A hírlevelek írása generációk óta a fariai diplomácia fontos eszköze és nincs még egy város, amelynek mindennapjait annyi hírlevél örökítené meg, mint Roccamaréét. Cecco Ergesh is egyike a számos kereskedőnek, diplomatának, utazónak és tudósnak, akik rendszeres beszámolókat írnak Roccamaréről földijeiknek. Csakhogy ő a leveleit a salmer despotának címzi, a Dal Marina Kereskedőszövetség városaira és gazdagságára kapzsi szemeket vető uralkodónak. A salmer despota pedig mindent tudni akar, nem csupán a helyi selyem árfolyama, vagy a Mocenigó Bankház váltóinak árfolyama érdekli. Mégpedig azért, mert nem pusztán az anyagi haszon szerzése a célja, és ki tudja melyik pletykából, kisstílű családi viszályból lehet idővel stratégiai előnyt kovácsolni…

Az itt következő sorokban, Cecco Ergesh levelein keresztül egy 2023 augusztusának végén indult kampány jegyzeteiből válogatok és – felületesen ugyan – de a játékalkalmak eseményeiről is beszámolok.

Részlet Cecco Ergesh leveleiből a salmer despotának, amelyben beszámol a Gonfalonier választásokról és az Áldás napjának eseményeiről

Jóuram, legutóbbi levelem óta meglepő változások álltak be Roccamaréban; a város élére minden jel szerint új Zászlósúr, vagy ahogy a helyiek nevezik Gonfalonier kerül.

Mint arra jóuram is bizonyára emlékezik, Roccamare politikája igen szerteágazó, és – tapasztalatból mondhatom – kívülálló számára már-már átláthatatlan. Míg bölcsebb népek réges-rég belátták annak szükségét, hogy boldogulásuk érdekében a hatalom egyetlen kézben összpontosuljon, a tenger népe másik útvonalat választott.

A Gonfaloniert ugyan a város vezetőjeként tartják számon, de hatalmát meg kell ossza a Bölcsek Tanácsával. Bírói hatalmát pusztán a Tanács által hozott törvények betartatására használhatja, és bár háborúban ő vezeti a város seregeit, de háborút hirdetni a Tanács joga és a városi kincstár kulcsait is a Tanács által választott tisztségviselők őrzik. És ha ez nem lenne elég, a szokásjog szerint a Gonfalonier távol tartja magát a Dinasztiák viszályaitól, de még a kereskedők üzleteitől is. Akkor hát miért akarna bárki Gonfalonier lenni, hallom bölcs szavaid a fülembe csengeni.

Nos, Durius igazsága az, hogy a tisztség elsősorban a söpredék tagjait vonzza, igaz nemesember, a Dinasztiák tagjai valóban a méltóságukon alulinak tartják zászlóikat a Polgárok terén felállítani. Mások, a köznép tagjai számára azonban ez a legmagasabb megtiszteltetés, amire feledésre ítélt életük során reményt támaszthatnak. Ráadásul, olyanok számára, akik nem rendelkeznek a kereskedőcsaládok mérhetetlen vagyonával, anyagi biztonságot is jelent. A Zászlósúr ugyanis többszáz tisztes fizetséget jelentő tisztséget oszthat ki családtagjai és támogatói között, és gondoskodhat róla, hogy hivatali ideje alatt a városi munkák elvégzésére kiválasztott mesterek is közülük kerüljenek ki.

Így aztán nem meglepő, hogy a város zászlóját őrző Gonfaloniert évente választják a város polgárai, de viszonylag ritkán kerül sor rá, hogy új Zászlósúr kerüljön a város élére. Roccamare népe ugyan elégedetlen és szeszélyes népség, akinek soha egyetlen jó szava sincs választott vezetőikről, de a Zászlósúrnak – ha érti a dolgát – nem nehéz elérnie az újraválasztást. Így volt ez az elmúlt hat esztendőben is, amikor Bartola Calocci töltötte be a Zászlósúrnő tisztségét jól beágyazott klientúrájának és a Dinasztiák támogatásának köszönhetően. Ha nem érte volna szerencsétlen baleset ifjú férfibarátai társaságában a tengeren, aligha került volna sor az új Gonfalonier megválasztására.

