A fővárosba érve könnyedén besodródtam az esti kapuzárás előtt a városba tartó tömeggel a városkapun. A Gironda címeres köpenyemet, amit nagyanyám kedvéért viseltem, lágyan fodrozta a folyó felől fújó szellő. Persze az embereknek feltűnt, hogy szeretett hercegnőjük hazaérkezett. Mosolyogva integettem pár gyereknek, akik egy emeletes ház ablakából mutogattak felém. Pár koldus rögtön a lovam közelébe térült. Hárman voltak: egy nagyon idős asszony, egy lábatlan, mankókra támaszkodó veterán és egy maszkot viselő, leprásnak tűnő alak. Elővettem egy erszényemet, és egy-egy nagygarast nyomtam a kezükbe.
– Adrasteia mosolyogjon rád! – Hálálkodott a vénasszony.
– Durius pajzsa védelmezzen téged! – Folytatta a hadirokkant.
– Agancs atya áldása kísérjen utadon, – mondta a maszkos alak, és nem vette el a felé nyújtott érmét.
– Hogy ki? – Húztam fel szemöldököm.
Válasz helyett egy kést szúrt a bordáim közé.
A Találkozások mai fejezetében Mireia visszatér Derasban, de váratlan fogadtatásban részesül.
Azoknak pedig, akik az eddigiekről lemaradtak:
