valami állt bő köpönyegben. Először lilás bőre és zöld haja ötlött a szemembe, de mikor pillantásom magasabbra siklott és megláttam gubancos haja alól előbukkanó hegyes szarvait elment a kedvem a társalgástól. Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy a mellette álló, felmálházott idegent szólítom meg, annak ellenére, hogy sűrű, érdes hajból formázott gömböt hordott a fején frizuraként, de ő épp ezt a pillanatot választotta, arra, hogy a földre ereszkedve dobolni kezdjen a kezében tartott jókora kondéron, így inkább tovább álltam.
A kút túloldaláról elvarázsolt énekhang szállt felém, mint ahogy a szobrászmester vésőjének csattanásai is onnan hallatszottak. Az énekhang ismerőnek tűnt, pár napja mintha már hallottam volna a Vén Huggyos terén. És valóban, ugyanazt a kerekded arcú, hirtelenszőke énekesnőt láttam itt is, szerelmes dalokat énekelni. A hordó-mellkasú szobrászmester munkája nyomán Xenaro herceg embernél magasabb, dicső pózba vágott félkész szobra nyert egyre letisztultabb formát. A szobor körül, de gyakorta az énekesnő felé pillantgatva jó páran álldogáltak, így én is köztük csináltam helyet magamnak. Mivel Mireia megkért, hogy vegyüljek el, gondoltam jobb lesz, ha megszólítom a lézengők egyikét. A műalkotásokban megjátszottan gyönyörködő derasiaknak nem tudtam volna mit mondjak, de szerencsére észrevettem köztük egy hozzám hasonlóan elveszettnek tűnő vándort. A szökőkút kávájának támaszkodva hallgatta a zenét. Hátán félvállra vetve nagy zsák és egy méretes íj csüngött, oldalán rövidkardnak is beillő kés és tegez.
– Hogyan lehet helyet kapni a művészek között? – Szólítottam meg barátságosan vigyorogva, de már a mondat közepén éreztem, ahogy a vörösség az arcomra kúszik, ráadásul nagyon is tudatában voltam a felém közeledő fegyvereseknek.
– Tessék?
– Gondoltam, ha ez a José Maria mindenképpen szórni akarja a vagyonát, akár nekem is adhat belőle. Csak ki kell találnom, mi legyen az előadásom témája. – Körülnéztem, mintha inspirációt keresnék, kihasználva a lehetőséget, hogy még egyszer végig mérjem a fegyvereseket. Semmi kétségem nem volt felőle, hogy hatuk ellen semmi esélyem, és ők is igen magabiztosnak tűntek. Négyen közülük továbbra is felém tartottak, ketten viszont lemaradtak, alighanem azért, hogy szemmel tarthassák a kaput, nehogy Mireia kiosonjon az udvarról. Gondolatban felkészültem a harcra, és abban reménykedtem, hogy Mireia csakugyan elmenekült előlük, akárkik legyenek is.
Végül visszafordultam beszélgetőtársamhoz. Csak most tűnt fel, hogy szemei mérhetetlenül sárgák voltak, és szinte világítottak. Nagyszerű, még egy ichorérintett. Micsoda állatkertet tart Castrillon gróf!
– Talán belehugyozom a szökőkútba, az lesz a nagy mutatványom. José Mariának biztos tetszeni fog, – fejeztem be végül gondolatomat. Az aranyszemű arcán láttam, hogy nem érti mit akarok mindezzel, de nem hibáztattam érte, magam sem voltam biztos benne.
Mielőtt még válaszolhatott volna a fegyveresek odaértek hozzánk. Nagy levegőt vettem, kezem a kardom markolatát kereste, miközben felmértem elhelyezkedésüket, és hogy merrefelé fogok tudni kitörni közülük, ha körbevesznek. Felmerült bennem, hogy egyikükre megpróbálom rádönteni Xenarót.
Ketten léptek oda hozzám, másik kettő a szökőkút lépcsőinek alján, a legszélső bokrok árnyékában várakozott, az utolsó kettő még hátrább, ahonnét még jól ráláthattak a kapura. És akkor az egyikük meglökte az aranyszeműt.
– Hát ide már minden ichornyomorgatott söpredéket beengednek?
Értetlenül néztem körbe még egyszer. Kísérőink már egyáltalán nem velem voltak elfoglalva, figyelmüket az aranyszemű kötötte le. Sértegetni, lökdösni kezdték, mintha csak mindenáron harcot akarnának provokálni, de a vándor csak nem akart kötélnek állni.
Ekkor vettem észre Mireiát, aki a körfolyosó egyik oszlopának takarásából gesztikulált nekem, hogy csatlakozzak hozzá. Eddigre már mindenki az erőszakos fegyverest és az aranyszeműt figyelte, így gyorsan csatlakoztam hozzá.
