Seren

Hugo éppen kopogni akar, mikor a vastag tölgyfaajtó kinyílt, és Seren dugta ki rajta a fejét. Mézesmázosan rámosolygott a lovagra:

– Lépj be, már vártalak!

Hugo vonakodva lépett be a drága drapériákkal borított szobába, amit émelyítően édes illatok töltöttek be. Minden felületet – asztalkát, székeket és a baldachinos ágyat is – escari stílusú nemesi öltözékek borítottak. A boszorkány a kezével félresöpörte a pamlagon fekvő útiruhát, és eltúlzott főúri kézmozdulattal hellyel kínálta a lovagot.

– Utazni készülsz? – kérdezte Hugo a zűrzavart látva.

– Nem, maradni! De ehhez szükségem lesz a segítségedre – húzta mosolyra a száját Seren. Hugo felvett a földről egy hímzett keszkenőt. Egy név volt rajta – Isabel – és egy címer, ami bár a rabas színeket és jelképeket használta, Hugo számára ismeretlen volt. Seren kikapta kezéből a keszkenőt.

– Rendben, szívesen segítek neked, hiszen régi bajtársak vagyunk – mondta Hugo megnyomva a régi bajtársak szavakat, – de előbb válaszolj pár kérdésemre. Xenaroval kapcsolatban.

– Éppen őróla van szó, meg kell bosszulnod a gyilkost! – súgta a nő, és egy éjfekete tőrt vett a kezébe: – Öld meg a hercegnőt, öld meg gyilkosát!

Hugo nem nyúlt a tőrért és minden lelkierejét összeszedve így szólt:

– Nem ölök várandós asszonyokat, akkor sem, ha boszorkák!

Seren keserűen felkacagott és a tőrrel hadonászva magyarázni kezdett.

– Azt hiszed mindent tudsz?! Na! Mesélj, hogy öltem meg Xenarót!

– Bűbájjal. Legyengítetted a Herceget, megnövelted a Hercegnő erejét… Valahogy így… – vonta meg a vállát a lovag és lopva az ajtó felé pillantott.

– Ezt mondták a többiek? Hogy egyedül én voltam?– nevetett az asszony. Majd könnyek gyűltek a szemébe. – Én… én szerettem Xenarrót! Fel kellett volna támasztania! Engem… félrevezettek!

– Hogy érted ezt?

Seren a padlóra ejtette a tőrt.

– Gondolkozz Hugo! Láttál te engem valaha erősíteni valakit? Vagy láttál már álomvarázst szórni?

Hugo a fejét vakargatta.

– Én… nem tudom, miket szoktál varázsolni…

– Akkor segítek. Miután Xenarro megtudta, hogy várandós vagyunk, nagyon összevesztünk. Arra akart kényszeríteni, hogy vessem el a gyermeket. Akkor keresett meg Ilbuchin. Én legyengítettem Xenarrót. Ilbuchin erőssé tette a Hercegnőt. Diulio pedig elaltatott mindenki mást: a táborkísérőket… lovászokat, szakácsokat, apródokat… Téged! – Hogy méreggel vagy trükkel, azt nem tudom.

– Akkor Hector Atenas ártatlan? És a Hercegnő is?

– Biztos vagyok benne, hogy Atenas mindenről tudott. De lehet, hogy nem. Ő és az elvei… Mindenesetre már tudja. Ahogy a hercegnő is benne volt, Ilbuchin azt ígérte neki, hogy ha megteszi, elmenekülhet, új életet kezdhet. Azt hittem, Ilbuchin átveri azt a kis senkit, és utána feltámasztja Xenarrot. Aki ezek után nem őt veszi el. De Ilbuchin nem akarta feltámasztani a Herceget. Azt mondta, ez mindenki érdeke, az enyém is. Mert ha élne, nem változna semmi. Lehet igaza van… Csak fáj! – Seren szemébe könnyek gyűltek.

– Akkor… akkor most mi legyen?

Seren felvette a tőrt a padlóról. Szemében különös fény villant.

– Öld meg a Hercegnőt és felejtsd el az előbbi beszélgetésünket! – mondta Seren különös hangsúllyal, és Hugo kezébe nyomta a tőrt.

A hercegnő

Hugo nehéz léptekkel ment a hercegnő lakosztályába vezető torony csigalépcsőjén. A feje különösen nehéznek és ködösnek érződött. A Herceg halála miatt érzett bosszúvágy teljesen elvakította.

Hirtelen kapkodó női léptek rohanását hallotta. Egy csomó rabas szobalány rohant le sikítva a lépcsőn. Mögöttük valamivel lemaradva Ilbuchin.

– Mi… mi történt? – kérdezte Hugo nehezen mozgó nyelvvel.

– A hercegnő meghalt. Xenarro halála miatt, levetette magát a toronyból.

– Azt hiszem, akkor felesleges… – kezdett ocsúdni Hugo, és a fegyverövébe dugta a kezében szorongatott tőrt. – felesleges már beszélnem Serennel.

Az escari nép nagy tömegekben gyűlt össze az Ifjú Oroszlán és jegyese temetésére. Azt mondják, az ég is fekete volt, az eső szinte ködként omlott a jelenlevőkre. Az istenek is siratták a Herceget. Azt beszélik, a rabas hercegnő nem bírta elviselni Xenarro halálát, és bánatában levetette magát egy toronyból. Koporsója csukva volt a ravatalon. A többség úgy gondolta, hogy az összeroncsolódott holttest látványát nem akarták a népek elé tárni, de a templomszolgák azt pletykálják, hogy a koporsó üres volt, a holttest eltűnt. Hogy miért, az éppoly rejtély maradt, mint az, hogy miféle méreggel fogtak ki a nomádok Escar reménységén, az Ifjú Oroszlánon.

A Herceg egykori bajtársai sorfalat álltak a ravatalon. Ott volt Hugo, a hatalmas, Escar legvitézebb lovagja. A titokzatos Seren, aki gyönyörű arcát selyemmaszkkal takarta el. Ott volt a csavaros eszű Diulio, a külhoni kalandor. Ott volt a nemeslelkű Hector Atenas, a herceg egykori testőre. És ott volt Ilbuchin, a hóhajú varázslónő, aki a temetés előtt beleőszült szeretett hercege elvesztésébe.