Írta: Emma

Diulio, a kalandor

Medinacelli lovag kifulladva ért fel a Derasi fellegvár legmagasabb bástyájára. Diulio a tájat kémlelte, a mellvéden ült, lába a mélység felett lógott. Felette az égen súlyos esőfelhők, alatta a várdomb kopár sziklái és pár utcányi előkelő ház. a legmagasabb domb pedig a fellegváré. A város előkelőbb, várfallal védettebb részei is ezen a területen épültek, mögöttük pedig már a lassú Bonatara hömpölygött, termékeny iszapjával elárasztva a túloldalt, a Sárvölgyet. Művelt, gazdag vidék ez, gabona és rizsföldek, zöldségeskertek színes forgataga, mint egy hatalmas folttakaró. Egy igen nedves folttakaró. Messzebb pedig mocsaras, tőzeglápos vidék, ártéri ligeterdőkkel. A másik irányban dombok és erdőségek végeláthatatlan sora. Most, az esőzések idején minden valószínűtlenül zöld.

– Mi szél hozott ide, kedves Bajtárs, ahol még a madár se jár? – köszönt rá megjátszott nyájassággal a kalandor, miközben pár pelikán húzott el mellettük valami tetemen marakodva. – Helyesbítek, ahol csak a madár jár? – Végig egyensúlyozott a várta lovag felé eső feléig, majd egy színpadias meghajlással mellette termett.

– Engem bíztak meg, hogy nyomozzak Xenaro herceg halálával kapcsolatban.

Diulio kacagva lapogatta meg a lovag széles vállát.

– Téged? – majd mikor látta társa komoly kifejezését, együttérző arcot vágott. – Bocsánat, azt hittem, tréfálkozol.

– Miért viccelnék ilyen helyzetben? A Herceg, a legjobb barátunk halott! – Diulio nyelt egyet.

– Minden kétséget kizárólag halott. Valóban.

– Miért nem veszel komolyan?

– Ó, én komolyan veszlek! Épp segítelek a nyomozásban: Xenaro valóban halott. És most, hogy ezt kinyomoztad…

– Az a baj, hogy nem téged, bíztak meg a nyomozással? Hisz Xenaro mindig téged bízott meg, hogy járj utána a dolgoknak.  – kérdezte aggódva Hugo. Diulio erősen koncentrált Hugo szavaira – noha külhoniként tökéletesen beszélte az escart, mégis, mintha minden szavára, hangsúlyára különösen figyelt volna, és hasonló precízséggel és lassúsággal válaszolt, mint amikor idegennel beszél az ember.

– Ó, nem, nem zavar! Dehogy zavar. Élvezem a semmit-tevést. Csak úgy… lógatom a lábam – felelte eltúlzott gesztusokkal, kezével ingó mozgást utánozva. – Tervezem a hazautat.

– Hol is van tulajdonképpen az otthonod?

– Nekem? Nekem mindenhol. Mindenhol, csak itt nem. Ideje tovább állni. Meglátogatni a családot. Érted!

– Családot? Azt hittem árva vagy! Mindig néhai őseidre hivatkozol!

– Az-az! Halottak. Mind. Sose keresd őket! Nincs senki. De tudod… voltak asszonyok, talán gyermekek. Sok helyen várnak vissza. Minden kikötőben!

– Kikötőben? A derasiban is?

– Jaj, dehogy! Itt nem… Nem akartam… – mondta Diulio, és közelebb hajolt a lovaghoz. – Tudod, túl közel van a várhoz meg a Herceghez.

– Nem akartad a Herceg rossz hírét kelteni fattyúk nemzésével? – Diulio meglepődött, majd elégedetten csettintett.

– Pontosan így van, Barátom, magam sem fogalmazhattam volna jobban!

Hugo kihúzta magát a dicséretre, és messze bámult, Kelet felé, ahol a dombokon túl a Medinacelli birtokok feküdtek. Diulio várt egy kicsit, majd visszaugrott a mellvédre, és csatlakozott a lovaghoz a keleti távolba nézéshez. Türelmesen kivárt, de egy fertályóra múlva azért felülkerekedett a kíváncsisága.

– Szóval nyomozol…

– Igen – húzta a ki magát a lovag. – Azt mondták, én vagyok a legalkalmasabb. – Diulio felhúzta a szemöldökét. – Mármint, te külhoni vagy…

– Nekem teljesen jó, hogy te nyomozol, Barátom, te teljesen… megbízható vagy! De… mit akarsz tulajdonképpen megtudni?

– Hát… hogy mi történt?

– Hogyhogy mi történt? Nem tudod? De hát végig ott voltál! – A kalandor átölelte a lovag vállát, és a távolba mutogatott egy nemlétező színpadnak. – Az első sorból nézhetted, ahogy Xenarot leteríti a két leghatalmasabb erő a világon…

– Kettő? Én azt hittem egyedül volt a hercegnő – szakította félbe Hugo

– … a bosszú és a szerelem!

– Hogy érted ezt?