Az elmúlt hónap során, hosszú idő óta első alkalommal valós tétje akadt a városi választásoknak. A polgárok névjegyzékében szereplők közül mindenki jogosult ugyan a választáson való indulásra, de szerencsére a város egykori vezetőiben volt annyi előrelátás, hogy kikössék, legalább három Dinasztia támogatására van szükség ahhoz, hogy a jelöltek zászlót bonthassanak a Polgárok Terén. A Roccamare címerét és a jelölt családi jelvényét egyaránt megjelenítő zászlók pontosan egy hónapig lobogtak a téren, mígnem a város polgárai elhelyezhették a városi pénzverdében készült bilétáikat a tér négy sarkán kihelyezett méretes urnákban.

A választás hónapja botránnyal kezdődött és meglepetéssel ért véget. A három jelölt közül kettő személyét előre látni lehetett. Mindenki tisztában volt vele, hogy Prospero Foscari ismét zászlót fog bontani. Bizonyára emlékszik jóuram Prosperóra, a város legforgalmasabb szórakozóhelyeit üzemeltető tekintélyes térfogatú úriemberre, akinek vállalkozásaiban jóuram tanácsait követve magam is részesedést vásároltam. Barátunk, Prospero már két korábbi alkalommal is zászlót bontott a Polgárok Terén, és úton útfélen hangoztatta, hogy harmadszor is szerencsét fog próbálni, még az én bíztatásomra sem volt nagy szükség.

Niccolo da Albiso zászlójának a felállítása sem volt meglepő. Őt nem saját érdemei tették természetes jelöltté, hanem támogatói: Niccolo a Dinasztiák leghatalmasabbikának, a Mocenigóknak az embere volt. A tizennégy roccamorei Dinasztia közül kilenc biztosította Niccolót a támogatásáról, míg Prosperonak, alighanem jóuram közbenjárásával, ismét sikerült összekaparni három kereskedőcsalád írásos támogatását. Mivel így már csak két roccamarei Dinasztia maradt elkötelezetlen, senki nem számolt harmadik induló lehetőségével.

Volt szerencsém személyesen jelen lenni a zászlóbontás napján, amikor Benino Priuli is megjelent a téren saját lobogójával és általános megdöbbenés és felháborodás közepette bemutatta papírjait: a két megmaradt roccamarei Dinasztia mellett, a hagyományok sárba tiprásával, egy colellai család, a Fiolariók levelét.

Korábban nem volt alkalmam bemutatni Beninót, amely hibáért alázatosan hamut szórok a fejemre és bocsánatodért esedezem, jóuram. Benino Priuli egy lovag harmadik fiaként látta meg a napvilágot, ám mivel apjától földbirtokot nem remélhetett fiatalon egy selyemkereskedő mellé került inasnak, majd maga is erre a szakmára adta a fejét. Férfikorának elején már jómódú és köztiszteletnek örvendő kereskedő volt, de tevékenységi körének igazi kiszélesedését csak az hozta el, amikor összeismerkedett Abramo Falchierrel. Ahogy azt jóuram is tudja, a Falchierek korábban igen gyalázatos módon töröltettek a Dinasztiák sorából, vállalkozásaik csődbe jutottak, bankházuk bezárta kapuit, letétesek százainak haragjától kísérve.

Pár évnyi távollét után, és új családfő vezetésével a Falchierek visszatértek Roccamaréba, hogy ismét megkapaszkodjanak a tengerbe nyúló sziklán. Benino is egyike volt számos hitelezőjüknek, de a Dinasztiák sorából kitett család patriarchája Beninóban megbízható üzlettársra talált és a következő évtized során a Falchierek minden vállalkozásában részt vett Benino is. Párját ritkítóan sikeres üzleti kapcsolat volt ez: Benino és a Falchierek szerteágazó tevékenységük közben alig-alig nyúltak mellé, és Benino a város egyik legvagyonosabb polgára lett, természetesen a Dinasztiák tagjait leszámítva.

Jelentős vagyonából Benino számos, a város lakosainak életét jobbító felajánlást tett. Megjavíttatta a hónapok óta használaton kívüli csatornahidat, hogy a Martellimo-hegység forrásainak vize ismét eljusson a városba. Új, tágasabb ispotályt épített a szegényeket istápoló Tengernővérek rendjének. Nyilvános illemhelyek, menedékhely otthontalan anyáknak, étel és tűzifa osztás; Benino egyikre sem sajnálta vagyonát.

