Arnau
A derasi utcaköveken émelyítően imbolygott a holdfény. A fiúkkal a Hattyú és Kakas előtt álltunk, kupákat markolászva, lassan kortyolva a sört. Kiküldtek minket, mikor Cesar harapófogóba kapta a nagyszájú inas fejét és tépni kezdte a haját. A többiek hahotáztak, de én persze nem tudtam jól érezni magam, már előre kínlódtam a fogadós eljövendő megrovása miatt. Mikor vöröslő képpel előrontott a kamrából alig győztem bocsánatért esdekelni, míg a többiek otromba tréfákat ordibáltak. Nekem köszönhetik, hogy legalább a fogadó előtt állva megihatjuk a söreinket, de őket persze ez cseppet sem érdekli.
Semmi sem érdekli őket, csak boldogok, hogy túlélték a sivatagot. Felszemű Yaven most is henceg, kitalált hőstetteivel traktál minket, pedig tudjuk jól, hogy távolról sem látott soha öregsámánt.
– … és akkor a számmal kaptam el a sámán ostorát. Mert, hát a karddal egy nyargalót nyakaztam éppen, ballal meg a pajzsot tartottam a nyilak ellen. De a szám szabad volt! Hát ezért azt használtam. – Fejével vad mozdulatot tett. – És az ostoránál fogva kirántottam a nyeregből a szarházit!
Már éppen valami elméset akartam közbe szúrni („bárcsak most is kéznél lenne egy ostor, hogy betömjem a század”, vagy valami frappánsabbat), de Tarcal, a világlátott quni kiolvasta szándékomat, és a vállamra tette a kezét.
– Hagyd, hadd szórakozzon!
Igaza volt. Mindenki tudta, hogy Yaven hülyeségeket beszél, de csak engem zavart. Az a helyzet, hogy irigylem őket. Irigylem a boldogságukat, a céltalanságukat, azt, hogy képesek semmivel sem gondolva élvezni az életet.
Nekem ez nem megy, Rafel halála óta nem. Vagy talán soha nem is ment. Ráadásul nekem célom van, emlékeztetem magam miközben felhajtom söröm maradékát. A savas eltökéltség a fűszeres-keserű sörrel keveredik a gyomromban, de csakhamar megérzem a csalódás epés ízét is.
Én meg a hülye céljaim. Kell még sör. Talán, ha felbújtom a fiúkat, hogy menjünk vissza az ivóba kiszolgálhatom magam a csapnál, amíg ők magukra vonják a fogadós figyelmét. Akkor talán be tudok eléggé rúgni, hogy kiverjem a fejemből a kancellárt.
Rohadt, jöttment senkiházi! Mit képzel ez magáról! Még, hogy kétségbe vonja a származásom! Mikor apám és anyám is Xenaro herceg bajtársai voltak! Az Atenasok gyökerei mérföldmélyre beették magukat Escar földjébe, de Osmák, Valdespirók és Gabaldonok a rokonaim.
A dühöm szokás szerint nem tart soká, és átadja a helyét az önsajnálatnak.
Mert hiába ismeri mindenki Hector Atenas és asszonya, Ilbuchin hőstetteit, ha Arnau Atenas csak egy senki.
Már az is két hétbe telt, mire a kancellár színe elé járulhattam, meg persze pénzbe. Pénzbe, aminek bizony híját látom. Erre a mélyen tisztelt kancellár úrnak még volt képe magára erőltetni a szánakozás álarcát, mintha nem egy kárörvendő mosoly csillogott volna a szemei mélyén. „Értse meg… Uram, ha nem tudja bizonyítani személyazonosságát, nem adhatom meg, amit kér. Bizonyára nem gondolja, hogy Ön az első escari módra öltözött sució, aki esküszik, hogy valamely háború során magját vesztett nemesi család csodás módon megkerült sarja. Sajnálom, igazán. Jöjjön vissza, ha tud bizonyítékkal szolgálni!”
Sució. Rohadék. A sírás kerülget.
Ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy a többiek elhallgattak. Elsőre aggasztónak találtam a változást, de hamar megértettem az okát. Tőlünk nem messze, egy kihaltnak tűnő sötét sikátorból egy sötét köpönyegbe burkolózott karcsú nőalak bontakozott ki. Egyenesen felénk tartott. Tarcal magát igazgatta, Cesar még lélegezni is elfelejtett egy pillanatra. Én rosszat sejtettem.