Diulio leugrott a lovag mellé. Jó egy fejjel alacsonyabb volt nála, pedig maga sem volt kisnövésű. Gyanakodva méregette, mielőtt megszólalt.

– A nomád, aki megszöktette a hercegnőt. Na, annak viszonya volt vele – mondta bólogatva.

– A nomáddal, aki elrabolta…?

– Bizony…

– No de… Hogyan?

– Tudod… vannak a virágok és a méhecskék… – mondta a kalandor a fejét vakargatva.

– Ne bosszants! – Hugó arcszíne kezdett újra olyan vörössé válni, mint mikor felért a lépcsőkön, úgyhogy Diulio taktikát váltott.

– Szóval, mint minden bizonnyal emlékszel rá, hiszen te részt vettél a Torno Montanas-i esküvőn, a rabassziár hercegnő porig alázta szegény Hercegünket.  – Hugo bólintott. – No de Xenarót nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát! Megbízott engem a nyomozással, mert akkor te még nem foglalkoztál ilyesmivel, különben biztos téged bíz meg. Szóval utánanéztem a hölgyikének. Neki odahaza, a rabassziár fővárosban, volt egy szerelme. Ez a nomád, aki bár pusztai barbár, de nem közönséges sució, hanem egy darga, egy családfő fia. – Diulio Hugora pillantott, aki bár bizonytalanabbul, de még mindig bólogatott. – Na és ez a dargafiú, nevezzük Ghazannak!

– Miért? – gyanakodott Hugo.

– Mert… ez a neve. Szóval Ghazan egy kisebb összecsapás során fogságba kerül, és túszként tartották fogva a fővárosban. Ahol viadalokon vett részt, de úgy különben házi őrizetben volt, a palotában, szóval… elérhető kartávolságban a hercegnőtől. De mivel… khm… a dargafiú nem volt túl partiképes egy ősi nemesi vérből származó fruskának, inkább igyekeztek eltusolnia a dolgot, és – válságdíj híján – mivel addigra a vén darga meghalt – elengedték a nomádot, azzal a feltétellel, hogy megesküszik az ő és az igaz istenekre is, hogy soha többé nem teszi rabassziár földre a lábát. Megtudtam, hogy Khayrattól nem messze táboroztak. Szóval mikor mindezt Xenaro tudtára adtam, megbízott vele, hogy juttassam el a dargafiúnak, aki időközben törzsfő lett, az információt, hogy szépséges szerelme Torno Montanasnál csak reá vár…

– Miért? El akart szökni a hercegnő?

– Hát, eredetileg nem tudta, hogy el akar szökni, de nem idegenkedett az ötlettől…

– De akkor… Mi nem megmentettük a hercegnőt, hanem… De akkor miért akart mégis velünk jönni, miután Xenaro legyőzte a nomád kurafit?

– Mert Xenaro karddal felette állt.

– Aztán kivégezte. Aminek a lány biztos nem örült… De ez…

– Nézd, felfoghatod úgy is, hogy Xenaro a hercegnő jó hírét védte, hiszen még ezek után – hisz nyilván… megbecstelenítette a nomád fickó. Ha korábban nem is, most ott a táborukban. Nem is siettünk, azonnal a nyomukba, hogy legyen idejük… érted?!

– Xenaro csak a jóhírét védte… – Hugo elgondolkodott. – De nem, hiszen, eleve csapda volt, és ő rendezte meg az egészet! És Hector pedig ezért halt meg…

– Tudod én erre nem is gondoltam, mégiscsak remek nyomozó vált belőled, Barátom! – tapsolta meg Hugót Diulio. – És tudod, ezen a meghalás dolgon Hector is eléggé ki volt akadva… Főleg, miután rájöttek, hogy megrendezett volt az egész…

A lovag a fejét vakargatta.

– Ilbuchint pedig újra megérintette az ichor a feltámasztáskor, és ezek után Xenarót már nem is tudta…

– Teljesen érthető, hogy ezek után nem is tudta…  – válaszolta készségesen a kalandor.

Hugo eltökélten nézett maga elé:

– Azt hiszem, beszélnem kell Hector Atenasszal!

Hector, a testőr

Votisz katedrálisának égbe nyúló sötét tornyai komoran meredtek a sötétedő égboltra. Hector Atenas, a néhai Xenaro herceg testőre, a túlvilág istenének oltára előtt térdelt és imádkozott. Így talált rá Hugo. Nehézkes mozgással mellé térdelt.

– Imádkozol Votiszhoz? – kérdezte a lovag, nem törődve szerpapok szúrós pillantásaival, amivel a csendzavarókat szokták illetni

– Igen, Hugo – mondta Hector komolyan. – Kijátszottam a Nagyurat. Elszöktettek a holtak birodalmának kapujából. Remélem megbocsájtja, és ha eljön az időm, akkor nem fog kivetni, hogy testem élőholtént az élők birodalmában bolyongjon örök kárhozatra ítéltetve…

Hugo fejét vakargatta.