– Nem értem mi történt, – vallottam be Mireiának.
– Ez volt a szándékuk: belénk akartak kötni. Nemsokára rájönnek, hogy nem az idegeneket akarják, hanem minket, úgyhogy mi most inkább menjünk! – Megragadta a kezem és a húzni kezdett a folyosón a kijárat felé. Én közben igyekeztem szemmel tartani, mi történik az aranyszeművel.
Időközben a társai is a segítségére siettek. Hárman szálltak szembe a fegyveresekkel, az íját követhetetlen gyorsasággal előkapó aranyszemű, a szarvas démon-ember és a felfújt hajkoronát viselő őrült, aki serpenyőt rántva támadásba lendült. Nem meglepő módon a serpenyő hamar a szökőkút lépcsőin csattant, ő pedig menekülőre fogta a dolgot. Arra viszont nem számítottam, hogy pár lépés után megtorpanva éles és tiszta hangon énekelve kihívást intéz a fegyveresekhez. Még én is megéreztem a zsigereimben a harci kedv fellobbanását, elképzelni sem tudom, hogy mit érezhettek a társai!
Talán ennek köszönhető, hogy az aranyszemű hezitálás nélkül cselekedett. A vele szemben állókkal együtt kapott a fegyveréért, de mérhetetlenül gyorsabb volt náluk. Hátra szökkenve, talán két méterről eresztette meg a nyílvesszőket, amik elemi erővel csapódtak a fegyveresek lágy részeibe. Fájdalmak hullámain vergődve hanyatlottak a földre, anélkül, hogy bármelyikük is sújtásra emelhette volna a kardját. Az aranyszemű harchoz szokott tekintettel kereste, honnan érkezik az újabb fenyegetés, de csalódnia kellett.
A lépcsők alján maradt két fegyveres kis ütemkéséssel kapott kardja után, de még mielőtt előránthatták volna, egyikük váratlanul felordított és előre tántorodott. Hátán véres folt ütötte át az inget. A hátuk mögötti bokorban megbúvó rejtélyes támadó a véres tőrrel máris a másik fegyveres lábikrája felé szúrt, épphogy csak célt tévesztve. A megriasztott férfi dühöngve lekaszálta a bokor tetejét, de az orvtámadó addigra már tovább surrant. Jól láttam, hogy egy gyerek volt?
A leghátra maradt kettő, a nagydarab kalapácsos vezetésével, eddigre már vad ordítással rohamozott bele a harcba, de az eléjük perdülő démon-ember látványa megakasztotta őket. Kezeivel vadul hadonászva furcsa szavakat ordított a támadók felé, amire meglepett és fájdalmas kiáltásokat kapott válaszul. A körfolyosó árnyékából nem igazán láttam rá a támadókra, de mintha arcukat, kezüket hirtelen felnyíló véres fekélyek borították volna el. Kezem ökölbe szorult, újra azt az átkozott sámánt láttam magam előtt, és önkéntelenül is a bőrömet torzító himlőhelyeket kezdtem vakargatni. A szarvas ördög önelégülten vigyorogva figyelte, ahogy a még mozgásképes fegyveresek életüket féltve elmenekülnek a palotából.
Mireia megrántotta a kezemet.
– Erre Arnau, itt egy cseléd-folyosó!
– Már vége is van, Mira, – hitetlenkedtem.
Egy pillanatra Mireia is rácsodálkozott az udvaron végbement szélvészgyors mészárlásra.
– Duriusra! Kik ezek az alakok?
– Fogalmam sincs, és ez jól van így.
– Attól még menjünk. Amíg a palota népe ezzel van elfoglalva, mi négyszemközt beszélhetünk José Mariával.
– Gondolod, hogy ő nem ezzel van elfoglalva?
– Nem hallod a hegedűt? – Ujjával az ég felé mutatott, én pedig fülelni kezdtem. Valóban, valahonnan a magasból halk hegedűszó hallatszott. – Ha belefeledkezik a zenélésbe, össze is dőlhet a palota, azt sem veszi észre.
– Kipróbáljuk? – Kérdeztem gonoszul, de Mireia válasz helyett egy szerény, a környezetébe olvadó ajtóhoz lépett.
Az ajtó mögött egy folyosó tárult fel, a végén keskeny csigalépcsővel.
– Itt egészen az Emelt Kertig feljutunk, és ha szerencsénk van, nem futunk bele senkibe.
Sietősen elindultunk felfelé. A fejemben még mindig az előző harc képei peregtek, de pár lépcsőfok után, egy másik, sokkal aggasztóbb gondolat szorította ki őket.
