Mireia
Az emelet egyik félreeső zugában volt a „lakosztályom”, ami két helységből állt. Az első része hagyományos, esqi taqi módon berendezett fogadószoba volt. Ülőpárnák egy magasított emelvényen, mécsesek, füstölők. Asztalkául egy terítővel letakart láda szolgált, amiben a ritkábban használt alapanyagaim és eszközeim sorakoztak. A második helyiséget záró ajtócskát khetriai faliszőnyeg takarta. Ott volt az összetekert, vastag alvógyékényem, pár könnyed takaró, egy csuklyás, prémes köpeny, illetve az utazó alkimistakészletem, amit mégsem tarthattam a palotában. Egy összekészített csomag is volt a szobában, váltásruhával, a legszükségesebb pipereszerekkel, szárított élelemmel, nem kevés készpénzzel, ha úgy adódna, hogy sietősen kell távoznom a fővárosból.
A szobámba belépve láttam, hogy Arnau meztelen felsőtesttel mosakodik a ládika előtt, ahol egy mosdótálban szárított növényektől illatos víz állt. Megigézve bámultam. Izmos volt, esztétikusan izmos. Mindenféle behegedett vágások tarkították.
– Még nem végeztem, Mira! Kimennél? – kérte a jegyesem.
– Bocsánat, elfordulok! – Zavartan kutatni kezdtem a szoba másik részében. Közelsége mágnesként vonzott. Az egyik mécsestartó mögötti rejtett rekeszből szárított gyümölcsöt vettem elő. – Kérsz? – fordultam felé, közben éreztem, hogy ég az arcom. Arnau elvett pár szem mazsolát, és értetlenül nézett rám. – Kérsz… valami mást? Tudok… esetleg segíteni?
– Segítség volna, ha nem látnál így… – szólt Arnau, és elrágta a mazsolákat.
– Ó, értem, nem… akarok illetlen lenni – szóltam, de továbbra sem fordítottam el a tekintetem. Mi baj van velem? Láttam már férfit máskor is ilyen állapotban. Még ilyenebben is! Lehetséges volna, hogy nem vonzódik hozzám? Magabiztos léptekkel a mosdótál mellé mentem és egy tiszta kendőt megnedvesítve, mosni kezdtem a hátát. Beleborzongott az érintésembe, és mozdulatlanul várta, hogy végezzek. Hátulról hozzábújva lágy csókot leheltem a tarkójára.
– Mireia, ez nem helyes! Megígértem a bátyádnak, hisz te is tudod… – mondta újra, és óvatosan, de határozottan kivette a kezemből a kendőt. – Kérlek, fordulj el, amíg rendbe hozom magam! – Engedelmeskedtem, de nem értettem a helyzetet. Szótlanul hallgattam a neszezését, öltözködését, közben szüntelenül járt az agyam: ostoba és bosszantó kifogásnak tűnt, hogy halott bátyám emlékével próbál lerázni. És zavart, hogy Rafel még holtában is közénk áll. Meg hát ott voltak a pletykák is, kettejük túl szoros barátságáról. Gondoltam ideje tisztázni a helyzetünket.
– Szóval… Te… Nem vonzódsz hozzám?
– Tessék?
– Sosem mutattál különösebb érdeklődést az irányomban. A szüleink akarták ezt az eljegyzést. De ők meghaltak. Rafel is. Nem kell, hogy halott embereknek tett régi ígéretek kössék meg a kezünket– hadartam, és közben átkoztam magam: újra esetlen serdülőlányka lettem Arnau Atenas társaságában.
– Én… – kezdte a férfi. – kicsit összezavarodtam. Most arra utalsz, hogy a feleségem szeretnél lenni, vagy arra, hogy nem? Mit akarsz, Mireia?
– Én… téged akarlak! – suttogtam, mire Arnau lágyan az ölelésébe vont, és megcsókolt. De amikor kezem felfedezőútra indult volna a frissen mosott gyapjúing alá, Arnau elhúzódott.