Roccamare népének hálája nem maradt el. A Dinasztiák rosszallása ide, a hagyományok sárba tiprása oda, Benino valós eséllyel szállt versenybe a Zászlósúr címéért. A város háromfelé szakadt. Prospero, Niccolo és Benino hívei szavakkal és ököllel estek egymásnak, barátságok szakadtak meg, üzleti kapcsolatok mentek tönkre. Benino minden igyekezete hiábavaló lett volna azonban, ha egy héttel a választás napja előtt a Mocenígók fel nem szólítják Niccolót – aki addigra jócskán lemaradt riválisai mögött a polgárok kegyeiért folytatott versenyben – hogy vonja be lobogóját és kötelezze el magát Benino ügye mellett. Ezután már borítékolható volt Benino Priuli megválasztása Gonfalonierré, és Prospero harmadszor is kénytelen volt vert emberként zászlót vonni.

A választások óta eltelt három napban a győztes Benino Priuli és támogatói kiszórakozták magukat. Abramo Falchier nagy lakomával ünnepelte meg barátja és üzlettársa sikerét, amelyen – a Falchier család kegyvesztése óta első alkalommal – mind a tizennégy Dinasztia képviselője megjelent. Benino sem hazudtolta meg magát: a város tizenkét utcája mentén állíttatta fel győzelmi ünnepsége asztalait, három nap és három éjjel etette és itatta a város mámoros lakosait. Nekem is volt szerencsém részt venni a lakomán, így magabiztosan kijelenthetem, hogy a Martellimo északi lankáin tavaly is kitűnő folyóbor termett, bár én továbbra is jobban kedvelem a colellai fehérborokat a helyi vörösnél. Étek gyanánt a tenger gyümölcseit, illatos halászlevet, helyi lapos kenyereket és temérdek krumplit és kukoricakását szolgáltak fel, mézzel és szirupokkal. Jó ízzel ettem, mint olyan sokan mások is, bár időről időre azért egy sóhaj kíséretében gondoltam vissza a háború előtti időkre, amikor bizonyosan gazdagabb fűszerezést kaptak volna a vacsorára felszolgált fogások. És hát, amellett sem tudok szó nélkül elmenni, hogy akadtak az asztalok mentén szép számmal olyanok, akik szemlátomást nem a fűszerek hiányával voltak elfoglalva, csak örültek, hogy egyszer végre degeszre zabálhatják magukat.

A mulatozás után azonban végre elkövetkezett az Áldás Napja, amikor Beninóból valóban Zászlósúr lehet. A hagyományoknak megfelelően Benino hajnalban szállt hajóra, hogy a kikötővel szemközt, a tenger vizéből épp, hogy csak kiemelkedő Madreperla szentélyben imádságba merülve töltse délelőttjét. A szentély egyetlen aprócska fehér sziklából áll, amelynek felszínét gondos kezek aprólékos munkával kagyló alakra csiszoltak. Árnyék vagy épület nincs rajta, és a legfontosabb vallási szertartásokat leszámítva elhagyatottan állja Marina szeszélyes természetét. A szertartásra délben került sor, amikor is Lucrezia anya, Marina főpapnője istentiszteletet celebrált Roccamare népének, majd kikérte Marina ítéletét vagy áldását az új Zászlósúr számára.

Az istennő a Madreperla sziklájába vájt elmés szerkezeten keresztül nyilvánított véleményt. A szertartartás végeztével a főpapnő segédei három fedő elmozdításával utat nyitottak a hullámok számára a sziklában futó csöveken keresztül. A hagyományok értelmében, ha a fedők eltávolítása után semmi látványos nem történik, úgy a közhiedelem szerint Marina meglehetősen érdektelen az új Zászlósúrral kapcsolatban, aki ugyan nem számíthat túl sok gondviselésre a tevékenysége során, de a városnak a tenger haragjától sem kell tartania. Nem jó, de nem is szörnyűséges, tartja a városi bölcsesség. Ha azonban a fedők eltávolítását követően tengervíz-permet teríti be a Madreperla közepén térdeplő új Gonfaloniert az a Tenger Úrnője áldásának egyértelmű jele. Ezen a napon azonban kis híján a harmadik lehetőség vált valóra. A helyiek Marina egyértelmű rosszallásának jelét látják abban, ha a tenger hullámai átcsapnak a Madreperlán, amely esetben a szertartás azonnal félbe szakad.

Nos, volt szerencsém a kényelmesnél közelebbről szemlélni, ahogy a tenger hullámai a szertartás sarkallatos pontján hirtelen magasra csapnak, és elkezdik a Madreperla oldalát nyaldosni. Csakhogy ezúttal ez nem Marina rosszallásának okán következett be, hanem a Falchierek elleni merénylet okán.

Hogy az eseményeket jobban megértsd, először egy helyi hagyományba kell beavassalak, jóuram. A délelőtt során Roccamare népe tömött sorokban indult meg a kikötő felé. Vált vállnak vetve, tülekedve és veszekedve törtek utat maguknak a hajók felé. Az új Zászlósurak felavatásának napján ugyanis szokás, hogy a hajótulajdonosok mindenki előtt megnyitják vízi járműveiket. Elsőnek természetesen a Dinasztiák jachtjai teltek meg szájtátikkal, de ahogy a kecses hajók elhagyták a kikötőt a többi bárka, gálya, ladik, csónak és lélekvesztő is mind-mind megtelt, majd egymással versengve megindult a Madreperla felé. Én a szerencsések közé tartozom, felséged hű barátai a de Abbrixiók helyet biztosítottak számomra hajójukon. Sajnos kapitányuk tunyasága okán a Dinasztiák közül utolsóként futottunk ki a kikötőből, ám így legalább közelről figyelhettem a nyomunkban haladó Falchier hajón történteket.

A Falchier család hajóján, a családtagoknak elkerített hajóorrt leszámítva egy gombostűt sem lehetne leejteni, a fedélzet többi részén csak egymásba kapaszkodó polgárokat lehetett látni. A merénylők a tülekedő tömeg soraiban jutottak a hajóra, és akkor csaptak le, mikor mindenki lélegzet visszafojtva Marina üzenetét leste. Hogy a Falchier hajón mi történik, először én sem láttam, mindenki máshoz hasonlóan csak a hirtelen támadt széllökésre és felkorbácsolódó hullámokra lettem figyelmes. Mondani sem kell, másokhoz hasonlóan én is a legrosszabbra gondoltam akkor.

Csakhogy, ahogy a vihar támadt, abba is maradt kisvártatva. Ekkor hallottam az első kiáltásokat: valaki megtámadta a Falchiereket! Félszáz méter távolából figyeltük, a Falchier hajón eddigre már régóta tomboló élet-halál harcot. A Falchierek nagy szerencséjére a hajójuk utasai között nem csak életükre törő álruhás gyilkosok voltak, de segítségükre siető idegenek is – bár vannak, akik szerint a Falchierek előrelátóan szintén álruhás őröket rejtettek az utasok közé. Bármi legyen is Durius igazsága, az ő gyors reagálásuknak volt köszönhető, hogy nem hiúsult meg az új Gonfalonier felavatása. A támadók sorában volt ugyanis egy ichorvérű varázsló, ő támasztotta a szelet, ami a hullámokat korbácsolta. Hogy mi célból, arra bizonyosat csak nálam bölcsebb tudorok tudnának mondani. Találgatásokból persze nincs hiány, egyesek szerint a Falchierek elleni támadás figyelemelterelés csupán, és az igazi cél a felavatás megakadályozása volt, de én inkább amondó vagyok, hogy a vihar célja az lett volna, hogy a környező hajókból ne érkezhessen segítség.

Mielőtt azonban a varázsló igazán nagy bajt okozhatott volna a Falchierek védelmére kelt idegenek – akik személyéről igyekszem többet kideríteni – végeztek vele és a felkorbácsolt hullámok rövid időn belül le is csillapodtak. Ezt követően, igaz áldozatok árán, de a Falchiereknek sikerült úrrá lenni a helyzeten, és levágni vagy megfutamítani a támadókat. Ezzel az üggyel kapcsolatban többel egyelőre nem szolgálhatok jóuramnak, hisz az élmények még nagyon frissen élnek elmémben, épp, hogy csak visszatértem szállásomra, és máris körmölni kezdtem.

Hazafelé tartva volt szerencsém összefutni Uberto Lignagóval, aki nemrég tért vissza Voux grófságából. Tőle tudom, hogy az új grófnő nagy vendégeskedésre készül, és salmer faliszőttesek iránt érdeklődött…