– Meglehetősen jól ismered José Maria szokásait, a palotáról nem is beszélve.
Fürkészőn figyeltem Mireia hátát, válaszra várva. Jó sokáig gondolkodott rajta, hogyan feleljen, vagy talán, hogy mit hazudjon. Végül megtorpant és a lépcsőn fölém magasodva felém fordult.
– Igen, José Maria kedves barátom. Nem mellesleg jelenleg az egyetlen északi nemesúr komoly vagyonnal és befolyással. – Nem tudtam nem észre venni, hogy a válasza nem szolgált magyarázattal ki nem mondott kérdésemre. Magamban viaskodtam, vajon nyíltan rákérdezzek-e a kapcsolatuk természetére, de Mira nem adott nekem alkalmat rá. -Nincs okod féltékenynek lenned rá, Arnau. Senkire! – Fölém hajolt és megcsókolt, hogy megnyugtasson. Hiába éreztem a torkomban a féltékenységet, mégis belefeledkeztem a csókjába.
Nem tudom, hogy egy percig, vagy egy örökkévalóságig élveztük-e egymást az elhagyott csigalépcsőn, de felőlem tovább is tarthatott volna a csókunk. Mireia azonban egy idő után eltolta magát tőlem, és újra elindultunk felfelé. A lépcső tetejére érve egy apró ajtón keresztül ismét a parkban találtuk magunkat, csak a virágzó bokrok között táncoló szél árulta el, hogy az palota tetején járunk. Mireia gyorsan egy növény árnyékába húzott, ahol meglapultunk amíg egy Castrillon színeket viselő őr elsétál mellettünk.
– Miért rejtőzködünk? – Kérdeztem értetlenül.
– Elővigyázatosságból. Azok a fegyveresek belénk akartak kötni, harcot akartak provokálni velünk nagy nyilvánosság előtt. Amíg ki nem derítjük, hogy ki és miért bízta meg őket ezzel, jobb, ha minél kevesebben tudnak róla merre járunk.
– Igazad van. – Helyeseltem, majd tettem egy elvetélt próbálkozást, hogy a helyzetet az előnyömre fordítsam. – Nagy kár, hogy nem tudunk találkozni José Mariával!
– Vicces vagy. Vele természetesen találkozunk, nem előle bujkálunk, hanem mindenki más elől.
– Én inkább fordítva szeretném.
Mireia azonban már nem is hallotta az utolsó mondatomat, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem hallaná. Helyette árnyékról árnyékra suhanva megindult az egyre közelebbről hallatszó hegedűszó irányába. Nemsokára megpillantottuk José Maria Castrillon, a Torno Montanas grófjának, a Szekercés-szurdok földesurának és a Kopasz-hegység protektorának karcsú és elegáns alakját. Vörös és arany felöltőben feszített, divatosan szűk lovaglónadrágban, apró, pávatollas kalapban. Rövidre nyírt szakálla és a Torno Montanas védelmében szerzett, az arcát keresztirányban átszelő sebhely csak kihangsúlyozta mennyire elmélyült a zenében.
Az Emelt Kert közepén elterülő sekély dísztó partján állt, két ráérősen forgó szélmalom árnyékában, a briliánsan csillogó víztükörnek háttal. Az összes társasága mindössze két fürdőző aranypelikán volt. Álla és bal válla közé szorított hegedűje húrjain sebesen járt a vonó, nem erre a világra való, elbájolt hangokat csalva elő a hangszerből. De nem csak a zene volt varázslatos: hegedűvonásai nyomán szikrák pattantak a levegőbe, vékony fénycsíkok táncolták őt körbe, szivárványos aurába burkolva a piperkőc grófot.
– Ő is ichorvérű? – Kérdeztem Mireiától suttogva, és reménykedve a nemleges válaszban.
Igazán gonosz tréfa lett volna az istenektől, ha még ezt a tehetséget is José Maria kapta volna helyettem.
– Hallottál már a salmer dalmágusokról?
– Igen. – Nyeltem egy nagyot lemondóan. Hogyne hallottam volna Salmeria rettegett dalnokairól, akiknek átkai és rontásai a dalok szárnyán szállva szedik áldozataikat.
– José Maria is. – Válaszolta Mira sokat sejtetően. Ez vajon mit jelentett? José Maria is hallott róluk, vagy eltanulta titkaikat? Féltem, hogy az utóbbit, így inkább emlékeztettem magam miért is vagyunk itt.
– Nem kellene jelezni neki, hogy itt vagyunk?
– De, és minél hamarabb, nehogy összekössön minket a kertjét ért támadással. – Azzal megragadta a kezemet és José Maria elé léptünk.