– Nem lenne helyes tőlem, ha kihasználnám a helyzetedet! Itt vagyunk ebben a felfordult világban…Már semmi sem olyan, mint amilyen a háború előtt volt, vagy amilyennek lennie kellene! Félek, holnap a fellegvárban, a saját köreidben már bánni fogod, hogy velem kezdtél.
– De hát ez a saját világom! – Néztem körbe egyik kedvenc derasi helyemen, hisz ebben a teremben önmagam lehetek, nem kell színlelnem és titkolóznom, mint a palotában. Erről a helyről nagyanyám sem tud, itt vagyok szabad.
– Mireia, én most magamon kívül semmit sem tudok nyújtani neked!
– Nekem most az pont elég!
Arnau nem talált több kifogást. Szerelmünk végre beteljesedett. Aracelis tévedett.
Utána sokáig feküdtünk egymásba csavarodva az egyenetlen ülőpárnákat fekhelynek használva. Lágy, lusta mozdulatokkal álomba simogattam kedvesemet. Talán én is elszenderedtem. A békés állapotból kakaskukorékolás hangja zavart fel.
– Vissza kell mennem a palotába! – Ugrottam talpra, és sietősen helyreigazítottam a ruháimat.
Elhúztam a faliszőttest, ami a másik szobát rejtette. Arnau is felkelt és kíváncsian nézett be mögülem.
– Szóval van alvógyékényed – jegyezte meg szemrehányással a hangjában.
– Nem jutott eszembe, hogy itt van. – Aztán a csomagomból elővettem a királypénzzel teli erszényt és Arnaunak nyújtottam.
– Mireia, én ezt nem fogadhatom el! – Nézett rám megbotránkozva.
– Fogd fel úgy, hogy Édesanyád öröksége, hisz a tőle szerzett tudást kamatoztattam… – Amit kiegészítettem pár, az udvarlóimtól kapott, ékszerrel, amikről olcsó másolatokat készítettem, majd az eredetiket eladtam. Meg pár rejtélyes gyógyítással. Illetve a nagyanyám megbízásaiból lenyúlt aprópénzzel. Egy kisebb vagyon volt.
– Mármint… általában magasabb a tarifám az efféle szolgáltatásokért – jegyezte meg fejével az ülőpárnák felé bökve.
– Érthető, hogy kevesled e szerény összeget, a szolgáltatás minőségét tekintve, – feleltem tettetett komolysággal, és elé állva gyengéden végigsimítottam fekete fürtjeit – de jelenleg be kell érned a részletfizetéssel, aztán szerzek még pénzt valahonnan… eladom Arboladót! Csak remélni tudom, hogy a befolyt összeg fedezi a tartozásaimat és esetleg a szolgáltatás folytatását? – Arnau egy halvány mosollyal jutalmazta erőfeszítésemet.
– Most komolyan, Mira! Miért adsz nekem pénzt?
– Szükséged van pénzre, először is a Rúnamanufaktúrában rendbe kell hozatni a vértedet! Látszon rajta, hogy kopott, és megviselt, de nézzen ki közben jól! – Arnau kétkedve fintorgott rám, de mire megszólalhatott volna, folytattam: – A Hattyú és Kacsában szállsz meg? – Arnau szótlanul bólintott. – Nekem vissza kell mennem a palotába, mielőtt keresni fognak. Te költözz át az Aranykakasba! Ott észrevétlenül találkozhatunk napszállta után. Keresd Fredot, a tulajdonost! – Előkerestem a belső zsebembe rejtett kulcsot, ami egy láncon lógott. – Mondd azt, hogy a hercegnő szobájában kell megszállnod, és mutasd fel neki ezt a kulcsot!
– Mármint Miasol úrnőjében?
– Nem, az enyémben – zavarát látva magyarázkodni kezdtem. – Pár hónapja kaptam meg Amando de la Cerda kamarás közbenjárására a Deras hercegnője címet. Bölcs José király gyengélkedik, és szükségük volt egy Girondára, hogy ellássa a protokolláris teendőket, amíg őfelsége jobban nem lesz.
– Hercegnő lettél?
– Csak egy cím, nem jár tényleges anyagi forrásokkal. Azokat máshonnan kell előteremtenem, mint látod – mosolyogtam büszkén. – Ne mondd el senkinek, hogy ki vagy! Új ruhákra lesz szükséged, elboldogulsz már annyira a fővárosban, hogy tudd, honnan érdemes rendelned?
– Tehát Mireia Gabaldon y Gironda hercegnő?
Válaszát nemnek vettem.
– Akkor azt intézem én. – Talán jobb is lenne Elvyra „barátaitól” rendelni a ruhákat, lehet, hogy nem dolgoznak olyan jól, hiszen nem a szabászat a fő profiljuk, de az ő hallgatásuk legalább megvásárolható. – Az alakok, akikkel a kocsma előtt láttalak… Nem tűntek túl megbízhatónak. Tudnak titkot tartani? Tudják egyáltalán, hogy ki vagy?
– Igen… Remélem.
– Küldd el őket pár hétre, nehogy akaratlanul is eláruljanak!
– Mégis hogyan parancsolhatnék én nekik?
– Adj nekik pénzt! – Csodálkoztam értetlenségén. – Bízd meg őket valamivel! Á, megvan! Menjenek el Almergosba és mondják el Elvyra de Cea úrnőnek, hogy nagy bál készül Derasban. Hozza az unokatestvéreit is! Imádni fogja!
– Bál?
– Igen. Papírok híján úgy nyerheted vissza a nemességedet, ha mindenki tudja, hogy ki vagy.
– Akkor miért titkoljam?
– Mert biztonságosabb és hatásosabb, ha egyszerre tudják meg. Ha mindenki elismer, és ünnepel, a kancellárnak is kénytelen lesz elhinni a származásodat, akár vannak papírjaid, akár nem. Ha csak kettesben mennénk hozzá, megvan a lehetősége, hogy visszautasítson.
Arnau idegesen nyelt egyet. Sosem szerette a felhajtást. És a nemességgel szemben is voltak fenntartásai. A háború előtt is páran lenézően viselkedtek vele az anyja miatt, pedig akkor még nem is volt ez a cirkusz a suciókkal.
– Apád néhai unokahúgának férje, José Maria Castrillon a városban van. Ő lesz az egyetlen, akit előre beavatunk. Ismeritek egymást, segíteni fog. Szereti a romantikus történeteket. – Úgy tűnik, Arnau egyre idegesebb lett. Sosem kedvelte különösebben José Mariát.
– Gondolod, hogy bízhatunk benne? Pont benne?
– Imádja a felhajtást, a titkolózást, és túl fogja játszani a szerepét. Amivel még jobban felhívja a figyelmet a bálra.
Arnau idegesen járkálni kezdett a szobában.
– Szóval a „derasi hercegnő” bált rendez, ahol bejelentem, ki vagyok, aminek mindenki örül, és… siker? – Valahogy nem tűnt úgy, mint aki le van nyűgözve a tervemtől. Nem tudja, mekkora munka komoly anyagi erőforrások híján, a báli szezonon kívül egy érdeklődésre számottevő esemény gyors megrendezése? Sértetten bólintottam.
– Mi a bajod a tervemmel?
– Nem igazán rajongok a társasági eseményekért – felelte óvatosan.
– Végig melletted leszek, ne aggódj! –Újra mellé lépve bátorítóan megszorítottam a kezeit.
– Köszönöm, Hercegnő – mondta, és túljátszott gesztussal meghajolt és kezet csókolt. Beleborzongtam ajka érintésbe. – Van még valami, amit tudnom kellene, Mira? Már ha szólíthatom még így, Fenséges Hölgyem!
Szemeimet forgattam, úgy láttam, már jobban van, úgyhogy rázúdítottam mindent:
– Ha a Nagyim megtudja, hogy életben vagy, még a bejelentés előtt, valószínűleg megpróbál megöletni. Talán utána is…. -tettem hozzá elgondolkodva, mire Arnau arcán az az ismerős mosoly terült szét, mint mikor Rafellel valami veszélyes őrültségén törték a fejüket. – Ja, és… ichorvérű vagyok! – Mondtam, és kezemet feltartva nappali fénybe borítottam a szobát.