– Hozzám tart a szép hölgy! Odahaza nem kapta meg, amire vágyik, és megérezte a szagom! – törte meg a varázst Oren, a tagbaszakadt parasztfiú Almergos mellől. Röhögve és széles gesztusokkal már bele is kezdett a pantomim-előadásba, büszkén szemléltetve terveit.
– Van egy mondás, amit még Mrekniában hallottam. – suttogta felém Tarcal. – Ha egy úrinő egyedül, éjszaka, kíséret nélkül jár – jobb, ha kitérsz az útjából.
A nő egy pillanatra sem zavartatta magát. Fejét lehajtva magabiztosan lépett el közöttünk, mint aki saját birtokán sétálgat. Tarcal, de még Cesar is utat engedett neki, de Oren nyelvet öltve, csókot dobva elé állt, így kénytelen volt felém fordulni. És akkor megláttam az arcot. Egy pillanat műve volt, és kontroll nélkül zuhantam alá az emlékek és álmok tengerébe. Íves szénfekete szemöldök, dióbarna, álmodozó szemek, finoman metszett orr és telt, érzéki ajkak.
Mira!
Ledermedtem, homlokomra kiült a verejték, a szívem ki akart ugrani a mellkasomból. Eltartott egy pillanatig, míg a gerincemen végigkúszott a jeges felismerés: nem tudja ki vagyok. Csak egy szakadt, büdös, részeg katonát lát maga előtt. Arcán kiütközött a sértett megbotránkozás, amit oly sokszor láttam, mikor gyermeteg tréfáink célpontja volt.
Gyors lépéssel kikerült, és már folytatta is útját tovább.
– Fogd a söröm, utána megyek. – fordult hozzám Oren kaján vigyorral. Elfogadtam a felém nyújtott jobbot, rámarkoltam, magam felé rántottam, aztán ökölbe szorított balommal letöröltem a vigyort Oren ostoba képéről. Hangosan reccsent az állkapcsa. Gyorsan elengedtem a kezét, hogy szabadon elterülhessen. Becsületére legyen mondva, nem kiáltott fel, igaz emberként fogadta a verést.
Miközben felharsant a többiek gúnyolódó nevetése, én átléptem Oren felett és Mira után lendültem.
– Megvesztél, Tesze? – hallottam Tarcal megdöbbent hangját.
– Én… azt hiszem, ismerem. – torpantam meg gúnynevem hallatán. Gonosz röhögés volt a válasz. Tudták, mi lett a nemességemből, hogy már közéjük való voltam.
– Lefogadom, hogy táncba vitted az első bálján – röhögött a képembe Yaven.
– Ami azt illeti, igen. Xenaro hercegé mellett állt a nevem a tánclistáján. – kihúztam magam, és többé vissza sem nézve Mira után lendültem.
Mireia gyors, biztos léptekkel haladt előre a sötétségben is. Nem éreztem helyénvalónak, hogy kiáltással zavarjam meg, így inkább én is csak szaporáztam a csörgő lépteimet. Alighanem meghallott: lassított, még hátra is sandított. Felé nyújtottam kezemet, a megfelelő megszólításon gondolkodtam, de ő hirtelen irányt váltva bevetette magát egy másik, még szűkebb kis utcába. Sietve léptem utána, de az utcácska üres volt. Megfordult a fejemben, hogy egy álomképet, részeg látomást követtem az éjszakába, mikor ismerős parfümillat csapta meg az orromat.
– Mira? Mireia? – szólongattam a sötétet. A válasz a hátam mögött csendült fel.
– Arnau! – borult rám önfeledten.
A kétségeim elszálltak. Mira volt az. Lánynak szép volt, de nőnek gyönyörű lett. Fekete köpönyege alatt az elegáns ruha kihívón követte feszes, karcsú alkatát. Pásztázó tekintetem megkönnyebbülten siklott át a jegykendő vagy gyűrű hiánya felett. A szemeiben valaki mást láttam tükröződni. Nem egy bukott katonát, nem a nemességét vesztett Teszét, a sehova sem tartozó félvért. Arnau Atenast, Casa de Romble eljövendő urát, a jövendőbelijét.
Csodálkozva döbbentem rá, hogy mosolya rám is átragadt. Kézt karba öltve örültünk egymásnak.