– Ebbe még így bele sem gondoltam…

– Ilbuchin mondta, hogy nyomozol. – súgta oda Hector Hugonak, feltápászkodott, majd intett a lovagnak. – Menjünk innen, Hugo, mielőtt még jobban magunkra haragítom Votisz Nagyurat.

Mire kiértek, az ég már sötétségbe borult, a vár is szokatlanul komor volt, csak az ablakok feléből szűrődött ki halvány gyertyafény. Szokatlan, főleg ahhoz képest, hogy két uralkodó is tartózkodott a várban. Az ispotály fűvészkertje felé vették az irányt, ahol a gyógynövények balzsamos illata nyugtatóan körbelengte őket.

– Mit szeretnél tudni, Hugo? – kérdezte Hector, mikor már kellő távolságra értek mindenkitől.

Hugo elgondolkozva nézett maga elé.

– Ostobának tartanak.

– Ez nem igaz, Hugo… Ki merne…?

– Diulio… Talán ostoba is vagyok. Úgy érzem, még a kérdéseket sem tudom. Hogy kapnék választ valamire, ha nem tudom, mit kérdezzek? Olyan, mintha cserben hagynám Xenarót! A legjobb barátomat! Újra!

– Tényleg ostoba vagy, ha ezt gondolod! – Hugo Angel Medinacelli megütközve mérte végig Hector Atenast. Úgy, ahogy a délvidéki országnagy az északi kisnemest. Zacombéra nem hatott ezzel a nézéssel, de Atenas azért megemberelte magát. – Mármint Xenaro halott. Engedd el! Nincs értelme magadat emészteni emiatt. Nem hibáztál.

– Halott, tehát mindannyian hibáztunk… – mondta halkan Hugo.

– Lehet… – mondta Atenas elgondolkodva. – De talán még nagyobb hibát követtünk volna el, ha még élne…

Hátat fordított Hugonak és a szállása felé indult, de a lovag utána ment és visszafordította.

– Hogy mondhatsz ilyet! Xenaro volt az ország reménysége! Ha sikerül elnyerni a Rabassziár Hercegség szövetségét, egyesített seregeink hamvába fojtják a maradék padour eretnekséget! Elfoglalják a fél… vagy az egész kontinens! Az egész világ a lábaink előtt hevert volna…

– Nem kételkedem. De mondd, szerinted az jó lett volna? – kérdezte Hector szomorúan.

Hugo elképedve nézett rá, majd fenyegető hangon megkérdezte.

– Te ölted meg Xenarót? Duriusra esküdj, hogy az igazat mondd!

– Duriusra esküszöm nem öltem meg Xenaro herceget.

– De közöd van a halálához? Mit csináltál, amikor a hercegnő megtámadta őt?

– A tábortűznél feküdtem. Diulio volt megbízva az őrködéssel, mert én még gyenge voltam. Láttam, hogy bemegy a hercegnő. Nem kutattam át, nem állítottam meg. Gyakran járt hozzá asszonynép éjjelente. – vont vállat Hector. –Még hallottam, hogy… khm…  Xenaro élvezi a Hercegnő társaságát…

– Igen? Nem furcsa?

– Nem, gyakran szűrődnek ki ilyesfajta zajok a Herceg sátrából.

– De hát a Hercegnő utálta Xenarót! Nem gondoltad, hogy veszélyt jelenthet rá?

– Egy félmázsás, gyenge némber a világok jövőbeli leigázójára? Nem.

– De hát megölte!

– Igen, nem gondoltam volna, hogy meg merik tenni… – felelte Hector elgondolkodva. – Mármint meri.

– Hogy érted, hogy „merik”?

– Nézd, mindannyian felelősek vagyunk a Herceg haláláért. Te részegen fetrengtél, én nem vettem komolyan annak a némbernek a bosszúvágyát, Ilbuchin megesküdött nekem, hogy nem támaszt fel többé senkit, hogy Diulio merre volt éppen, annak meg talán csak az Istenek a tudói. Mindannyian mulasztottunk. A felelősséget, ha kell…

– És Seren? – vágott közbe Hugo.

– Seren? Mi van vele? – kérdezte Atenas nyugodtságot erőltetve magára. Hugo nem válaszolt, szótlanul fürkészte a testőrt.

– A Herceg gyermekét hordja a szíve alatt.

– Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá… De igen, az egy csúnya vita volt… – vakarta meg a nyakát Hector. Hugo értetlenül meredt rá. –A Herceg nem volt boldog miatta. Arra kényszerítette volna, amint Derasba érünk, hogy igyon magzathajtó főzetet.

– Miért nem akarta a gyermeket?

– Nem akart egy fattyút. Nem akart bonyodalmat. Nem akarta kockáztatni a rabassziár szövetséget.

– És Seren ebbe belement?

– Nem volt választása…

– Valóban? Azt hiszem, beszélnem kell Serennel…

Hector bátorítóan meglapogatta a vállát, és otthagyta társát. Hugo ijedten meredt a csonka torony irányába…