Nem mertem megvárni kedvesem reakcióját, gyors csókot leheltem arcára, majd az ajtó felé vettem az irányt. – A visszajutáshoz használd a bárkát. A révész mérges lesz, mert megvárakoztattam, de adj neki egy királypénzt! Én… más úton jutok vissza, de sietnem kell. Napszállta után Fredonál találkozunk! – Hadartam sietősen, majd vissza se nézve elsiettem. Így könnyebb volt az elválás.
Sietősen hagytam el Aracelis Áfiumbarlangját. Micael aggódva nézett utánam, tudva, hogy a késői (vagy inkább korai) időpont miatt a sötétség hiányában a szokásos utamat már nem használhatom.
Csuklyás köpenyemet arcomba húzva a zegzugos utcákon Liana Örömtanyája felé vettem az irányt. A kikötőnegyed utcái már a hajnalhasadta előtt is meglehetősen forgalmasok voltak. Rakodók és ökörhajcsárok, páriák és ichorérintettek, csoportokba verődve beszélték aznapi teendőket, vagy fogyasztották szerény reggelijüket. A mólóktól nem messze fából ácsolt házak húzódtak laza összevisszaságban. Nyoma sem volt itt a folyó túlpartján megszokott takaros kőházaknak. A rend vagy a rendszer látszatának. Igazi senkiföldje volt, az őrzésére kirendelt Arany Oroszlánok pedig inkább próbálták a városból távolt tartani a lakóit, nem pedig rendet tenni közöttük.
Szerencsém volt, Eligio de Soler paripája békésen álldogált a kupleráj előtti béristállóban.
Az épület előterében csak pár fogas lógott mindenféle köpönyeggel. Elfüggönyzött részen keresztül lehetett átmenni a szalonba, ahol város előkelőbb részében kiselejtezett, egykor előkelő bútorokat álltak, amiket, szétszórt ruhadarabokkal, ételmaradékokkal, és ide-oda rejtett flaskákkal és üres palackokkal szórták tele. Megálltam a hely előszobájában, közel a bejárathoz. Nem illett volna mostani szerepemhez, ha felfedezőútra indulok az amúgy izgalmasnak látszó helyen. Érkezesemre egy fiatal, takarításhoz öltözött lány jelent meg a szobákhoz vezető folyosó szélén.
– Kerítse elő nekem a Testőrkapitányt most azonnal!
A lány gyanakodva mért végig, biztos féltékeny szeretőnek hitt.
– A Testőrkapitány nem tartózkodik… – Kérésemet némi pénzzel toldottam meg. A lány szótlanul bólintott és pár perc múlva egy délceg, szőke férfival együtt sietett vissza. Eligio kelletlenül igazgatta híres kardját, a sebtében oldalára kötött Fényt, majd őszinte döbbenettel meredt rám.
– Mi… Mi a fenét keresel itt, Drága Hölgyem? – módosított a lovag és távozásra intette a szájtáti szobalányt.
– A segítségedért esedezem, de Soler lovag! Kérem, kísérj haza azonnal eme borzalmas helyről! – A lovag végig mérte némileg zilált megjelenésemet.
– Ahogy kívánod, Széphölgy!
Én zavart tettetve álldogáltam a kétes hírű hely előcsarnokában, és időnként bajban lévő úrinőhöz méltó mély sóhajt hallatva vártam, hogy Eligio a lova felnyergeléséről intézkedjen. Közbe lopva az előtér fogasán függő díszes kabátokat bámulva próbáltam kitalálni, kik lehettek még a „becses ház” vendégei múlt éjszaka, és pár napra kitöröltem a lány emlékei közül ottlétem nyomait. Reméltem, hogy mire eszébe jut, már nem lesz jelentősége.