– Azt hittem meghaltál. Azt mondták… Rafel?
Kérdése éles késként hasított a lelkembe.
– A bátyád tényleg halott. A sivatagban… Csúnya vágást kapott és elfertőződött a sebe. Ha az Édesanyátok ott van, biztos meg tudta volna menteni. De én… nem tudtam, sem a gyógyító… Bocsáss meg kérlek! – a lábaim kifordultak alólam és önkéntelenül Mireia elé térdeltem, lehorgasztott fejjel. Puha tenyere gyengéd határozottsággal maga felé fordította arcomat. Szemrehányást vártam, ehelyett…
– Tudom, hogy minden tőled telhetőt megtettél.
Felsegített, de nem sokáig bírt rám nézni. Csukott szemmel elmerült a gondolataiban, még csókolni való ajkát is nyitva felejtette. Bizonyára Rafelen járt az esze. Nekem is. „Ha egy ujjal is a húgomhoz nyúlsz az esküvőtök előtt…” Hát, Rafelnek többé nem kellett aggódnia miattunk.
– Mira, én… mindent elvesztettem. A nevem, a családi birtokokat. Hetek után ma végre sikerült audienciát kapnom a kancellártól. De nem ismeri el a jogaimat, mert nem tudom igazolni a személyazonosságom okmányok híján – minden bátorságomra szükségem volt, hogy felfedjem szégyenem, de ezután már nem volt visszaút.
– Majd én elmondom neki, ki vagy. A kancellárral… barátok nem vagyunk, de igen, hinni fog nekem. De nem ilyen… öltözékben … El kell intéznem valamit, várj meg itt…
Le akart rázni és én nem hibáztattam érte. De ekkor ismét meglepett.
– Vagy inkább gyere velem!
Karon ragadott és vezetni kezdett. Már megint az a bosszantó magabiztosság, úgy járta a főváros veszélyes éjszakai utcáit, mintha semmi félnivalója nem lett volna. Mintha még mindig odahaza jártunk volna. Mireia, Rafel és én együtt nőttünk fel. Birtokaink pedig szomszédosak voltak, anyáink pedig jó barátnők. Mireia királyi vérből származott: apja Bölcs Xosé királyt bácsinak szólította, míg anyám egy sátor árnyékában jött világra a Fűtenger mélyén, mégis összekötötte őket valamiféle megmagyarázhatatlan kötelék. Mireiát a születésétől fogva nekem szánták, én pedig akkoriban még fel sem fogtam ésszel ez mit jelent. Egyszerűen csak Mira volt, a legjobb barátom levakarhatatlan kishúga. Én nemigen bántam, de Rafelt zavarta a dolog. Ő akart a középpontban lenni, Mira és az én csodálatomat egyként vágyta.
Ahogy a lány cseperedett Rafel egyre féltékenyebb lett. Mireia kárára tréfálkozott, és elvárta tőlem, hogy helyeseljek. Mit tehettem volna, tettetem és ráhagytam Rafelre mindent. A mi barátságunk már csak ilyen volt. Rafel, a gondolataim minduntalan visszataláltak hozzá.
Merengésemből Mireia szavai zökkentettek ki.
– Nem kellett volna elhinnem, hogy meghaltál. Kereshettelek volna. Tudod, nekem a háború csak híradásokban él. Még idejekorán Nagyanyámhoz küldtek, délre.
– Rafel említette. Miasol asszony biztos örült, hogy távol tudhat tőlem – nem volt túlzás azt állítani, hogy a fenséges Miasol Gironda hercegnő méltatlannak tartott engem a lányunokája kezére.
– Dehogy, hiszen alig ismert – mosolygott rám Mira. Elértve a tréfát keserűen felnevettem.
– Épp eleget tudott rólam. Az anyámról, a származásomról. Nem ő az egyetlen, akinek már a látványom is ellenszenves.
– Csak mert arra emlékezteti őket, amit a suciók művelnek.
Sució. Olyan könnyelműen, meggondolatlanul hagyta el a száját a szó. Rólam volt szó, de egykettőre a suciókra terelődött a gondolata. Éreztem, hogy elönt az indulat.
– A suciók menedéket kértek Escarban, és rablánc lett a jussuk. Megbocsáss, hogy nem repesnek az örömtől…
– Mi tárt karokkal fogadtuk őket, megkapták a menedéket. Aztán ellenünk fordultak, elárulták a vendégszeretetünket. Megbocsáss, hogy nem bízunk bennük! – mérgesen nézett rám, hangja élesen csattant. Azon gondolkodtam, hogy ki ez a nő itt előttem, mit lett az én Mirámból Miasol keze alatt. Alighanem ő is észrevette megdöbbenésem, mert hangja békülékenyebbre váltott. – Nyilván tudod, hogy nem rád értem. Anyád ezerszer is bizonyította bátorságát és hűségét az Ifjú Oroszlán oldalán. Büszke lehetsz a származásodra.
Igaza volt persze, és tudtam, hogy szívből szól. Anyám mindig is elkényeztette Mireiát, és ő szinte istenítette apámat és anyámat, mint oly sokan mások. Hector és Ilbuchin, Büszke Oroszlánok, Xenaro herceg hős bajtársai. A herceg oldalán találkoztak egymással, és hűségesen követték őt minden veszedelembe éveken át. Kalandjaik arany betűkkel csillognak a királyság legendáriumában. Hősként éltek, és hősként haltak meg, az országot védelmezve, egyenes derékkal farkasszemet nézve a Sámánhordával a Csontmezőn. Nem maradt belőlük más, csak én.
Mireia vigasztalón megölelt, és haragom felolvadt az illatában. Egy örökkévaló pillanatig álltunk ott, szótlanul ölelkezve.
– Mennünk kell, az üzlettársam vár rám. – szólt Mira lágy hangon.
– Üzlettárs? Miféle üzlet?
– Egy… szórakozóhely csendestársa vagyok. Most menjünk, a többi legyen meglepetés!
Újra kézen fogott és vezetni kezdett. Az utunk a csendes utcák labirintusán át a folyópartra vezetett. Bal kéz felé a Zenélő móló sípolt a hullámverésben, jobb kéz felől a Gomiel híd fényei festették meg a méltósággal hömpölygő Bonatarát. A túlpartról tutajvontató barmok bűzét sodorta felénk a víz. A távolból az ifjúságot búcsúztató férfiak részeg éneklése szállt felénk egy sétahajóról. A partoldal takarásából egy láthatatlan hang szólított meg minket.
– Maga az?
Én összerezzentem, de Mireia habozás nélkül válaszolt.
– Ki lennék?
– Egy nőt várok – akadékoskodott a sötétség, megnyomva a mondat eleji számnevet.
– Vendéget hoztam. A többi nem magára tartozik. Kedvesem, segíts be a csónakba!
És valóban, feketére festett apró csónak várta Mireiát a folyóparton. Révészünk, görnyedt tartású, dohányszagú derasi ellökött minket a parttól, és lassú, nesztelen mozdulatokkal a kikötő felé fordította a csónakot.
– Tudod, – törte meg a csendet Mira, – édesanyád nélkül nem tudtam volna belevágni ebbe az üzletbe.
– Mire gondolsz?
– Ha odaérünk megtudod, de annyit azért elmondok, hogy a nálatok tanultakat kamatoztatom. Szerintem ennek ő is örülne. – figyelembe véve éjszakai osonásunk és ismerve a kikötői szórakozóhelyek hírét erős kétségeim voltak, de inkább megtartottam őket magamnak.
Deras folyami kikötője rosszhírű hely volt, a tisztes polgárok, ha csak tehették még napszállta előtt távoztak onnan. Utcáin aranyszín vértbe bújtatott katonák őrjáratoztak ugyan, de mindenki tudta, hogy őket csak az érdekli, hogy a raktárak drága kincseiben ne essen kár. Szórakozni a városban is lehetett, a kikötőbe csak azok mentek kiengedni a gőzt, akik a városőrségtől távol akarta tenni ezt. Széles ívben megkerültük a Megrekedt Lélekvesztőt, távolságot tartva a kivilágított hajó-kocsma fényeitől. A hangokból ítélve Somonte, a Lélekvesztő örökös bajnoka, ma sem talált legyőzőre.
Ladikosunk egyszer csak a nyitott csatorna-alagutak egyike felé fordította csónakunk orrát, és mi szép csendesen besiklottunk az utcák alá. Járművünk hangos koppanással csapódott a keskeny járda oldalának, és megálltunk. Mireia habozás nélkül kipattant a csónakból.
– Nem leszek soká, ne menj sehová!
– Ahogy parancsolja.
Mireia kaparászását hallottam, kezei alighanem a falat tapogatták. Léptei hangját egyre magasabbról hallottam a sötétből.
– Van itt egy lépcső, gyere utánam!
Úgy tettem, és felfelé botorkálva hamarosan megpillantottuk a holdfényt a csatorna lejáratát elzáró rácsos ajtón keresztül. Mireia hangja bosszúsnak tűnt.
– Megmondtam annak a könyvmoly tuloknak, hogy nyissa ki nekem! Mindig ezt csinálja. Szórakoztatja, ha összekoszolom a ruhám, amikor nekifeszülök. Megtennéd?
Mindketten tudtuk, hogy nem kérdés volt, gondolkodás nélkül tártam szélesre a nehéz vasajtót. Odafenn végre frissebb levegő és némi fény fogadott bennünket. Kérődző vontatóökrök lestek ránk egy közeli béristállóból. A szomszéd utcából vasalt lábbelik csattogása és beszélgetés hallatszott, alighanem őrjáraton járó oroszlánok hangja. Velünk szemben szögletes raktárépület takarta ki az éjszakai eget. A gerendaépület falát egyetlen apró ajtó sziluettje törte meg. Odabentről halk zene dallamai és fűszeres illatok csorogtak felénk. Nem jártam még itt, de hallottam a helyről.
– Ez nem…? – akartam Mirának szegezni a rosszalló kérdést, de ő ügyet sem vetve rám már az ajtón dörömbölt.
– Micael, te mocsok! Már megint nem nyitottál kaput nekem!
Embertelenül nagy, busa homlok nézett ki ránk a félrecsúszó ajtónyíláson keresztül. Barna szeme jókedvűen csillogott.
– Már megint megfeledkeztem volna róla? – dörmögte a feltáruló ajtó. Cesar említette, hogy az ajtónálló egy kétlábon járó hegyomlás, Micael mégis meglepett. Testközelből látni kétembernyi termetét, széles vállait és derékvastag karjait lélegzetelállító volt. A szobát megülő vastag parfümillat sem segített persze.
– Dehogy feledkeztél meg róla! Élvezed, ha bosszanthatsz. Ha így folytatod rád küldöm a könyvtárosokat! – lépett be Mireia, köpenye rejtekéből apró, bársonykötésű könyvet varázsolva elő. – Leticia Melero eretnek tézisei. Ne mutogasd senkinek!
– „Ismét el kell köteleznünk magunk a Panteonnak. Lelkünkbe nézve elő kell idéznünk az egyházatyák szellemiségét. Hasonlatosakká kell válnunk azokhoz a szerény pásztorokhoz, akik kiérdemelték az Örökkévalók figyelmét.”
– Olvastad? – Mireia csalódottnak tűnt.
– Régen, és nem ilyen puha tapintású kötetből. Köszönöm!
Azzal megfordult és máglyahalálra ítélt kötetet óvatosan az ágya mellett egyensúlyozó könyvhalom tetejére tette. Aprócska szobában álltunk, amelynek falai régi ládákból álltak, leszámítva egy elfüggönyözött átjárót. Jobb kéz felől a sarokban vetetetlen ágy, amelynek panaszos tartásán tisztán látszott, hogy Micaelé. És könyvek, könyvek mindenfelé: szétterítve a földön, feltornyozva az ágy mellett, elrendezgetve egy apró szekrényen az ágy lábánál. Sőt, az ágy is könyvekkel volt kitámasztva, és a ládákba is jutott belőlük bőven. Tekintetemet követve Micael hurkaméretű mutatóujja az egyik üres, nyitott ládára bökött.
– Itt őrizem a vendégeink fegyvereit, amíg ők megfeledkeznek a világ gondjairól.
– Ez nagyon érdekes Micael, de tudod, a nemesúr nem a ti vendégetek, hanem az enyém. – szúrta oda Mireia mosolyogva és lehetőséget sem hagyva az ellentmondásra kézen fogott és bevezetett a függöny mögé.
Aracelis Áfiumbarlangjának aromája azonnal az orromba tódult, és nem bírtam nem kiérezni belőle az otthon illatát. Gondolataim elkalandoztak, miközben próbáltam rájönni, hogyan is érzek tulajdonképpen azzal kapcsolatban, hogy Mireia ilyen célokra használja az örökségemet. Mérgesnek kellett volna lennem… de Mireia fogta a kezem, és édesanyám arca lebegett előttem.
Odaát vastag szőnyegekkel, kerevetekkel és ülőpárnákkal berendezett homályos helyiség fogadott minket. Az alacsony asztaloknál esqi taqi szokás szerint a földre telepedett vendégek terpeszkedtek, pipázva, italokat kortyolgatva és élveteg tekintetüket a szoba közepén táncot járó nomád lányon legeltetve. Akadt közöttük kenőpénzen dagadtra hízott tintanyaló, őseire szégyent hozó nemesúrfi és verejtékkel szerzett kevéske pénzét tékozló mesterember egyaránt. A legnagyobb hanggal azonban a három aranyszínű vértet viselő királyi őr volt. Még fegyvereiktől megfosztva is úgy viselkedtek, mintha övék lenne a hely. Egyikük minduntalan a táncos felé nyúlkált, egy másik ételmaradékkal dobálta a szomszéd asztalnál helyet foglalókat, hangos hahotázás közepette. A harmadiknak – himlőhelyes arcú, foghíjas fazon – megakadt a szeme Mireián.
Ő erről tudomást sem véve, engem továbbra is maga után vonszolva, megindult a szoba túloldalán álló lépcső felé. Mikor Mireia a vágtázók asztala mellé ért, a himlőhelyes megpróbált feltápászkodni, és az utunkba állni. Kénytelen voltam egyik sarkamat a drágának tűnő khayrati szőnyegbe mélyeszteni, és lábam hirtelen hátra rúgásával kirántani alóla a talajt. Szerencsére a zsoldosok túlságosan be voltak állva ahhoz, hogy észre vegyék a mozdulatomat. A himlőhelyes koponyája hangosan reccsent az asztalon, társai nagy virulására. Mi közben elindultunk fel a lépcsőn.
Odafentről egy szalmaszőkehajú, végtelenül sovány, alaktalan lény figyelt minket. Ránézésre patyolatfehér lepedőt terített magára, egyszerre használva kendőként, sálként és tunikaként. Önkéntelenül is eszembe ötlött Cesar és Oren fogadása: egy királypénz üti a markát annak, aki előbb tudja kettejük közül kideríteni, hogy nőies férfit vagy igazi nőt rejt-e a lepedő. Aracelis távolságtartó és vesékbe látó szemeibe nézve biztosra vettem, hogy az érme örökre a kincstárosnak választott Tarcalnál marad.
– Testőrt fogadtál, Úrnőm? Hát ilyen rossz idők járnak? – hangja dallamos volt, de különböző magasságokban táncolt. A hangsúlyokat rossz helyre tette, kiejtésén kiérződött távoli származása.
A kérdésre Mireia zavartan fordult felém.
– Ő? Az úrral a városban találkoztam. Kedves régi barátom, nemrég tért meg a háborúból.
A csónaknál még a kedvese voltam, mostanra régi barát lett belőlem. Vajon miért kerülte ennyire, hogy kimondja a nevemet? Engem próbált védeni ezzel, vagy saját magát? Mindenesetre szavai hallatán Aracelis ismét végig mért, miközben én kellemetlenül feszengtem tekintetének nagyítója alatt. Esdeklőn néztem Mirára, hogy törje meg végre a csendet, amely kezdett kínosan hosszúra nyúlni.
– Jóuram, talán felfrissíthetnéd magad egy kicsit a szobámban! Aracelis addig majd a gondomat viseli. – Ezúttal Mireián volt a sor, hogy végig mérjen, én pedig el akartam süllyedni a padlóban. – Tedd meg kérlek, Aracelis, hogy biztosítasz a fiatal úrnak egy mosdótálat és némi szappant, sőt, ha lehetséges egy tiszta inget és nadrágot is. Nem baj, ha vászon vagy gyapjú, a nemesúrnak bizonyára már az is jól esne, ha megszabadulhatna a vér és.. egyéb foltoktól.
Hát így történt, hogy egyedül találtam magam az Áfiumbarlang egyik emeleti szobájában, miközben Mireia – kedves régi barátom, a király dédunokahúga, áfiumműves… a jegyesem – félrehúzódott Aracelisszel, hogy Acce-tudja-miről susmorogjanak.