A lovag, mikor paripája készen állt, az épületből kikísérve gyengéden felsegített a lóra, majd mögöttem foglalt helyet. Megjelenése tökéletesen illett az enyémhez: az ő szeme körül is sötét karikák húzódtak, máskor oly gondosan ápolt hosszú, hullámos haja csapzott volt, és ingét sem tűrte be megfelelően elegáns divatosan szabott lovaglónadrágjába, amit gyanús foltok – talán vörösbor – tarkítottak.
– Mégis mi szél hozott ilyen korai órán a kikötőnegyedbe, Mireia hercegnő? – kérdezte Eligio.
– A titoktartásodat kérem– mondtam komolyan. A lovag sietve bólintott.
– Marilla de la Salas ügye miatt járok itt. Mint bizonyára hallottad, Almerique del Vio tegnap csúnyán elbánt vele… – Lódítottam folyamatosan, tudván, hogy a legjobb hazugságok félig igazak. Az a kis pojáca erőszakot tett a tapasztalatlan udvarhölgyön. A szolgálólányok kértek segítséget tőlem, a kétségbeesett kiabálást hallva. Rajtam kívül senki sem mert közbeavatkozni. De rám sem hallgatott az a kis fattyú. Mágiával kellett megfélemlítenem, hogy abbahagyja a becstelenséget. Persze az udvar nagy része Marillát hibáztatja, aki bizonyára kihívóan viselkedett az ifjú Almerique-kel. Azt mondják, férjfogásra akarja használni az őt ért becstelenséget… Marillát tegnap délután átkísértem az Aranykakasba, a nagybátyja estefelé érkezett érte, hogy visszavigye vidéki otthonukba. – Főzetet vásároltam neki egy javasasszonynál, ami segít megakadályozni bizonyos nem kívánt állapotokat. Álnéven jöttem át az őrségen, de sokáig tartott, mire megtaláltam a hírhedt vénasszonyt, és kezdett beesteledni, így a kunyhójában töltöttem az éjszakát – borzalmas volt. A hajnal első sugaraira keltem, és jöttem, hogy a segítségét kérjem. Korábban hallottam a palotában, hogy időnként kénytelen vagy eme helyen megszállni, bizonyára, mert kifáradsz az éjjeli kikötői őrségben… – tettem hozzá, és ártatlanná meresztett szemekkel bámultam Eligio jóvágású arcába.
– Igen, igen, persze… – köhintett a lovag. – De miért mentél ilyen veszélyes küldetésre egyedül, Hercegnő? Örömmel elintéztem volna neked, ha megkérsz!
– Nem tudtam, hogyan állsz az ügyhöz! – Pontosan tudtam: láttam a palota ablakából, ahogy a félelemtől összehugyozott nadrágú Almerique hátát csapkodja nevetve. – De már tudom, nagy veszélybe kerülhettem volna, így igazad van, Jóuram, tényleg a segítségedet kellett volna kérnem!
Egy darabig szótlanul ügettünk visszafelé. A hídon az őrök fásultan vették tudomásul Eligio csuklyás köpönyegbe burkolózott hölgytársaságát, és kilétemet nem firtatva, ellenőrzés nélkül átengedtek minket – ahogy azt sejtettem.
– Figyelmeztetnem kell téged, Mireia, hogy lehet, hogy szájra kap minket a palota, hisz csak annyit látnak, hogy együtt érkeztünk vissza a városból a palotába hajnalhasadtával…
Édesen rámosolyogtam:
– Nem érdekel, mit pletykálnak… Így is, úgy is hírbe kevernek mindig… Inkább veled tegyék, mint mással! – Mosolyogtam rá édesen. – Ha kérdeznek, mondd nekik, hogy „úriember nem beszél”, hisz megígérted!
Eligio gondosan nyírt körszakállát masszírozta, hogy elfojtsa elégedett vigyorát. Természetesen megpróbálja majd az előnyére kovácsolni az ügyet, aztán pár hét múlva az elhatalmasodó pletykákra hivatkozva megkérje majd a kezemet – tőlem, vagy a nagyanyámtól – újra. Figyelemelterelésnek tökéletes, mosolyogtam elégedetten.
